Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
Dátum: szombat, 2016. július 16.
A németországi Balingenben megrendezett 21. Bang Your Head!!! fesztivál harmadik, záró napja végre teljesen száraz, napsütéses idővel köszöntött ránk. A délelőtti fülledtség persze nem maradt el, de a régi városmag árnyas zugaiban sikerült megszelídíteni. Így aztán a heavy metal és heavy rock óiskolás svéd újjáélesztőit, a Black Tripet, akik pontosan délelőtt fél tizenkettőkor nyitották meg az utolsó nap programját a főszínpadon, csak a fellépés zárópercei alatt kaptuk el. A 2004 óta működő zenekar két albumot tudhat magáénak, és a szülési fájdalmakkal teli kezdeti évek után csak 2011-ben kapott igazán szelet a vitorláiba, amikor kialakult a stabil felállás. Bár fiatal társulatról van szó, a tagok edzett harcosok. A bandát a gitáros (korábban basszusgitáros) Peter Stjärnvind vezeti, aki egykor az Entombedben és a Nifelheimben játszott, a felállást pedig kiegészíti két egykori Enforcer-tag, Joseph Tholl énekes és Jonas Wikstrand dobos, valamint Johan Bergebäck gitáros és Sebastian Ramstedt basszusgitáros, akik az Ordo Inferusból érkeztek. A 2013-as „Goin’ Under” után a zenekar tavaly kiadta a második lemezét is „Shadowline” címmel, és ez már elég volt egy szép, 40 perces műsorhoz, amely az óiskolás metalrajongás hangjaiból épül fel. A fellépés általunk elcsípett végén nem volt nehéz kihallani a Thin Lizzy, az Iron Maiden, a Judas Priest és az UFO hatását. Ha elkötelezett híve vagy a régi metaliskolának, a Black Trip egy olyan zenekar, amelyet érdemes megnézned.
A színpadot a lányok vették át. Vagy mondjuk inkább: a hölgyek. A heavy metal veteránjai, a tisztán női felállású Girlschool. Ahelyett, hogy otthon az unokáikra vigyáznának, jócskán hatvan fölött is inkább a világ színpadait járják. Utolsó komolyabb turnéjukat tavaly ősszel csinálták végig, amikor a Saxonnal együtt nyitották az est programját a rock’n’roll nemrég elhunyt punkjai, az egyedülálló Motörhead előtt, annak „Bad Magic” albumot népszerűsítő utolsó turnéján. Jó látni, hogy dacolnak az idővel. Hárman közülük eredeti tagok, és 1977 óta elválaszthatatlanok: Enid Williams basszusgitáron, Kim McAuliffe énekes és ritmusgitáros, valamint Denise Duffort dobos. A vezetőgitáros szerepét az eredeti tag, Kelly Johnson tragikus halála után (gerincvelői rák vitte el) 2008-ban Jackie Chambers vette át. Az ötös továbbra is csúcsformában van. A „Hit And Run” klasszikusai, amelyekből hat került a műsorba (C’mon Let’s Go, Future Flash, a címadó dal, The Hunter, Kick It Down, Watch Your Step), fenomenálisan szólnak, igazi „örökzöldek”, és a négyes érett korára is hihetetlen magabiztosságot és összeszokottságot mutat. A színpad nagy részét Jackie Chambers töltötte ki, aki folyamatosan sétált Kimtől Enidhez, majd vissza a bal szélre, a saját helyére. A főként klasszikusokból álló műsort a Girlschool a „Demolition” című bemutatkozó lemez nyitódalával, a Demolition Boys-szal kezdte, ugyanennek az albumnak szentelt figyelmet a fellépés végén is, amikor a zenekar elővette a Gun-klasszikus, a Race With the Devil feldolgozását, majd az (eddig hiányzó) és végig várt Emergencyt, és ezzel nagy stílusban zárta a koncertet. A műsort három újabb dal egészítette ki: az I Spy a „Legacy” (2009) albumról, valamint a Come the Revolution és a Guilt As Sin az aktuális stúdióalbumról, a „Guilty As Sin”-ről (2015).
