Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Vojenska pevnost Josefov, Jaromer, Csehország
A koncert dátuma: 2012. 08. 10.
Látogatók száma: 22.000
Mivel a csütörtök olyan jól indult a thrasher Toxic Holocaust-tal, úgy döntöttem, a pénteket is thrashsel kezdem. És ha egy mai thrash zenekar tudja, hogyan kell szólnia a thrashnek a 21. században, akkor azok a kaliforniai Warbringer. A srácok a friss lemez, a Worlds Torn Asunder nyitódalával, a Living Weapon-nel köszöntöttek minket, és a színpad előtt még ugyanabban a másodpercben kitört a háború. Nem állóháború, nem stratégiai és taktikai, hanem igazi totális háború, amelynek célja mindent elpusztítani és lekaszálni, ami az útjába kerül. A Warbringer az első számtól az utolsóig sorozatokat és bombákat zúdított a színpadról, a helikopterek pedig az Apokalipszis most! nyitányának stílusában napalmmal árasztották el Josefovot. A Warbringert meg mintha nem érdekelnék az áldozatok: John Laux és Adam Carroll gitárosok csak tárat cseréltek, és vágtattak tovább egy újabb számroham felé, mind a három albumról. Megnyílt a pokol, légióit pedig az eszelős John Kevill vezényelte. Micsoda frontember! Hihetetlenül karizmatikus, kiváló színpadi jelenléttel, jó közbeszólásokkal, tiszta thrasher energiával, amit biztosan Paul Baloff tett a bölcsőjébe, és ami a legfontosabb: tökéletesen beteg, mérgező és agresszív thrash vokállal. Kevill a színpadon olyan, mint Hartman őrmester Kubrick kultfilmjéből, a Full Metal Jacketből, csak metalos kiadásban! Az olyan igazi thrash-zúzdák, mint a Total War és a záró bombatámadás, a Combat Shock bizonyítják, hogy a Warbringer kétségkívül az egyik legjobb (ha nem a legjobb) azok közül az új thrash metal zenekarok közül, amelyek az elmúlt pár évben gombamód szaporodtak el, a Háború Hozói pedig a tankok kipufogógázában és a lökéshullámban hagyják maguk mögött az összes konkurenst.
Egy ilyen jó fellépés után az érdeklődés a következő zenekar iránt megcsappant, levegőt kellett venni, pedig a szomszéd színpadon a finn melodikus death metalosok, a Norther készülődtek a búcsúkoncertjükre. A srácok egy jó hónapja jelentették be, hogy befejezik, utolsó koncertjüknek pedig pont a Brutal Assaultot választották. A korrekt fellépésre nincs mit panaszkodni, de a Norther döntése, hogy visszavonulnak, egész helyes, mert a melodikus death metalban nem találták fel a spanyolviaszt, a meleg vizet sem, nemhogy a spanyolviaszt.
Szebbre (vagy inkább rosszabbra, hehe) fordult a helyzet a newyorki death metal veteránokkal, az Incantationnel. Nekik épp a nyári fesztiválfellépések előtt volt balszerencséjük: Kyle Severn dobos eltörte a lábát, így a Metalcampen lemondták a fellépést, a Brutal Assaultot viszont szerencsére megkímélte a dolog. A dobok mögé a bérelt Sam Inzerra ült be (az Incantation a több mint húsz évében amúgy is csaknem negyven tagot cserélt!), a zenekar szürke eminenciása pedig továbbra is maga Belzebub, John McEntee. McEntee a csapattal egy jó órányi blaszfém death metalt hozott, amit jó hang, brutális, pokoli vokál és jó számválogatás támogatott (Anoint the Chosen, Devoured Death, Absolved in Blood!). A vokál úgy dörög, mint száz ördög, Inzarra jó dobolással és kicsiszolt blast beatekkel győzött meg, szuperül szóltak a lassú, doomos riffek is, amelyek az egészet még bestiálisabbá és ördögibben gonosszá tették. A nagyon szolid teljesítmény ellenére látszott, hogy a banda eléggé visszafogott, a death metal egyik keresztapjától, McEntee-től pedig jogosan vártam volna többet a „fuck, come on you fucking mother fuckers” felkiáltásoknál.
