Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Josefov katonai erőd / Jaromer / Csehország
A koncert dátuma: 2016. 08. 12.
Látogatók száma: 15.000
A fesztivál harmadik napján is kegyes volt hozzánk az időjárás, bár estére derekasan lehűlt. Hogy ne fázzunk túl nagyon, arról a Budvar és a már-már túl színes pénteki program gondoskodott. A korai pénteki délutánt az angol hc/metalcore-os Bury Tomorrow-val kezdtük, akik klisés, önállótlan metalcore-jukkal – tele kiénekelt breakdownokkal és generikus tiszta/growl vokálkombinációkkal – nem győztek meg.
Jóval jobban vizsgázott az amerikai crossover csapat, az Iron Reagan, amely négy éve jött létre a Municipal Waste és a Darkest Hour tagjainak mellékprojektjeként. Utóbbiak képviselői már nincsenek a zenekarban, a magját ma a Municipal Waste két őrültje, Tony Foresta énekes és Landphil Hall adja, aki az Iron Reaganben nem basszusgitározik, mint az anyazenekarban, hanem gitárt ragadott. Az amerikaiak, akik a nevüket részben az Iron Maidenről, részben egy volt amerikai elnök vezetékneve után kapták, a korai időpont ellenére is talpra állították a Brutal Assaultot, a hardcore és a thrash metal hatásait vegyítő rövid, odavágó nóták pedig telitalálatok voltak. Az energikus megvadult Foresta szájából elhangzó, jókedvűen bolondos szövegek (I Ripped That Testament a New Asshole, Your Kid’s and Asshole, …), amelyek úgy hangzanak, mintha maga az őrült Ronald Reagan írta volna őket a második elnöki ciklusa idején, csak a pont az i-re voltak egy igazi crossover-ütéshez.
Az Iron Reagan után rögtön a szomszéd színpadra kellett volna lépnie a svéd death metal öregjeinek, a Grave-nek, de a szervezők közölték, hogy áthelyezték őket a harmadik, Metalgate színpadra. A Grave helyére onnan ugrottak át a nagyszínpadra a Blues For the Redsun, akik érdektelen sludge/doom metaljukkal annyira unalmasak voltak, hogy más elfoglaltság után néztünk. Abból idén rengeteg volt a Brutal Assaulton: három különböző galériát is meg lehetett nézni, a legeredetibb pedig kétségkívül az Art-Brut-All art brut kiállítás volt az erőd sötét labirintusaiban, amelyeket csak gyertyák világítottak meg.
A Blues For the Redsunhoz hasonló unalmak közötti idő gyorsan elszaladt, a nagyszínpad elé pedig nagyon megérte visszatérni a kanadai különcök, a Voivod kedvéért, akik ősszel (végre!) először Szlovéniába is eljönnek, mégpedig november 2-án az Orto bar színpadára, az Entombed A.D. társaságában. A Voivod a Brutal Assault színpadainak régi ismerőse, és megszokott dolog, hogy erre a fesztiválra „metalosabb” dalválogatást állítanak össze. Most sem volt ez másképp: a Ripping Headaches klasszikussal rögtön szétfájdították a fejünket. Élőben a Voivod még mindig a féktelen energia igazi robbanása, amiről elsősorban a kivételes gitáros, Chewy és az új basszusgitáros, Rocky gondoskodik, aki lassan már talán a Voivod valaha volt legjobb basszusgitárosának státuszára is pályázik. Hogy Away mit hoz ki az alap dobfelszereléséből, az hihetetlen, Snake pedig felejthetetlen grimaszaival ismét könnyekig megnevettetett. Kaptunk még egy fantasztikus Killing Technology-t, Kluskap O’Kom-ot, az aktuális EP címadó dalát, és a Brutal Assaultot a Voivod című himnikus bombával búcsúztatták. A látottak alapján már türelmetlenül számoljuk a napokat a kanadaiak ljubljanai premierjéig.
