Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Vojenska pevnost Josefov, Jaromer, Csehország
A koncert dátuma: 2012. augusztus 11.
Látogatók száma: 22.000
Minden jónak egyszer vége szakad, így szombaton elérkezett az idei Brutal Assault utolsó napja is. Bár ködös, hideg reggelre ébredtünk, mert éjjel kicsit eláztunk, a szombat gyönyörű, napsütéses nappá fejlődött. Az időjárás megkönyörült rajtunk, éppen annyira volt meleg, hogy a hideg sör ne melegedjen fel túl gyorsan a kézben. A gyors reggeli kiderülés után a városi piálás tökéletesen passzolt a napba, a fesztivál utolsó napja pedig legalábbis az én ízlésemnek kevesebb izgalmat kínált, mint az előző napok, így maradt idő az utolsó cseh koronák elverésére és a „binge & purge” piálásra (ha a csehek ezúttal nem sör helyett vizet csapoltak volna, szégyellhetnék magukat).
A vég kezdetét délután háromkor a modern progresszív metalcore-os hollandok, a Textures jelentették be. Ezúttal jól választottak dalokat, és a diszkográfiájukból egy sokkal nyakatekertebb válogatást hoztak. Jóval több volt a staccato riffekre való törés-zúzás, mint az atmoszférikus részeken való úszkálás, de a Textures az energikus előadás és a karizmatikus énekes ellenére kissé fakónak tűnt. A meglehetősen hosszú dalok kicsit túl repetitívre sikerültek, a hatalmas riffek ugyanígy túl sokat ismétlődtek, a jobb élményhez pedig a meglehetősen sablonos „cookie monster” ének sem járult hozzá, amit tovább rontottak a siralmas, tiszta hangú, igazán nyálas és kvázi érzelmes közbeeső versszakok és refrének.
Még unalmasabbnak bizonyultak később az izlandi cowboyok, a Solstafir, akik bebizonyították, hogy az izlandiak a depresszív, ambient és wannabe atmoszférikus zenén kívül tényleg nem tudnak mást csinálni. A lassan lemenő nap fényében a Solstafirnak azért sikerült elég találóan megidéznie az izlandi hideg depresszív hangulatát, főleg azért, mert kizárólag izlandiul énekeltek, a záródal, a Goddess of the Ages kivételével. A Solstafir pályáját igazi viking/black metal zenekarként kezdte, ma viszont úgy szólnak, mint a Sigur Ros savon és torzításon. A hosszú dalok (majdnem tizenkét perces gejzírkitöréssel, a Ljos i Stormival nyitottak) és a szenvedő, egyhangú ének hipnotikus élményt nyújtottak, ami viszont gyorsan veszíteni kezdett az intenzitásából, a felhők közül pedig a ásítás hozott vissza a földre.
Teljesen más szférákba lökött minket a Kylesa: egyszerre csak a floridai dohos, fülledt mocsarak kellős közepén találtuk magunkat, Thompson Fear And Loathing in Las Vegas című művének tökéletes zenei adaptációján, egy igazi tripen: „Suddenly, there was a terrible roar all around us, and the sky was full of what looked like huge bats, all swooping and screeching and diving around the car, and a voice was screaming!” A Kylesa sludge-os riffekkel, hármas énektámadással és időnkénti pszichedelikus kitérőkkel mélyesztette a fogait a közönség nyakába; a stoner, a pszichedelikus rock, a black sabbathos doomos riffek és az agresszív metalrészek tökéletes keveréke! Az élményt mélyítették a napként perzselő gitárok, a két dobfelszerelés zúzása (ami sajnos nem olyan jó, mint ahogy hangzik, mert többnyire ugyanazokat a vonalakat játsszák), a változatos vokálok kiváló keverése, a zenekarvezető Phillip Cope játéka a thereminnel, valamint Laura Pleasants gitárosnő hol szirénhipnotikus, hol brutális éneke (akin a férfi közönség alaposan megpihentette a szemét). A Corrosion of Conformityvel és a Crowbarral együtt az idei Brutal Assault szent sludge/stoner triója! „No. We can’t stop here. This is bat country.”