Az Insomniummal újra szelídebb vizekre eveztünk: a finn tavacskákon és ligeteken át a srácok a sötét melankóliába vezettek minket, amely olyan jellemzővé vált a finn zenekarokra. Az Insomnium még mindig a friss lemezét, a One For Sorrow-t mutatja be, ami ezúttal is a szett 90 százalékát tette ki, sajnos a srácok így megfeledkeznek a régebbi kiadványokról (amelyek sok mindenben felülmúlják az újat). A jó hang, ami az idén szerencsére inkább szabály volt, mint kivétel a fesztivál korábbi évekbeli hangosításaihoz képest (nem tudom, kaptak-e a hangmérnökök füldugót, elrejtették-e előlük a Becherovkát, vagy elmagyarázták nekik, hogy a keverőpulton a gombok nem csak díszek – bármit csináltak, most végre működött!), az Insomnium erényeit tolta előtérbe: az agresszívebb melodikus death metalt, tele lassabb, bús részekkel, amelyek olyan jellegzetessé váltak a finn metalszínterre. Minden oldalról repkedtek a melodikus futamok, amelyeket a két gitár egymás mellett játszott, számos harmonikus díszítéssel, valamint változatos és mozgalmas szólókkal. A gitárosok elképesztő színvonalat mutattak, a kilőtt riffek teljes erővel szóltak, és számuk ellenére sem ismételték önmagukat. Az Insomniumot az agresszív alap ellenére mindig kíséri valamiféle tragikus bánat és fekete melankólia, ezt a hangulatot pedig rendkívül sikeresen csak a gitárvonalakkal érik el, a felépítéséhez nem kellenek közhelyes billentyűk, csak olykor úsztak be a gépről billentyűs részek, amelyek sikeresen fokozták az élményt. Az Insomnium a szokásos módon minőségi és magabiztos munkát végzett, csak a melankóliájuk nem igazán illik a fesztivál hangulatához, a helyükre sokkal jobban illene egy igazi death vagy thrash metal csapat.
A fesztivál elsődleges, extrém és brutális metal irányvonalára tehát joggal emlékeztettek a norvég black metalosok, a Kampfar (novemberben Ljubljanában se hagyjátok ki őket!), akik a norvég fjordok hidegét hozták Csehországba. Vastag lidércnyomás-atmoszférába burkoltak minket atmoszferikus, mid-tempo black metaljukkal, amelynek a hangulatteremtéshez nincs szüksége értelmetlen, csilingelő billentyűkre. A Kampfarnál az intenzív, vastag ködréteget pusztán a változatos, mozgalmas gitárok idézik meg, amelyek többet is tudnak kínálni a black metalos zümmögésnél, a dinamikus dobok, amelyek nem csak az örökös blast beatekre épülnek, valamint Aske és Dolk vadállatias, bestiális vokálja. Szerintem ők az idei fesztivál black metal győztesei, akik a Brutal Assaultot a norvég gleccserek hatalmas jégrétegébe zárták, a dalokból áradó nemzeti büszkeséggel és az olyan számok, mint a Ravenheart, a Mare és a Vettekult, tökéletes, féktelen energiájával. Follow the Ravenheart!
Mivel a különféle core-származékok nem igazán fekszenek nekem, és úgy kerülöm őket, mint Glen Benton a rendesen álló keresztet, kihagytam a Darkest Hour fellépését. Szerencsére a Brutal Assault számos programról gondoskodik arra az esetre, ha a száz zenekar annyira kifáraszt, hogy pihenned kell. A zenekart zavartalanul nézheted a természetes lelátóról, ahová idén okos húzással sörcsapot is telepítettek. Ha az obskúrus (cseh) grind rajongója vagy, alaposan kiürítheted a pénztárcádat a metal marketen, vagy a metal moziban megnézhetsz egy remek horrorfilm-választékot (cseh felirattal/szinkronnal, haha), esetleg órákig töprenghetsz azon, mit egyél (a Brutal Assaulton a szokásos kebabok, pizzák és hamburgerek mellett beleharaphatsz mexikói, kínai és arab ételekbe, cseh és lengyel specialitásokba, kolbászokba, vegán és vegetáriánus kajákba stb.). Ha ez sem elég, a Brutal Assault idén még paintball-pályáról is gondoskodott. Szuper.
