Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Josefov katonai erőd / Jaromer / Csehország
A koncert dátuma: 2016. 08. 09.
Látogatók száma: 15.000
Három év telt el azóta, hogy utoljára jártunk Csehország legnagyobb metalfesztiválján, a Brutal Assaulton, és a 21. kiadás remek alkalom volt rá, hogy újra visszatérjünk a Josefov egykori katonai erődjének ölelésébe. Éjszakai autózás után kora reggel értünk be a közeli Hradec Kralove városába, ahol egy szállás várt ránk, a jól szervezett buszjárat pedig valamivel három előtt tett le minket a várostól jó 20 kilométerre fekvő fesztiválterületnél.
A bejáratnál ismét átláthatatlan sorok vártak ránk, amelyek úgy tűnik, minden évben komoly fejfájást okoznak a fesztiválnak (újságírói teendőink miatt szerencsére kikerülhettük őket), némi galibát pedig a csuklópántokba épített chipek is okoztak, amelyek idén az egyetlen fizetőeszközt jelentették a fesztiválon (később egyébként nagyon kényelmes és egyszerű megoldásnak bizonyultak). A Brutal Assault idén néhány újdonsággal is kellemesen meglepett, ezekről még a továbbiakban és a következő beszámolókban írunk. A szerda még nem is olyan régen csak egy warm-up este volt többnyire cseh zenekarokkal és egyetlen nagyobb headlinerrel (2013-ban például a Testament), néhány éve viszont már hivatalos fesztiválnap, amely elég jól csengő neveket vonultat fel.
Az egyik főszínpadon kora délután a cseh posthardcore csapat, a The Truth Is Out There köszöntötte a közönséget, ők siralmasak voltak, a német Dust Bolt pedig generikus thrash metaljával egy cseppet sem győzött meg, így a fesztiválhangulathoz való akklimatizálódás jobb választás volt, mint a klisékből épített klisék hallgatása közben ásítozni.
A bemelegítő nap első komoly csapata mindenképp az amerikai thrash nagy reménysége, a Vektor volt, akik a legfrissebb stúdiólemezükkel, a Terminal Reduxszal bebizonyították, hogy a thrash a huszonegyedik században is hangozhat frissen és gyilkosan jól (a Dust Boltal ellentétben). Ha a philadelphiai négyes tavaly az Ortban csak ízelítőt adott az új albumból, most egészen más volt a helyzet, hiszen a Vektor (túl)rövid műsorának négyötödét a harmadik stúdiólemezüknek szentelte. Azt, hogy egyre keresettebb csapatról van szó, már a Vektor nevét harsogó skandálás is megmutatta, amikor kivágtattak a színpadra a Terminal Redux kilenc perces nyitó eposzával, a Charging the Voiddal. A kissé gyengébb hang ellenére a Vektor a már így is népes közönséget David DiSanto és Erik Nelson duójának igazi pleiádnyi felejthetetlen gitármenetével minden nehézség nélkül elmerítette a csillagködökben, távoli galaxisokban és haldokló bolygókon, az állatiasan megvadult ritmusszekció pedig aszteroidarajként bombázta a közönséget. Nagy plusz, hogy DiSanto az új albumra szinte felhagyott a néha elég idegesítő magas sikoltozással, és a tipikus thrash-morgással váltotta fel, mínusz viszont, hogy a Vektornak a Terminal Reduxról játszott négy szám után már csak egy agresszív támadásra futotta időből, az első lemezről a Hunger For Violence-re.
A remek nyitó menage-a-trois a svéd vámpírokkal, a Tribulationnel folytatódott, akiket valamivel több mint egy éve nálunk is elcsíphettünk, a ljubljanai Channel Zeróban a Melecheshsel. A svédek a death metal alapokat black metal hatásokkal és a hetvenes évek rockzenekarainak szellemében retró megközelítéssel építik tovább. A Tribulation még mindig a legfrissebb stúdiólemezük, a Children of the Night sikerén lovagol, és a Brutal Assaultot is annak első kislemezével, a hátborzongató Strange Gateways Beckonnel köszöntötte. A Tribulationnek ezúttal több mozgástere volt a színpadon, amit a balerinaküllemű gitáros, Jonathan a táncos lépéseihez ki is használt, a klasszikus horror hangulatát pedig a másik három, halványra sminkelt arcú tag egészítette ki, még inkább pedig a karizmatikus frontember, Johannes parancsoló, nyers hangja. A leginkább The Motherhood of God maradt meg, amelynek harmonikus gitáros levezetése alatt iszonyúan leszakadt az eső, a Tribulation pedig élőben is kiváló koncertcsemege, egyúttal tökéletes zenei megfelelője Kinski Nosferatujának vagy Bela Lugosi Drakulájának.