A színpadot a holland szimfonikus power metalosok, a Delain vették át, akiket Charlotte Wessels karizmatikus énekesnő jellegzetes hangja vezet. Ő különösebb erőfeszítés nélkül, villámgyorsan elbűvölte a közönséget kidolgozott színpadi játékával és érzelmes énekhangjával, amely a zenekar névjegyén végig uralkodik. A banda az új stúdióalbumra, a „Moonbath”-ra vár, amelyet idén augusztus végére hirdettek meg, és Charlotte mellett a felállást Martijn Westerhold (billentyűk, a zenekar főnöke), Timo Somers (gitár), a frissen csatlakozott ritmusgitáros Meren Bechtold és Ruben Israel dobos egészíti ki. A basszusgitáros hiányzott a színpadról. Hogy ki a zenekar jelenlegi basszerosa, azt csak a Delain tudja. Talán keresik, mert a történet egy jó tíz nappal később, 2016. július 28-án megismétlődött a zenekar tolmini fellépésén is (Metaldays festival). Ez az alacsony hangok, a „basszuslábak” hiánya nem is nagyon tűnt fel, talán azért sem, mert Merel hétkürtős gitárt használ a színpadon, amitől a gitárfrázisok magvasabbak, ha nem egyenesen zsírosabbak lettek. Mindenesetre ötven percre a színpad Charlotte Wessels-é lett. A lány dinamikus előadásával és a közönség folyamatos ösztönzésével egy pillanat alatt felrázta a nézőket. A setlistet a „We Are The Others” dalai vitték (Not Enough, Get the Devil Out of Me, Mother Machine, a címadó dal), a koncertet pedig a Suckerpunch nyitotta, az aktuális „Lunar Prelude” EP-ről. A fellépés felénél a Delain egy vadonatúj dalt is bemutatott The Glory And the Scum címmel, amely rendes helyet kap majd a készülő új stúdióalbumon. Újabb tipikus Delain-szerzemény, magas zenei értékkel, ahogy az a zenekar pompával díszített szimfonikus power metaljára jellemző. A műsor többi részét a „The Human Contradiction” dalai töltötték ki: Don’t Let Go, Army of Dolls és Here Come the Vultures, a setlistet pedig a bemutatkozó lemezről, a „Lucidity”-ről két dal sózta meg: The Gathering és Sleepwalkers Dream.
A záró nap első csúcspontját a hazai kedvencek, a Tankard hozták a színpadra. Nekik addig a pillanatig messze a legtöbb rajongó gyűlt össze a színpad előtt. Ez semmin sem csodálkoztatja az embert. A zenekar névjegye már a nevéből ítélve is a keményebb hangok és az alkoholos főzetek összeboronálását hirdeti. Hektoliterek ömlenek, ami a német sörivó-kultúra szerves része, mindehhez jön a mérgező thrash metal riffelés mindenfelől. Ez egy olyan banda, amely zenei kifejezésmódjában végig „vastagon” hangsúlyozza a jópofa, gunyoros bölcsességet is, ennek az egész színháznak az atyja pedig természetesen a kemény és hatalmas Andreas Geremia, a világ összes mérlegének réme. A négyest Andreas Gutjahr (gitár), Frank Thorwarth (basszusgitár) és Olaf Zissel (dob) egészíti ki. Bár a zenekarnak 16 stúdióalbum van a háta mögött, a jó egy óra híján lévő játékidő határozottan kevés volt ahhoz, hogy a koncerten az egész diszkográfiát végigjárják. Mindegy. Ez nem is lényeges, hiszen a színpadon „Gerre” puszta jelenléte a fő mágnes, amelyre minden szem és fül irányul. A fickó végig heccelte a színpadi kamerásokat, akiknek közvetlen közelről mutogatta csupasz hasát, és a fotósoknak sem maradt adósuk. Különösen mulatságos volt a harmadik szám, a Rules for Fools, amikor „Gerrének” egy „push up” melltartó repült a színpadra. Ezt a férfi, akit a cselekedet egy halom férfias önbizalommal töltött fel, némi szemlélődés után természetesen a fejére húzta. Aztán a The Morning After végén, amely persze az előző esti iszogatás utáni nehéz fejre céloz, Horst lépett a színpadra a csapatával. Mindenkinél sörösüveg volt, a fiúk pedig két asztalt és bárszékeket is behoztak. A színpad így igazi kocsmává alakult, ahol a Tankard-fellépés további részében vidáman töltötték a sört a fesztivál szervezőcsapatának tagjai, vagyis nagyjából egy tucat ember. Horst a színpadra érkezve még „légigitárt” is ajándékozott Gerrének, amivel az utóbbi nem sokat foglalkozott. Szaftos kommentárok, önirónia, saját költségre való hülyéskedés, csípős fekete humor az eltévedt életről a szép új világban, szóval kellett tudni egy kicsit németül is, és az egész elérte a maga igazi célját, amit nehéz elfelejteni. A Tankard alaposan beolajozta és bekente a közönséget. Balingen még sokáig a koncert után is söripárától illatozott. Még jó ideig. Miután a végén felcsendült az A Girl Named Cerveza („A lány, akit Sörnek hívnak”), majd a zárásként várt zenekari himnusz, a (Empty) Tankard. Őrült show! „Pihenjetek hát sörben!” (Rest in beer).