A Metalgate színpad sátra alatt a Voivod után már a nagyszínpadi adósok, a svéd veteránok, a Grave következtek, akik a zsúfolásig telt sátor vászontetejét majdnem lerepítették. A Grave ultrahangos és ultrabrutális hangzást állított be, ahogy a svéd death metal öregeihez illik, a zenekar pedig az egyetlen még eredeti tag, a halhatatlan énekes-gitáros Ole Lindgren vezetésével mint egy veszett kutya száguldott végig a klasszikusokkal (Soulless, Christi(ns)anity, You’ll Never See…) és az aktuális Out of Respect For the Dead lemez gyilkosaival – a címadó dallal és a The Ominous »They«-vel – teli kiváló setlisten. A zenekar élőben sem mutatja a lankadás vagy a fáradtság jeleit, amit a svéd ősök erős stúdióformája is csak megerősít. Bárcsak Tobias Cristiansson basszusgitáros is kirúgná a nyugdíjból az élők közé a Dismemberből való kollégáit…
A sírokból kimászva visszatértünk a nagyszínpad elé a görög szimfonikus death metalosok, a Septicflesh játékára, akik alig egy héttel a Brutal Assault előtt nálunk is fellépték a Metaldays fesztiválon. A Septicflesh Csehországban sem kínált semmi megrázót, amit ne láttunk volna már többször. A zenekar vezetője, Seth Siro Antoniu, a metal legmenőbb arcszőrzetének tulajdonosa ismét untatott a már évek óta használt azonos pózokkal és unalmas, elcsépelt konferálásokkal. A görögök, akiknek az utóbbi két évben az osztrák dobgép, Kerim „Krimh” Lechner (ex-Decapitated) segít a dobok mögött, kizárólag az utolsó három stúdióalbumról játszottak, és az elhasznált, agyonrágott setlisttel a szettjük vége felé már elég jól elunatkoztak. A színpadi produkciót amúgy nem lehet hibáztatni semmiért, mert magabiztosan és kompromisszumok nélkül végzik a dolgukat, a baj csak az, hogy a dalok már túlságosan hasonlítanak egymásra, és az egész gyorsan egyhangúvá válik. Szép látni a ragyogó és robotpontos Krimht akcióban egy viszonylag nagy zenekarban, de még szebb lesz hallani, ha a Septicflesh-sel új albumot is felvesz, és azon megmutatja dobos mesterségét.
Egy újabb hc punk támadásról a svéd öregek, a Raised Fist gondoskodtak, akik hosszú éveken át a Burning Heart kiadónál laktak – ez a kiadó számos svéd punk zenekart útjára indított –, ma pedig a punk szempontjából szintén fontos Epitaphnál. A srácok a hc/punk energia újabb robbanását hozták, és sokkal jobbak voltak a műfajrokon Bury Tomorrow-nál. Teljesen tipikus punk dalokat nyújtottak rövid játékidővel és odacsapó refrénekkel, a színpad pedig tele volt a zenekar minden tagjával. Még egy kis érdekesség: a Raised Fistben jelenleg Matte Modin dobol, a Dark Funeral volt és a Firespawn jelenlegi dobosa, L-G Petrov oldalán.
Miután a svéd sírokból a Grave kitűnően végezte a dolgát, jöttek a nap további death metal óriásai, a legendás floridai Obituary a Tardy fivérek vezetésével. A zenekar egy szemernyi kegyelem nélkül, tökéletes hangzással gázolta le a Brutal Assaultot már a gyilkos, parasztos nyitó instrumentális, a Redneck Stomp alatt, az amerikaiak pedig még egy fokozattal feljebb kapcsoltak, amikor a színpadra futott a hosszú hajú John Tardy, és az első kiadott sikolyával lenyűgözött, amit minden death metalos egy pillanat alatt felismer. Az Obituary élőben minden alkalommal legalább nagyon jó, ha nem kiváló, de ilyen jó előadásukat már régóta nem láttam. Donald kiváló dobhangzásával megint csontokat tört, Trevor Peres „celticfrostos” riffropogtatásával a legendás témákból tagokat szaggatott, ráadásul Kenny Andrews gitárossal szilárd párost alkottak. Az Obituary ügyesen sorakoztatott fel az elején néhány új dalt az aktuális Inked In Blood lemezről, majd slágert sláger után zúdítottak a közönségre, amitől az szétszakadt. A fiókból előhúzták az Intoxicated-et és a Bloodsoaked-ot az első albumról, hosszú idő után pedig ismét a felejthetetlen, Tardy által állatian elénekelt Find the Arise-t. A kiváló záró triónál az Obituary a Brutal Assaultot félbevágta, kifordította, és lassan megrohasztotta. Ugh!