Az első nap harmadik (személyes) csúcspontja az előző kettővel ellentétben nálunk még nem lépett fel. Az amerikai death metal formáció, a Gruesome tulajdonképpen „tribute” zenekar, még ha saját anyagot játszik is. A Gruesome ugyanis Matt Harvey (Exhumed) ötletéből született, akiben a Death To All turnén támadt vágy (és ambíció) a legendás Death korai anyagának eljátszására (vagyis az első lemeztől, a Scream Bloody Gore-tól nagyjából a Spiritual Healingig). Mivel ez a DTA turné keretében nem volt lehetséges, Matt nem sokat tépelődött, és megalapította a Gruesome-ot, amelynek célja a korai Death tökéletes utánzása. A Gruesome ezt teljesen nyíltan vállalja, és el kell mondani, hogy kétségtelenül az egyik legtiszteletteljesebb és legőszintébb főhajtás az elhunyt Schuldiner előtt egyáltalán. Az amerikaiaknak a látott zenekarok közül valószínűleg a fesztivál legjobb hangja jutott, hiszen Robin Mazen basszusa az egész koncert alatt kíméletlenül rázta a beleket, Harvey és Daniel Gonzalez (Possessed) gitárja úgy harapott, mint az éhes kannibálok a Cannibal Holocaust kultikus csapnivalóságában (a mai napig sok helyen betiltott filmből vett részleteket a Gruesome a Savage Land videoklipjéhez használta fel), Harvey pedig úgy üvöltött és sikoltozott, mint az egyik áldozat, akit a említett kannibálok vacsorára szolgáltak fel maguknak. A Gruesome háromnegyed óra alatt szép darabot lejátszott a Savage Land első lemezből és a Dimensions of Horror EP-ből, hozzátett egy fantasztikusan előadott Open Casketet is, a zenekarról, a horrorról, a Deathről, Chuck Schuldinerről és még sok minden másról pedig hamarosan megjelenő interjúnkban láthatsz és hallhatsz többet Matt Harvey-val.
A Devildriver alatt vacsoraidő volt, és idén is bőven akadt választék, az étel pedig sokkal ízletesebb volt, mint az elmúlt években. A cseh különlegességek, a bramborak és a trdelnik mellett kaphattál még hamburgert, pizzát, mexikói kaját, kínai tésztát, beef jerkyt, százegyféleképpen elkészített húst, a vegánoknak pedig első alkalommal még saját „falujuk” is volt. Színesebb lett az italkínálat is, a sör, a bor és a pálinka mellett tisztességes koktélokat is lehetett kapni mérsékelt áron.
Teli hassal jólesett megpihenni a poszt-metal és a sludge ősatyái, a Neurosis mellett, bár az amerikaiak gyorsan megráztak zsíros, romboló riffekkel, Scott Kelly nyers hangjával és ambient-pszichedelikus fogásokkal. A jellemzően elég hosszú, repetitív darabok a masszív hang és a remek előadás ellenére sem győztek meg igazán, a Neurosis szerintem sokkal jobban működne egy zárt termi koncerten, valamilyen füstös teremben.
Ezért gyorsan beleshettem a brutális amerikai trió, a Dying Fetus műsorába, amely a látottak alapján megérdemelte a hírnevét, engem azonban még inkább érdekelt az idei fesztivál egyik fekete báránya. A Brutal Assault minden évben gondoskodik néhány olyan fellépőről, akinek műfajilag nem sok köze van a metalhoz, de a komorsága vagy más tulajdonságai miatt mégis remekül illik a fesztivál koncepciójába. Idén az első ilyen képviselő az amerikai zenész, a valódi nevén Thomas Jefferon Cowgill, azaz King Dude volt. A King Dude az úgynevezett neofolk vagy darkfolk egyik legkiemelkedőbb műfaji képviselője, és a látottak alapján kétségtelenül az egyetlen igazi szellemi örököse a fekete ruhás embernek, Johnny Cashnek. A King Dude kifejezésmódjában még a black metalnál is sötétebb és a death metalnál is brutálisabb tud lenni, pedig a zenéje többnyire a mély baritonjáig és az egyszerű gitárvonalakig lecsupaszított. A King Dude a mogorva folk, az amerikai Dél erős szelleme, az okkultizmus és a pogányság keverékével, amelyben Elvis éppúgy felfedezhető, mint Danzig, Nick Cave és Lou Reed, megtöltötte az Octagon nevű új, már negyedik fesztiválszínpadot, és a fesztivál legszebb meglepetéseként vonult be a köztudatba.