A Európában túl régóta hiányolt Great White végre megkönyörült a rajongóin az öreg kontinens földjén is. A Great White-ot a Bang Your Head!!! fesztiválon 2008 után, amikor még Jack Russellel a soraikban léptek fel, most másodszor láthattuk! A felállás azóta egy névvel változott, éppen az énekesi poszton. Ez elkerülhetetlen és szükséges volt ahhoz, hogy a banda egyáltalán fennmaradjon és folytathassa a pályafutását. Az énekes szerepét a tapasztalt egykori XYZ-énekes, Terry Ilous vette át. A vezetőgitáros természetesen továbbra is Mark Kendall, a ritmusgitáron elválaszthatatlan társa, Michael Lardie tart vele (ő a szintetizátorokért is felel), a basszusgitáros 2008 óta Scott Snyder, a dobok mögött pedig Lardie-hoz hasonlóan 1985 óta kitart Audie Desbrow. A zenekar fantasztikus koncertet adott. Hangzásban, előadásban, energiában egyaránt. A nép türelmetlenül várta őket. Mindenki, aki a fan pitben összegyűlt. Mindenki, aki csak ott volt. És higgyétek el: lányokból és főleg a kicsit érettebb, idősebb nénikből egyáltalán nem volt hiány a közönségben. A banda a hard rock misét az új albummal, az „Elation”-nel és az I’ve Got Something For You című dallal nyitotta, aztán gyorsan „megfordította a lemezt”, és a klasszikusok felé vette az irányt. Ezt előlegezte meg a „Hooked” (1991) egyik kisebb slágere, a Desert Moon, a nép pedig a magasba ugrott, amikor a Great White nem sokkal később rázúdította a „Once Bitten…” klasszikust, a Lady Red Light-ot. A fiúk még egyszer visszatértek a „Hooked” lemezhez, és onnan előhúzták a saját változatukat a The Angels eredetijéből, a Can’t Shake It-ből. Aztán ugrás a „.. Twice Shy” albumra a kivételes House of Broken Love-val, amelyet a „Once Bitten…” számai közül a Save Your Love követett. A tömegben újra felforrt a hangulat a lázasan várt „…Twice Shy” klasszikus, a Mista Bone hallatán, a zenekar pedig ezután meglepett a „Psycho City” albumról a Big Goodbye előadásával. Amikor a Great White ezután a Rock Me-vel ütött, világossá vált, hogy közeledünk a fellépés záró szakaszához. Ilous mesterien tartotta kezében a közönséget, a banda pedig a kivezető részben néhány refrénnel megtoldotta a dalt, és így még pár adag energiát kicsalt a nézőkből. A Rock Me dallamos refrénje még egyszer egy testté kovácsolta a közönséget, a Great White pedig zárásként eljátszotta a hiányolt, várt és huncutul csipkelődő Once Bitten, Twice Shy-t is, amire egész Balingen táncolt. Ilous volt a fellépés első és tulajdonképpen egyetlen kérdőjele. Kivételes hang, kivételes frontember. Terry brillírozott, és igazolta, hogy be tudta tölteni azt a hatalmas cipőt, amelyet Jack Russell hagyott maga után, amikor kilépett a zenekarból. Reméljük, hogy a Great White egy komoly, headliner-koncertekből álló sorozattal fogja meglátogatni Európát, mert az ilyen szórványos felbukkanások, nagyjából tízévenként (inkább kicsivel kevesebb mint tízévenként), már régóta nem menthetők.