Néhány sörrel később a Jaegermaister színpad előtt megértem az idei Brutal Assault első Greg Mackintosh-fellépését (Paradise Lost), aki új formációjával, a Vallenfyre-rel lépett színpadra, és becsületes pofont osztott ó-iskolás death metalból, amit helyenként doom és még crust elemek is kiegészítenek. Ízletes! A Vallenfyre tavaly októberben adta ki bemutatkozó lemezét, az A Fragile King-et, amely Greg édesapjának halála utáni sötét hangulatban született. Az A Fragile King így a gyász öt szakaszának megzenésítéseként hat – tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A Vallenfyre egyrészt brutális old-school death metal, buldózerhangzású gitárokkal, amelyek végigsétálnak a fejeden, időnként szinte crustosan primitív riffeléssel, másrészt mély, fenyegető, lassú és nehéz doomos részek. Az egészre pedig rátelepszik Mackintosh brutális ugatása, ami a személyes hangvételű szövegekben gyakran kifinomult módon oltogatja az Egyházat: „because it’s so easy.” Bár Mackintosh elsősorban gitáros, frontemberként meglepően jól feltalálja magát, főleg a számok közti összekötőszövegeknél, a többit úgyis elmondja az ütős zene, ami egyszer féktelen sebességgel letépi a nyakad, máskor meg tonnás riffekkel a föld alá nyom.
A Vallenfyre azonban csak nyitánya volt a Megátkozottak visszatérésének, vagyis a kultikus német death metal zenekarnak, a Morgothnak, amely a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején úttörő munkát végzett az európai death metalban. A németek, akik 1991-es debütálásukkal, a Cursed-del megvetették az európai death metal alapjait, az 1998-as feloszlás után feledésbe merültek, tavalyelőtt viszont a visszatérésükkel az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb „reunion” lettek. A Morgoth halálosan komolyan vette a dolgot, és rögtön az elején hullákkal szórta tele a teret a Cursed klasszikusával, a Body Count-tal. Fantasztikus hang, ami az agykéregbe vágott, gitárok, amelyek úgy szóltak, mint a láncról elszabadult veszett kutyák, és Melkorként kegyetlenül vágták a fejeket gyilkos riffeléssel, földrengető dobok, valamint Marc Grewe nyers, brutális és hihetetlenül jól megőrzött vokálja, mindezek tetejébe pedig egy rendkívül jókedvű zenekar – ezek a tényezők gondoskodtak arról, hogy a Morgoth az idei Brutal Assault csúcsára emelkedjen. A németek a Cursed album huszadik évfordulójának jegyében főleg ennek a death metal klasszikusnak a zúzdáit vették elő, és sorra játszották az felejthetetlen Unreal Imagination, Sold Baptism és Suffer Life számokat, még mélyebbre, Utumno szakadékaiba (Melkor, később Morgoth vára, a Sötét Úré, Tolkien Középföldjének fő gonoszáé, akiről a németek a nevüket kapták) pedig egy szemernyi kegyelem nélkül taszítottak le minket a The Eternal Fall EP himnuszaival, a White Gallery-vel és a Pits of Utumno-val. A Morgoth végig a legmagasabb színvonalon adta elő az anyagot, és fenomenális formát mutatott (amit a nemrég megjelent kiváló Cursed to Live DVD is bizonyít). Kár, hogy az idő nem engedte, hogy visszavigyenek minket az (igazságtalanul) elfeledett Odium lemezhez, esetleg az utolsó stúdióalbumhoz, a Feel Sorry For the Fanatic-hoz, pedig azon már játszadoztak ipari elemekkel. A karizmatikus Grewe könnyedén tartotta szorításban a közönséget oroszlánüvöltésével, ami John Tardy (Obituary) és Chuck Schuldiner (Death) szentségtelen keverékének hangzik, a Sebastian Swart/Harry Busse páros változatos, mozgalmas gitárvonalai pedig felismerhetetlenségig eltorzítottak minket, mint egy orkhorda. A Morgoth a várt, de bombasztikus módon az Isolated slágerrel zárta a szettet, ami először doomosan nehéz és lassú intróval eltaposott minket, aztán az ütős death metal orkánjával végleg elpusztított és elkárhoztatott. Az idei Brutal Assault csúcspontja, és melegen a szívetekre kötöm – ha adtok valamit a death metalra, kapjátok el a Morgothot, amint lehet!