A fesztivál abszolút (személyes) csúcspontja az európai földről érkező egyik legtiszteltebb és legkultikusabb zenekar, a technikás thrash metal svájci mesterei, a Coroner volt. A legendás zenekar a thrash metal klasszikus és avantgárd zenével, progresszív rockkal és industriallal való egyedi ötvözésével hívta fel magára a figyelmet. Teljesen jogos a „thrash metal Rush” hírnevük: működésük alatt ugyanis minden következő albumuk merészebb kísérlet volt az előzőnél. A Coroner 1996-ban hagyta abba a működést, és eredeti felállásban alig öt éve állt össze újra. Ma már nincs a zenekarban Marquis Marky dobos, aki ragaszkodott hozzá, hogy a Coroner csak maroknyi koncertet adjon, és ne adjon ki új albumot, ezért Ron Royce énekes és Tommy Baron gitáros megmutatta neki az ajtót. A látottak és hallottak alapján az egyetlen helyes döntés! A Coroner fellépését nemcsak a kiváló hangzás kísérte, amelynek köszönhetően minden részlet hallatszott, elsősorban Baron őrült szólózása, hanem első sorban olyan jó kivitelezés, hogy könnyen azt hihetted volna, az 1993-as Coroner áll a színpadon. Ron Royce énekben kiválóan végezte a dolgát, az élőben játszott billentyűk, a sokféle effekt és a háttérvokálok pedig az egészet még tovább emelték, az új dobos, Diego Rapacchietti magabiztosan lépett Marky cipőjébe, és kitűnően megoldotta a feladatát. Baron a helyén állva nyomta a gitáros-ördöngösségeket, mintha az ördög lihegne a nyakában, a Coroner pedig a halhatatlan Reborn Through Hate és Die By My Hand dalokkal búcsúzott a Brutal Assaulttól. Az egyetlen mínusz? Túl gyorsan vége lett az egésznek, és ilyen gazdag diszkográfiai pálya mellett, amely mennyiségileg nem terjedelmes, de minőségileg annál inkább, szerettem volna még egy-két dalt. Legalább a Son of Lilith-et hiányoltam. A Coroner Brutal Assault-fellépése valóban exkluzív volt, mert idén rajta kívül csak kettőt játszottak, szerencsére pedig a zenekar bejelentette, hogy jövőre új albumot ad ki!
Éppen jókor borult sötétség Josefovra, mert a szomszéd színpadra már fel is léptek a portugál likantrópok, a Moonspell, akik messze a sötétben működnek a legjobban. A karizmatikus énekes, Fernando Ribeiro vezette sötét lelkek a várakozásnak megfelelően az aktuális Extinct lemez nyitódalával, a Breathe (Until We Are No More)-ral üdvözölték a közönséget, ami még mindig rendkívül hangulatos koncertnyitó. A Moonspell is a kiváló hangzásnak köszönhetően – ami a múltban gyakran a fesztivál fekete báránya volt – a legjobb fényében ragyogott, elsősorban a remek Fernandónak köszönhetően, aki végig könnyedén a markában tartotta a közönséget. Az újabb dalok gótikus, new wave esztétikájának és a jó öreg brutális daloknak a keveréke ismét sötét, vámpíros hangulatával különösebb gond nélkül megbűvölte a közönséget. A klasszikus és teljesen várható befejezés, az Alma Mater és a Full Moon Madness duója pedig megint csak túl hamar jött el.