Őket a bochumi legendás német heavy metalosok, a Grave Digger követte. Az ötös felállása: Chris Boltendahl (ének), Axel Ritt (gitár), Stefan Arnold (dob), Jens Becker (basszusgitár) és az újonc Marcus Kneip (billentyűk). A banda régi ismerős a balingeni színpadokon, legutóbb két éve járt itt, amikor az „bemelegítő” nap főszereplője volt. Most viszont meglehetősen kiszámítható műsort adtak, a csapat már alaposan lejátszott klasszikusaiból válogatva. Afféle lerövidített „best of” volt ez, amibe a fiúk annyi dalt zsúfoltak, amennyi csak belefért a megcsonkított, alig több mint egyórás játékidőbe. A kritikának itt még nincs vége. A banda megengedte magának, hogy kihagyja a Grave Digger-életmű eddigi legjobb, hírhedt albumának, a „Knights Of The Cross” (1998) című lemeznek akár csak egyetlen dalát is. Hozzá kell tenni, hogy a remek klasszikus „Heart of Darkness” (1995) is megint kimaradt, ami kissé elvizezi az összképet. A „The Reaper” (1993) című albumról is a már számtalanszor hallott Wedding Day került elő. A banda a műsorba beválogatott két újabb dalt is az aktuális „Return of the Reaper” albumról, a Tattoed Ridert és a Season of the Witchet, és teljesen feleslegesen belenyúlt a nem túl sikerült „The Clans Will Rise Again” (2010) lemezbe is a Highland Farewell előadásával. A kötelező sztenderdek mellett, vagyis a nyitó Dark of the Sun, majd a The Round Table, az Excalibur, természetesen a Rebellion (The Clans Are Marching) és a záró, jó hosszúra nyújtott Heavy Metal Breakdown mellett a koncert nem mutatott különösebb hibát. Csak azt az egyet, amit már megszoktunk. Boltendahl jellegzetes károgása időnként azt kívánja, hogy a magasabb dallamsorok „elvágják” a fickót. Ilyenkor vagy átírja a vokált, vagy kifejezetten teátrálisan nevetségesen hangzik, mert a károgásával már nem tudja jól megoldani a magas részeket. Talán ezért maradt ki a műsorból a Knights of the Cross, pedig egy igazi Grave Digger-koncertről nem hiányozhatna.
A Grave Digger koncertje alatt a szomszédos Messehalle is életre kelt, ahol elsőként a hamburgi német thrash metalosok, a Warpath léptek fel. A már 1991-ben alakult bandát mindenképpen érdemes volt megnézni, különösen a szomszéd színpadon zajló kiszámítható Grave Digger-koncert mellett. A kvartett negyven perc alatt játszotta le első (és egyetlen) négy albumának számait, amelyek még a kilencvenes években születtek. Remek előadást produkáltak: kemény, riffekre épülő „groove”-szorítás, drámai hangulatváltások, sötét díszlet és okkult jegyek, miközben az énekes, Arnie démoni tekintetével párszor alaposan megbabonázta a jelenlévőket. Állítólag új anyagon dolgozik a banda. Remek nyitány volt ez a harmadik nap műsorához a kisebb színpadon. Később az is kiderült, hogy a Messehalle kis színpada sok szempontból elcsente a figyelmet a nagy színpad szabadtéri eseményei elől, pedig a fesztiválozók zöme persze oda tódult.
Így maradt ez a folytatásban is, amikor a nagy rock’n’roll guruk, az Uriah Heep léptek a főszínpadra. Ők sem nyűgöztek le különösebben a megjelenésükkel. Gyakorlatilag a márciusi európai headliner turnéjuk lerövidített műsorát hozták el. A koncertet két hetvenes évekbeli slágerrel kezdték, a vaskészlet kötelező számaival, a Gypsyvel és a Look At Yourselffel, majd következett a setlist tulajdonképpen egyetlen igazi gyönyörűsége, a „Look At Yourself” album egyik legjobb, de legalábbis legérdekesebb dala. Szó szerint a szerzeményét tekintve rendkívül izgalmas, titokzatos Shadow Of A Griefről van szó, a kinyújtott, progresszív pszichedelikus hangszeres résszel. A banda az egyórás fellépésén három új dalt is elővett az „Outsider” albumról, mégpedig a The Law-t, a Can’t Take That Away-t és a One Minute-ot, a játékidő többi részét pedig a „kopott” Stealin’, a mindig misztikus „Magician’s Birthday” klasszikus Sunrise, a kiszámíthatóan kötelező Easy Livin’ és a szokás szerint a mindössze két akkordra épülő nagy sláger töltötte ki. Ez (megint szándékosan elnyújtva) a Lady in Black. Bár az Uriah Heep hihetetlenül tapasztalt mesterei a szakmájuknak, hiszen már 46 éve vannak a pályán, érdekes, hogy az óriási fesztiváldíszleten elég unalmasan hatott a statikusságuk. Bernie Shaw sem használta ki valami lendületesen a kifutót és a rendelkezésre álló üres színpadot. A legtöbb energiát a mozgásával a csapat új basszusgitárosa, Dave Rimmer hozta a koncerten, no meg persze a mindig megvadult dobos-tornász, Russell Gillbrook. Összességében a legendák szokásosan jó, de rutinos és kiszámítható előadása volt.