A késő délután kiváló alkalom volt a pihenésre és a szomjoltásra a városban, ahol a fesztivál alatt szinte minden ablakpárkányról sört kínálnak, és ez sokkal élvezetesebb volt, mint a fesztiválterületen (euróra átszámolva nevetséges 70 és 90 cent között volt egy sör), este pedig még egyszer esélyt adtam a svéd Amon Amarthnak, hogy meggyőzzön. Megint nem sikerült nekik, és nagyon remélem, hogy a jövőben megkímélnek, és nagy ívben el tudom majd kerülni őket. Generikusabb és unalmasabb „death metalt”, mint amit az Ama Njama kínál, nem találtok. Az eredetiségtelen Johan Soderberg/Olavi Mikkonen gitárpáros riffjeinek háromnegyede százszor megrágottnak hangzik, és úgy tűnik, mintha gyakorlatilag az összes svéd melodikus death metal zenekarnál hallottuk volna már, a vikingek és az északi mitológia témája pedig kopott és eszméletlenségig elcsépelt. Izgalmasabb volt nézni, hogyan forognak a kínai tészták a közeli standon a wokban.
Az idei fesztivál talán legjobban várt zenekara a modern thrash/groove metal óriása, az amerikai Machine Head volt. A terület a fellépésük előtt az utolsó sarokig tömve volt, Josefov pedig felrobbant egy hatalmas bombában, amely emberi testekből, végtagokból és mindenből állt, ami ezzel jár. Amikor a Machine Head Robb Flynn vezetésével elsütötte a startpisztolyt, és belevágott a nyolcperces eposzba, az I Am Hell (Sonata in C#)-be, a színpad előtt is megnyílt a pokol: szüntelen moshozás, circle pitek, folyamatos crowd surfing, a koncert közepén pedig egy gigantikus halálfal, amit Flynn a kisujja rezdülésével hozott össze. A közönség megvadult, amikor a zenekar, amely most élete formájában van, sorra vette az Old és az Imperium klasszikusokat, a fellépést pedig az új lemez, az Unto the Locust kislemeze, a Locust követte. Végig a lélegzetünket vette el a fantasztikus gitáros szuperpáros, Flynn és Phil Demmel (a legendás Vio-Lence egykori gitárduója!), főleg amikor egymás mellé álltak, és könnyedén eregették az ultragyors harmonikus szólókat, többnyire látványos kétszólamúságban. Sajnos az energia gazdag áramlását érthetetlen módon maga a zenekar szakította meg, amely gyakorlatilag minden szám után lekapcsolta a színpadi fényeket, és így durván és váratlanul megtörte a kiváló koncert lendületét. A szett közepét nagybetűkkel a fenomenális Aesthetics of Hate képviselte, amelyet a néhai Dimebagnek ajánlottak, és elsősorban egy nagy fuck-off annak az amerikai újságírónak, aki azt írta, hogy Dimebag maga a hibás a halálában, mert agresszív zenét játszott (Only in America). A hátborzongató félballada, a Darkness Within előtt Flynn még egyszer alaposan megdolgoztatta a száját, elmesélte a klipforgatás történetét Prágában, belekeverve „manowaros” zagyvaságokat a metalos testvériségről, összetartozásról stb. Flynn ezúttal szinte többet beszélt, mint énekelt, és a közbeszólásai nélkül, amelyek egyre fárasztóbbak lettek, a Machine Head még legalább egy-két számot belezsúfolhatott volna! Viszont valamivel jobban vizsgáztak, amikor a Burn My Eyes album kincstárához nyúltak, és sok év után életre keltették a Block klasszikust. Mindenképp meg kell említeni a zúzós ritmusszekciót is, amely Dave McClain dinamikus és érdekes dobolásának, valamint Adam Duce basszusának zakatolása alatt úgy dübörgött, mint a porosz hadsereg teljes ágyúosztálya, amely a tizenhetedik században Josefovban állomásozott. A Machine Head kiválóan zárt a Halóval és a dübörgő Davidiannel. Machine fuckin’ Head? Fuck yeah!