Nagy csalódásomra a német thrash metal veteránok, a Sodom eltévedtek a vietnami dzsungelben: embertelen (főleg, ha másnap még 700 kilométeres hazaút vár rád) hajnali fél háromkor léptek színpadra. Csak egy jó órával később vigasztalódtam meg, amikor a helyszínen már híre-hamva sem volt (még jobb, hallatszani sem, hehe) a finn trollok, a Finntroll humppa metaljának (bocsánat ezért a rendkívül szellemes szókapcsolatért… ennél intelligensebb nem jut eszembe a Finntrollról). A pokol kapuit viszont a blaszfémikus death metal newyorki veteránjai, az Immolation nyitották meg. Ez a legendás yonkersi csapat már jó két évtizede működik, az Incantationnel és a Suffocationnel együtt a newyorki death metal szentségtelen szentháromságát alkotják, diszkográfiájukban pedig nincs egyetlen gyenge pillanat sem. Élőben is csúcsbanda az Immolation, ezúttal csak a hang hagyta cserben őket, ami egy ilyen kaliberű zenekarhoz képest sokkal gyengébb, kevésbé tiszta és túl halk volt. De ez nem azt jelenti, hogy bármi más gond lett volna a koncerttel, épp ellenkezőleg! Ross Dolan ismét bebizonyította, hogy fenomenális frontember, aki a brutális üvöltés mellett azt a benyomást kelti, mintha két évtizede akkumulátorsavval gargalizálna a fellépések előtt, Steve Shalaty dobolása úgy dörrent, mint az 1942-es keleti front (csak hallgasd meg a Swarm of Terror pokoli refrénjét), a death metal gitáristen, Robert „Bob” Vigna istentelen gitárvonalai pedig mint mindig, baljósak és tele vannak egyedi húzásokkal, ahogy csak Bob tudja. Az Immolation minden lemezről egy-egy dallal készült (a Shadows in the Light kivételével), betekintést adtak a nemrég megjelent Providence EP-be is a What They Bring című számmal, ami bizonyítja, hogy az Immolation még mindig párját ritkító death metal intézmény. Ami Wagner a szimfóniának, az az Immolation a death metalnak!
Az este folytatása is a death metal jegyében telt, csak épp nem a blaszfémia, hanem a füst felhőjébe burkolva. A Six Feet Under nem csupán működ kíséretében vonult a színpadra, hanem tűzbe merem tenni a kezem, hogy Chris Barnes a fellépés előtt sodort magának egy förtelmesen nagy cseh jointot. A Cheech and Chong füvező duó death metal megfelelője kíméletlenül belevetette magát a szettbe a Cannibal Corpse-klasszikus Stripped, Raped and Strangled-del, majd elég szerencsétlen dalválogatással folytatta. Miért? Mert a setlisten, ha jól emlékszem, csak egyetlen dal szerepelt az aktuális Undead lemezről, ami a Six Feet Under pályájának diszkográfiai csúcspontja. Barnesnak valószínűleg már nem működik a rövid távú memóriája, és az Undeadet egyszerűen elfelejtette. A zenekar egyébként kiválóan lejátszott egy egyórás viharos szettet, ami nem csoda, hiszen Barnes ezúttal technikailag kiváló zenészeket gyűjtött maga köré, az élen a fenomenális dobossal, Kevin Talleyvel (ex-Misery Index, ex-Dying Fetus, ex-Decrepit Birth, Daath, stb.). Barnestól most is pontosan azt kaptuk, amire számítottunk – brutális morgást, malacos visítást és méteres dreadlockok pörgetését, amelyekből az első sorok valószínűleg egy-két szuvenírt zsebre vágtak. A Six Feet Under megfelelt a nevének, bebizonyította, hogy remek formában van, és a fellépést egy újabb Cannibal Corpse-himnusszal, a Hammer Smashed Face-szel zárta nagyszerűen.