A Grave Digger koncertjéhez hasonlóan az Uriah Heep alatt is megérte bekukkantani a Messehalléba. Az Uriah Heep fellépése ugyanis egybeesett a melodikus rock amerikai ikonjainak, a Tyketto műsorával. A banda, amely erre az őszre néhány európai koncertet is megerősített, ezek közül viszont az északi részeken lesznek, úgy döntött, hogy a rendelkezésére álló időben teljes egészében lejátssza klasszikus albumát, a „Don’t Come Easy” (1991) című lemezt. Mégpedig nem úgy, ahogy megszoktuk, hanem a másik végéről, hátulról előre. Így a nagy slágerüket, a Forever Youngot okosan a koncert végére tartogatták. Mivel Danny Vaughn és csapata úgy döntött, hogy végsőkig felhevíti az irigylésre méltóan tömött termet, a koncert második felébe még három egymás utáni dalt becsempészett a „Strenght in Numbers” (1994) albumról: a Rescue Me-t, a Meet Me In the Night-ot és a The Last Sunsetet! Ezt követte a koncert nagy fináléja a Wings-szel, majd a már említett Forever Youngot, amely lezárta a bulit. Danny Vaughn, aki betöltötte az 56. életévét, úgy hat, mint egy 20 éves. A remek és hihetetlenül jó állapotban megőrzött hangja, az alakja, a színpadi mozgékonysága alapján is. A fickó elképesztő. Ott a karizma, ott a színpadi jelenlét. Energia- és jókedv-generátor, amely átjárta a helyszínt a koncert alatt. Továbbra is kivételes frontember. A mai Tyketto felállását még Chris Childs basszusgitáros (Thunder), az eredeti tag, Michael Clayton Arbeeny (dob), Ged Rylands (billentyűk) és Chris Green (gitár) egészíti ki. A banda, amely épp most jelentette be új stúdióalbumát „Reach” címmel, ez idén október közepén jelenik meg Európában, bravúros produkcióval mutatkozott be. Mindenhol tökéletesség. Hangzásban és előadásban egyaránt. Tetőtől talpig. A melodikus rockos Dare fellépése után végre egy újabb, hasonló műfajú előadó a fesztiválon, akit Európa színpadain egyébként rettentően nehéz elcsípni! Vonzó és exkluzív! Azt is mondhatjuk, hogy a szlovén koncertlátogatóknak aligha adódik még egyszer ilyen alkalom a Tyketto megnézésére, mint amit a Bang Your Head!!! idei kiadásának látogatása kínált.
A Bang Your Head!!! késő délutáni órákban érdekes jelenséget várt a főszínpadon! A Dirkschneider formációt, amely egy különleges alkalomra tavaly ideiglenesen átnevezte magát az U.D.O.-ból. Vezetője természetesen Udo Dirkschneider, az Accept híres egykori első hangja. Udo azért döntött így, hogy a közönséget alaposabban magára és a bandája nevére csalogassa. A Dirkschneider műsora tisztán csak olyan Accept-anyagot ölel fel, amely Dirkschneiderrel a felállásban született. És mivel Udo bácsi hangja érett korában is gyakorlatilag tökéletes, amit ezúttal a balingeni előadása is egyértelműen bizonyított, Udo nagyon jól mérlegelte a döntést, hogy miért nem akar visszatérni a 2009 óta újra működő mai Accept csapatába. A döntés tisztán piaci jellegű. Kiszámolta ugyanis, hogy a saját bandájával jóval többet kereshet, mint ha az Accept-klasszikusokat egykori Accept-társaival, Wolf Hoffmann-nal és Peter Baltesszel játszaná. Az ötöst tehát Udo Dirkschneider mellett az örökké hűséges, hosszú ideje csapattag Fitty Weinhold basszusgitáros, majd a dobos (és Udo fia) Sven Dirkschneider, valamint két gitáros egészíti ki: az orosz Andrey Smirnov, aki a szólók zömét viszi, és a finn Kasperi Heikkinen. A helyszín megtelt, amikor Udo a ködfoltokon át mogorván, hidegen elvonult a színpadra, és a csapattal vadul belecsapott egy újabb