A fesztivál egyik legvártabb pillanatát a norvég black metal veteránok, a Satyricon szolgáltatták, akik mostani turnéjukon a vitathatatlanul legerősebb albumuk, a Nemesis Divina megjelenésének 20. évfordulóját ünneplik, és ennek megfelelően teljes egészében eljátsszák. Hogy valami különleges készül, arra már a gigantikus „backdrop” is figyelmeztetett Hieronymus Bosch Krisztus a limbusban című képével, és valóban, Satyr nyitó „This is armageddon!” sikolyától kezdve a black metal egyik legfontosabb alkotásának hallgatása tiszta élvezet volt. A Nemesis Divinán érett ugyanis Satyr szerzővé, és írta meg a zenekar valószínűleg ma is legerősebb anyagát, amellyel szélesebb körben ismertté vált, sokaknak pedig éppen ez az album nyitotta meg a black metal világának kapuját. A Satyricon okos húzást tett: kissé megváltoztatták a számok sorrendjét, és a legendás Mother North himnuszt az „album” végén játszották, az amúgy is kiváló hangzást és Satyr és Frost előadásának fenségességét pedig tovább erősítette Anders Hunstad (Sarke) billentyűs, aki gondoskodott róla, hogy az album középkori motívumai is felszínre törjenek. Satyr, aki a Nemesis Divinát szinte teljesen egyedül írta, élőben is bizonyította zsenialitását, sajnos azonban még nagyobb visszhangot váltott ki a közönségből a zárás újabb alkotásokkal – Black Crow on a Tombstone, The Pentagram Burns, Fuel For Hatred és K.I.N.G. –, de hát ez van. Mégis kiváltság volt élőben, teljes egészében hallani a műfaj egyik legfontosabb alkotását, és a végig meghallgatott Nemesis Divina kétségkívül az idei Brutal Assault egyik csúcspontja volt.
Felejthetetlen volt a japán avantgárd attrakció, a Sigh fellépése is, amely az Octagon színpad zsúfolásig telt nézőterén zajlott. Ahogy a japánoktól megszokott, a produkció tele volt teatralitással: a lángoló könyvektől, amelyeket a zenekarvezető Mirai Kawashima és az énekesnő-szaxofonos Dr. Mikannibal nyitott ki, a gyertyákon és koponyákon át Dr. Mikannibal klasszikus vérrel leöntéséig. A Sigh ismét lenyűgözött azzal, hogy ügyesen keveri a zenéjükben áramló számos hatást. A Sigh zenéjében hallható minden a heavy, death és black metaltól kezdve, az egész progresszív megközelítéssel vegyítve, korlátok nélkül, a japán hagyományos zene, a jazz, a gyerekmondókák és például Fabio Frizzi stílusú olasz horrorzene hatásaival. Mirai és Dr. Mikannibal élőben kivételesen összehangolt páros volt, mind a vokális vonalak átadásában, mind a közönséggel való kacérkodásban, amiben természetesen az énekesnő járt az élen, akinek valódi neve Mika Kawashima (a „dr.” a művészneve előtt nem véletlenül áll ott: az énekesnő ugyanis fizikából doktorált). Az Octagon színpad jó dolga az volt, hogy általában naponta csak egy fellépő volt rajta, ezért a Sighnak szerencsére elég nagy szeletet mértek a programból. Az új gitárossal, You Oshimával még sokáig emlékezetesek maradtak a Purgatorium, a The Transfiguration Fear, a The Forlorn és a búcsúzó, hátborzongató klasszikus, a Me-Devil.
Valószínűleg a fesztivál egész területén nem volt zsúfoltabb a nézőtér, mint a 21. Brutal Assault egyik fő zenekarának, a svéd-kanadai-amerikai óriásnak, az Arch Enemynek a fellépése alatt. Alissa White-Gluz énekesnő, aki két éve váltotta Angela Gossow-t, már nagyon jól beilleszkedett a zenekarba, a legnagyobb főnyeremény azonban valószínűleg az volt az Arch Enemynek, hogy csatlakozott hozzájuk Jeff Loomis gitárzseni (ex-Nevermore, szóló, Conquering Dystopia). A csapat még mindig buzgón népszerűsíti az aktuális War Eternal stúdióalbumot, és arról játszották a dalok oroszlánrészét, ami kár, mert ez kétségkívül pályájuk legunalmasabb albuma, és számos jobb dalt is játszhattak volna. Az újdonságok mellett a zenekar teljesen klasszikus válogatást nyújtott a slágereiből, élen a Ravenous, a My Apocalypse, a No Gods, No Masters és a We Will Rise dalokkal. Az előadással természetesen nincs semmi gond, elsősorban a rendkívüli Loomis miatt, aki néhány szólót picit átalakított, és rájuk nyomta a saját bélyegét. Amott természetesen hibátlanul végezte a dolgát, a ritmusszekció, amelyet az Erlandsson fivérek fiatalabbika és Sharlee D’Angelo basszusgitáros alkot, pedig tévedhetetlen dobolásról gondoskodott. Alissa magabiztosan és meggyőzően üvöltötte a dalokat, a közönségnek szóló beszédekben és buzdításokban is magabiztosabb lett. A várakozásoknak megfelelően az Arch Enemy az első három albumról – amelyek kétségkívül a zenekar legerősebb alkotásai – egyetlen dalt sem játszott, ezért sokkal szebb lenne, ha egy kicsit rosszmájú lehetek, ha a csehek igyekeznének, és helyettük a fesztiválra a Black Earth-t hoznák el, azt a nevet, amely alatt az eredeti felállás Johan Liiva énekessel csak az első három lemezt játssza.