Az amerikai nehézsúlyúak, a Mastodon voltak az első nap legnagyobb headlinerei, de a rangjukat csak részben igazolták. Eleinte a siralmasan rossz hang szólt bele a dolgokba, amitől a Mastodon úgy szólt, mint egy elromlott rádió egy kis fürdőszobában, a hangmérnök pedig nyilván elfelejtette bekapcsolni a hangszórók felét, mert a hang végre, de csak a koncert majdnem a feléig, a dallamos sláger, a High Road alatt javult meg. Nagy kár, mert az előtte lejátszott klasszikusokat, a Blasteroidot és az Oblivion-t szinte fel sem lehetett ismerni. Amikor a hang végre rendbe jött, a teljes összképet még elég sok bénázás és melléfogás tönkretette a többszólamú részeknél, és teljesen mellé ordítottak azok a részek, amelyekért az állatias Brent Hinds felel. Ha a vokális szereplését figyelmen kívül hagyjuk, Hinds pazar szólókkal lenyűgözött. Még inkább egy csodás, rojtos fehér inggel, hehe. A vokális feladatok kissé a dobos Brann Dailort is gyötörték (az Ember City alatt kínlódott a legjobban), de neki megbocsátunk, hiszen úgy dübörög a dobokon, mint valami Leviatán. A legjobban így a kiváló Troy Sanders szerepelt, a Mastodon mostani koncertje mégis afféle közepes csalódás volt, kicsit az is zavart, hogy a lejátszott számok közel fele a legfrissebb, Once More ‘Round the Sun lemezről került ki, ami nem éppen kiemelkedő alkotás.
Az első nap estéjét a black metal leghíresebb corpse paintjével zártuk, az Abbathtal. A black metal ikonja az Immortallal való fiaskó után még mindig magasan repül a holló szárnyain, mivel a „szóló” első lemezét remekül fogadták. Annál inkább meglepő, hogy Olve Eikemo bácsi ezúttal úgy döntött, a Brutal Assaultot a saját albumáról mindössze két számmal köszönti, a hátralévő időt pedig a Warriors kivételével teljes egészében az Immortal „feldolgozásainak” szentelte. Az Abbathtól így csak a To War!-t és a Winterbane-t hallottuk, aztán elkalauzoltak minket a Blashyrkh jeges síkságaira, és az Immortal klasszikusaihoz, a Nebular Ravens Winterhez, a Tyrantshoz és a One By One-hoz. Abbath persze újra lenyűgözött a közismertté vált pózaival és fültépő beszólásaival, a gitáros, Farstad pedig még mindig kevesebb energiát mutat, mint egy sequoia. A várakozásnak megfelelően Abbath az All Shall Falllal búcsúzott, de a közönségnek adhatott volna még legalább egy Count the Deadet vagy Ashes of the Damnedet.
Setlist
VEKTOR:
1. Charging the Void
2. Cygnus Terminal
3. LCD (Liquid Crsytal Disease)
4. Pillars of Sand
5. Hunger For Violence
TRIBULATION:
1. Strange Gateways Beckon
2. Melancholia
3. In the Dreams of the Dead
4. The Motherhood of God
5. When the Sky Is Black With Devils
NEUROSIS:
1. Lost
2. Times of Grace
3. Bending Light
4. Locust Star
5. Broken Ground
6. At the Well
7. Stones From the Sky
MASTODON:
1. Tread Lightly
2. Feast Your Eyes
3. Blasteroid
4. Oblivion
5. The Motherload
6. High Road
7. Aqua Dementia
8. Bladecatcher
9. Black Tongue
10. The Wolf Is Loose
11. Ember City
12. Crystal Skull
13. Divinations
14. Blood and Thunder
ABBATH:
1. To War!
2. Winterbane
3. In My Kingdom Cold
4. Nebular Ravens Winter
5. Warriors
6. Solarfall
7. Tyrants
8. One By One
9. All Shall Fall
Képgaléria