Accept-menetelésbe, amelyet a Starlight nyitott meg! Mindent. Szinte minden, az Acceptre jellemző színpadi játékot átvittek a Dirkschneider-showra. Ennek következtében hihetetlenül ügyesen és optimálisan használták ki, illetve töltötték ki a színpadot. Udo kivételes karizmával rendelkezik, ezért nem is kellett sokat erőlködnie, hogy heves részvételre bírja a közönséget. Egyszerűen elég az alakja ahhoz, hogy a közönség az ő tenyeréből egyen. A banda a műsorba beiktatta a remek Midnight Movert is, amelynek dallamos refrénje még erősebben a bandához láncolta a közönséget. Aztán jöttek a nem kevésbé kultikus London Leatherboys (nagyon korán a műsorban), a Princess of a Down, majd a Breaker, a Restless And Wild, a Son of A Bitch, a Screaming for a Love-Bite, a koncert pedig a második felében a csúcspontja felé hajlott, amikor a Dirkschneider kíméletlenül ellátta az Accept-zenére éhes helyszínt a teuton metal-eredet legnemesebb elemeit hordozó, kultikus gitárfrázisokkal, az elmaradhatatlan Metal Heart, Fast As A Shark és Balls to the Wall élén, a koncertet pedig a Breaker zárta, egy olyan dal, amelyet az Accept már régóta nem iktat be az aktuális koncertturnéinak műsorába. Az első másodperctől az utolsóig totális pusztítás! Pokoli hangulat. A hírhedt német metal csontig hatoló erővel hódította meg egy jó órára a hazai közönséget, ringatta és kényeztette a keblén. Hipnotikus. Fanatikus. Hihetetlen, mit tud kihozni magából a német közönség a metal varázsa iránti odaadásában. Főleg a hazai termés esetében. A Dirkschenidert tehát kötelező megnézni a németországi fellépésein! Viszlát az őszi találkozásig.
A beszámoló folytatása sok igazhitű német heavy metal-védelmező szemében istenkáromlásnak fog hangzani. Sőt. Ezzel akár a fesztiválozók 97%-ának haragját is magamra vonhatom. Ugyanis. A szomszédos Messehalle-ban, miközben a főszínpadon teljes gőzzel zajlott a Dirkschneider koncertje, a kultikus brit progmetalosok, a Threshold egészen szerényen és csendben maguk gondoskodtak a saját reklámjukról. Igen. Saját roadie-jaikként, illetve hangtechnikusaikként. Bár a banda évekkel ezelőtt fellépett az Orto barban és az olaszországi Gradisca d’Isonzióban, a szlovének lakta határvidék kellős közepén, Szlovénia közelében ennek a formációnak a koncertjei igazi ritkaságnak számítanak. Mivel az abszolút zenei perfekcionisták és a zenei artisztikum nagymesterei ötösfogatáról van szó, akik komponálásban és hangzásban egyaránt kifinomultak, a Threshold az igazi zenei gourmand-oknak, akik a tökéleteshez közelítő koncertet keresnek, valódi balzsamot jelentett a sebre. És tényleg. A Threshold egy órán át, az első másodperctől az utolsóig kivételes hangzást tartott fenn. A hangszerek, Wilson vokáljával a középpontban (aki újabb fantasztikus énekteljesítményt nyújtott), briliáns elrendezésben, a kívánt egyensúlyban szóltak. Hallható volt minden. Tisztán hallható. A banda ismét lenyűgözött hihetetlen kinetikájával és színpadi dinamikájával. A két gitáros, Karl Groom és Pete Morten végig szaladgált balról jobbra, egymással szemben álltak keresztbe tett gitárokkal, vagy vállvetve fordultak a közönség felé. Időnként csatlakozott hozzájuk Steve Anderson basszusgitáros és természetesen Damian Wilson is, aki még mindig nem nyírta le neandervölgyi szakállát. Ő ezúttal is egy egész színházat csinált a koncert alatt: leugrott a színpadról, és szabadon járkálni kezdett a közönség között. Közben nem hiányoztak az ilyen megjegyzések