Lefekvés előtt a kiváló péntek méltó lezárásaként jól jött még egy adag elsőrangú doom metal, amit nagy mesterekként a doom és gothic metal brit atyái, a Paradise Lost szolgáltak fel. A britek már jó ideje nem szóltak ilyen jól, a kiváló koncerthez pedig jó hang és remek fényjáték is hozzátett. A Paradise Lost most a nemrég megjelent Tragic Idol albummal szárnyal, amelyet a Fear of Impending Hell, a Honesty in Death és a Tragic Idol számokkal jelöltek meg (meglepően jól énekelte Nick Holmes, kicsit zamatosabban). Leginkább épp Holmes remekelt, akiről köztudott, hogy énekteljesítménye szinte mindig komoly kérdőjel. Az ó-iskolás dicsőséget már persze nem tükrözi, de ezúttal minden számot tiszta, érthető és melankolikus hanggal tudott végigénekelni, hamis nélkül. Emellett néhány elbűvölő közbeszólással is szolgált, amelyeket teljesen a saját stílusában, úriemberes brit humorral támasztott alá. Nagyobb meglepetést a Paradise Lost sajnos nem készített, mert a setlistán olyan számok voltak, amelyeket már jó ideje koptatnak, az új számok viszont meglepően jól beültek a közönség fülébe és szájába. A Paradise Lost klasszikus módon a Say Just Words slágerrel búcsúzott, ami annak ellenére, hogy utána még a kanadai technikások, a Gorguts és a grindcore-os Pig Destroyer következtek, pont a megfelelő pillanat volt a második fesztiválnap tökéletes lezárásához.
Setlist
WARBRINGER:
1. Living Weapon
2. Severed Reality
3. Wake Up… Destroy
4. Shoot to Kill
5. Shattered Like Glass
6. Total War
7. Living in a Whirlwind
8. Combat Shock
MORGOTH:
1. Body Count
2. Unreal Imagination
3. Suffer Life
4. Sold Baptism
5. White Gallery
6. Burnt Identity
7. Pits of Utumno
8. Isolated
AMON AMARTH:
1. War of the Gods
2. Runes to My Memory
3. Destroyer of the Universe
4. Death In Fire
5. Cry of the Black Birds
6. The Fate of Norns
7. The Pursuit of Vikings
8. For Victory or Death
9. Victorious March
10. Twilight of the Thunder God
11. Guardians of Asgard
MACHINE HEAD:
1. I Am Hell (Sonata in C#)
2. Old
3. Imperium
4. Locust
5. Aesthetics of Hate
6. Darkness Within
7. Real Eyes, Realize, Real Lies (taped intro)/Block
8. Halo
9. Davidian
PARADISE LOST:
1. Widow
2. Honesty in Death
3. Erased
4. Forever Failure
5. Tragic Idol
6. One Second
7. As I Die
8. Fear of Empending Hell
9. The Enemy
10. Faith Divides Us – Death Unites Us
11. Say Just Words
Képgaléria