A fesztivál harmadik napját a bostoni metalcore-os Unearth-szel zártuk, akik annak ellenére, hogy műfajilag az ortodox metalosok között nem a legkedveltebb besorolás, figyelmet érdemelnek. Az Unearth alatt a nézőtér már jócskán kiürült, de az amerikaiak ennek ellenére mindent beleadtak, és igen szolid fogadtatást kaptak azoktól, akik a breakdownokra és az In Flames vagy At the Gates stílusú dallamos riffekre tripelnek. Az Unearth végig ördögien energikus volt a színpadon, a kivitelezés is nagyon magabiztos, és a Brutal Assault harmadik napját velük zárni teljesen megfelelő volt.
Setlist
VOIVOD:
1. Ripping Headaches
2. Tribal Convictions
3. Kluskap O’Kom
4. Killing Technology
5. Post Society
6. Psychic Vacuum
7. Voivod
GRAVE:
1. Intro/Deformed
2. Christi(ns)anity
3. Out of Respect for the Dead
4. Soulless
5. You’ll Never See
6. Hating Life
7. Trail of Ungodly Trades
8. The Ominous »They«
9. Into the Grave
SEPTICFLESH:
1. War In Heaven
2. Communion
3. Pyramid God
4. Prototype
5. The Vampire From Nazareth
6. Lovecraft’s Death
7. Anubis
8. Prometheus
OBITUARY:
1. Redneck Stomp
2. Centuries of Lies
3. Visions In My Head
4. Intoxicated
5. Bloodsoaked
6. Dying
7. Find the Arise
8. ‘Til Death
9. Don’t Care
10. Chopped in Half
11. Turned Inside Out
12. Slowly We Rot
CORONER:
1. Golden Cashmere Sleeper, Part 1
2. Divine Step (Conspectu Mortis)
3. D.O.A.
4. Serpent Moves
5. Internal Conflicts
6. Semtex Revolution
7. Masked Jackal
8. Grin (Nails Hurt)
9. Reborn Through Hate
10. Die By My Hand
MOONSPELL:
1. Breathe (Until We Are No More)
2. Extinct
3. Night Eternal
4. Opium
5. Awake!
6. The Last of Us
7. Ruin & Misery
8. Mephisto
9. Vampiria
10. Ateagina
11. Alma Mater
12. Full Moon Madness
SATYRICON:
1. The Dawn of a New Age
2. Forhekset
3. Du Som Hater Gud
4. Immorality Passion
5. Transcendental Requiem of Slaves
6. Nemesis Divina
7. Mother North
8. Black Crow on a Tombtone
9. The Pentagram Burns
10. Fuel For Hatred
11. K.I.N.G.
SIGH:
1. A Victory of Dakini
2. Purgatorium
3. The Transfiguration Fear
4. The Knell
5. Shingontachikawa
6. Corpsecry – Angelfall
7. At My Funeral
8. The Soul Grave
9. The Forlorn
10. Introitus/Kyrie
11. Inked in Blood
12. Me-Devil
ARCH ENEMY:
1. Khaos Overture/Yesterday is Dead and Gone
2. War Eternal
3. Ravenous
4. Stolen Life
5. My Apocalypse
6. You Will Know My Name
7. As the Pages Burn
8. Under Black Flags We March
9. Avalanche
10. No Gods, No Masters
11. Dead Bury Their Dead
12. We Will Rise
13. Nemesis/Enter the Machine
Képgaléria