sem: „Ó, de jó, hogy ott állhatok, ahol akarok, és közben énekelhetek”. Amikor az egyik monitorból gyanús zúgás kezdett hallatszani, Wilson persze azt hitte, hogy az ő hangosításával van baj. Ezt a rejtélyt is úgy oldotta meg a megrögzött énekes, hogy végigsétált a színpadtól a keverőpultig, ahol a hangtechnikus a fülébe súgta, hogy Anderson hangfala „ropog”. Wilson erre azonnal kikiáltotta Andersont: „It was you Steve. You Mr. Crackler!” Wilson a közönség soraiból énekelte végig a The Pilot in the Sky of Dreams szuperepikus dalt csaknem teljes egészében, ami ismét a Threshold-fellépés csúcspontja volt. A koncert egyik pillanatában egy rockéletművész sziluettje tűnt fel egy pillanatra a színpadon. Az Uriah Heep gitárosa, Mick Box, akik korábban a főszínpadon léptek fel, egy pillanatra ugyanis kilépett a színpadra, kezet fogott Wilsonnal, és a színpad bal oldalán, a monitorok mögül, a kulisszák mögül nézve a koncertet fejezte ki tiszteletét a zenekar iránt. A banda a „Dead Reckoning” (2007) című albumról a Slipstream nyitódallal indította a koncertet, amelynek romboló riffje és fertőző refrénje fenomenális hangulatot teremtett a teremben. A hangulatok persze melankolikusan hatottak, a brit melankólia hihetetlen. Ahogy a misztika is. A Threshold tudja, hogyan kell megidézni a miszticizmust. Különösen amikor zenéjüket többszólamú vokális harmóniákkal kombinálják, amihez Richard West a Threshold-fellépések megszokott módján most is vokódert használt. A libabőr sem maradt el az előadástól és a tökéletes hangzástól. A legutóbbi stúdióalbum, a „For the Journey” (2014) a Turn to Dust és a koncert vége felé a Watchtower on the Moon dallal képviseltette magát. A katartikus Pilot in the Sky of Dreams, a Threshold-show központi pontja mellett elhangzott még a The Art of Reason („Subsurface”, 2004). Long Way Home („Hypothetical”, 2001), Mission Profile („Subsurface”, 2004) és az Ashes („March of Progress”, 2012), amellyel a Threshold lezárta kivételes fellépését. Zseniális. Mellébeszélés nélkül. A teljes fesztivál egyik legerősebb produkciója. A „szerény” és mindenféle viszontagsághoz hozzászokott Threshold, akik ha kell, még koncertes „lyukakban” is megszokták a fellépést, a mintegy 1500 fős közönséget, amely fütyült a főszínpad közepén zajló Dirkschneider-fellépésre, a tökéletes artisztikus előadás egébe lőtte. Az ilyen koncertpillanatok azok közé tartoznak, amelyekről azt kívánod, bárcsak soha ne érnének véget.
A harmadik fesztiválnap főszereplői, az Iced Earth az utolsó pillanatban ugrottak be a programba. Állítólag a szervező már megegyezett egy másik előadóval, akinek a főattrakció szerepét kellett volna átvennie, de a dolog füstbe ment, az Iced Earth pedig Horst és csapata kérésére szó szerint egyenesen a stúdióból, ahol az új albumot veszik fel, repült az Egyesült Államokból Németországba, és így megmentette a fesztivált. Ezt Horst személyesen is eljött elmondani a zenekarnak a színpadra, és szívből megköszönte az Iced Earthnek. De őszintén szólva. Ha a szervező nem nyúlt volna mélyen a zsebébe, és nem különített volna el nagyon-nagyon jó gázsit a zenekarnak és a koncertjeikre elkísérő stábnak, az Iced Earth messze nem repült volna át az Atlanti-óceánon. Mindenek mögött tehát a pénz áll, Schaffernek pedig egyebek mellett a presztízs is fontos, hiszen eddig a Bang Your Head fesztiválon csak a program közepén léptek fel, főattrakcióként soha, most viszont erre is megnyílt a lehetőség.
Mivel a zenekar idén ünnepli a „The Dark Saga” (1996) klasszikus album megjelenésének 20. évfordulóját, az Iced Earth úgy alakította a koncert repertoárját, hogy az ennek az albumnak a dalait helyezte előtérbe. Tekintve, hogy az Iced Earth utolsó koncertjét az idei „hajós” fesztiválon, a 70.000 Tons of Metalon adta, február elején, a zenekar balingeni színpadokon való feltűnése határozott exkluzivitás volt. A zenekar már az elején bejelentette, hogy a koncert a „The Dark Saga” album anyagának előadásáról fog szólni, és rögtön a The Dark Saga című dallal kezdett neki a műsornak. Az Iced Earth a koncert alatt meglehetősen statikus zenekar, kivéve az alacsony, apró, de rendkívül agilis futkározót és fenomenális üvöltőt, Stu Blockot. A banda másfél óra alatt összesen 16 dalt lőtt ki, ebből öt jutott a legutóbbi két stúdióalbumra, a „Plagues of Babylon” (Chthulu, címadó dal és Democide) és a „Dystopia” (V, címadó dal) lemezekre, a maradék anyag pedig a zenekar klasszikus éveiből került ki. Vagyis a 2001-ig felvett anyagból. A „Something Wicked This Way Comes” (1998) albumot a kiváló Burning Times, majd a My Own Savior képviselte, utóbbi zárta a koncert rendes részét, a legvégén, ráadásként pedig a Watching Over Me szólalt meg – ezt Blockkal együtt az egész Balingen énekelte. A „The Dark Saga” album a nyitó címadó dal mellett még öt számmal csendült fel, mégpedig a kompromisszumok nélküli Vengeance Is Mine-nal, a csendben várt balladával, az I Died for You-val, a setlist meglepetésével, a Slave to the Dark-kal, amelyet logikusan rögtön követett a Question of Heaven, és a kötelező ráadásban a fenomenális The Hunter. A régebbi anyagból a zenekar csak a Pure Evil című dalt játszotta el, a „Burnt Offerings” album anyaga teljesen kimaradt, a Damien („Horror Show”, 2001) előadásáról viszont nem feledkeztek meg,
A jelenlegi felállásba ismét visszatért Brent Smedley dobos. Már számtalanszor. Nyilván egyike azon kevés tagoknak, akiben Schaffer teljes vérrel megbízik, és kívánságait következetesen figyelembe is veszi. Egyszóval nincs olyan turné, amelyen Schaffer ne cserélne le legalább egy tagot. Egyébként briliáns előadás volt, néhány hozzáadott hangmintával, illetve felvett kórusokkal és hangszereléssel, ami a „The Dark Saga” album dalainak tartalmát tekintve teljesen logikus és helyénvaló. Meglepő volt a felismerés, hogy az Iced Earth például nem az Iced Earth című dallal zárta a koncertet. Sem a rendes részben, sem a koncert legvégén, a kötelező ráadásban. Egyébként viszont nincs min zsörtölődni abból, amit láttunk és átéltünk. Látványosság. Kiváló setlist, kiváló előadás. A hangzás optimális. A színpadi világítás sem rosszabb. Az ember talán hiányolja mindezek mellett még egy-egy régebbi dal előadását, főleg az első három albumról, amelyek felválthattak volna néhányat az újabb dalok közül, de ahogy mondtam. Nincs panasz.
A harmadik fesztiválnap véget ért. A színpadra nem más lépett, mint Horst kolléga kislányával, néhány szép szót szólt a közönséghez, az pedig a következő fenséges tűzijátékra várt. Ami meg is történt. A fesztivál ennek ellenére még nem ért véget. Az Iced Earth teljes koncertje alatt azok, akiknek az Iced Earth nem tetszett, a Messehalle színpadán követhették a kultikus svéd death metalosok, az Unleashed koncertjét, akik biztosan újabb fenomenális fellépést hoztak. Az Iced Earth koncertje után még maradt elég idő, hogy az egész közönség, amely még mindig nem kapta meg a megfelelő zenei jóllakottságot, betódult a terembe, és megnézte a német industrial metalosok, a Crematory fellépését, akiket mi is futólag elcsíptünk és megnéztünk, de a lemerült elemek miatt hamarosan el is hagytuk a helyszínt, és a sátrak felé vettük az irányt, ahol megérdemelt alvás várt ránk, másnap pedig a hazaút Szlovéniába. A végső mérleget megvonva elmondhatom, hogy ez a második háromnapos kiadás, összesen a fesztivál huszonegyedik évfolyama. Kiválóan zajlott. Késések nélkül, a fellépések nagy része teljes mértékben sikerült. Az időjárás is kitartott, a fekete előrejelzések ellenére. Mindössze egy zápor érkezett az első napon, a Candlemass koncertje alatt, egy másik pedig a második fesztiválnap reggelén. Így a fesztivál helyszínét főként felhőzet borította, és megóvott minket a kiszáradástól. Jövőre veletek újra! Bang Your Head!!!! Találkozunk megint.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