A fesztivál csúcspontja a nehézsúlyú visszatérők, a legendás svéd death metal zenekar, az At the Gates színrelépése volt, amely a kilencvenes évek elején lerakta a göteborgi hangzás alapjait, ezzel tárt kapukat nyitva a valamivel később érkező In Flamesnek és Dark Tranquillitynek. Az At the Gates 1995-ben adta ki a korszakalkotó klasszikust, a Slaughter of the Soult, de nem sokkal később, karrierje csúcsán feloszlott. A három Björler fivér és Adrian Erlandsson a The Hauntedben folytatta, a megállíthatatlan énekes, Thomas „Tompa” Lindberg egy csomó projekttel (Lock Up, Disfear, Nightrage és még rengeteg másik), Martin Larsson gitáros pedig az Agrimonia soraiban. 2007-ben az At the Gates nagy koncertvisszatérést jelentett be, és egyetlen nyári fesztiválturnét hirdetett meg, amelynek végén ismét visszavonult. A rajongók rendkívüli visszhangja azonban, akiknek nem volt lehetőségük látni a zenekart az első inkarnációja idején, szerencsére azt eredményezte, hogy az AtG visszaszívta a szavát, és 2010-ben visszatért egy újabb turnéra, aminek ezúttal, legalábbis egyelőre, nem látszik a vége. A 2012-es nyár az At the Gatest 1996 után ismét Szlovéniába is elhozta (ahol az idei Metalcampen játszottak), négy nappal később pedig 1995 óta először Csehországba. Bocsássatok meg a következő ultraszubjektív szövegért, de most másképp nem megy; égnek állt a hátamon a szőr már abban a pillanatban, amikor a színpadon kibontották az At the Gates logós „backdropot” – a svédek ugyanis különleges helyet foglalnak el nálam, a Slaughter of the Soul volt a kötelező Iron Maiden és Metallica után egyáltalán az első extrém metal album, ami megsimogatta a fülemet. Az ötös az elvárásoknak megfelelően, mégis fenomenálisan a címadó himnusszal, a Slaughter of the Soullal nyitotta a szettet, Tompa kultikus „GO!”-ja pedig egy felejthetetlen death metal látványosság viharos kezdetét jelentette, amelyet azok a romlott dallamok támasztottak alá, amelyek az At the Gatest annyira egyedivé teszik. Az egyetlen igazi hibát Anders Björler tényleg rosszul megszólaló gitárja jelentette (bár fantasztikus szólói az AtG-diszkográfia n-szeri hallgatása után belevésődtek az agykéregembe, és a fülemben maguktól is csengtek), valamint Tomas Lindberg gyenge kommunikációja, aki a dalbemondásoknál többre nem volt képes. Valószínűleg a kolosszális másnaposság miatt, hiszen a Lock Up koncertje után a fesztiválon maradt. Az énekprodukcióját viszont semmi sem rontotta el: Tompa hangja még mindig agresszív és brutális, az egyedi, félig growl, félig scream pedig olyan, mint egy veszett kutyáé. A Björler/Larsson páros felejthetetlen gitárbűvészkedésével és Adrian Erlandsson zúzós dobolásával együtt az At the Gates monumentális hangfalat épít, tele epikus pillanatokkal, amelyek annyira feltöltenek energiával, hogy megragadnád a legközelebbi csehet és a színpadra hajítanád, letépnéd a saját fejed és szó szerint headbangelnél vele, a melo-death eksztázis rohamában pedig leharapnád a lábad, és air-guitarozva játszanál rajta. A setlist bármiképp álomszerű lett volna, a csaknem teljes egészében eljátszott Slaughter of the Soul pedig példátlan koncertélmény, ami könnyedén megmutatja, miért ilyen klasszikus ez a lemez. Hatalmas, ütős, epikus, még szebb pedig a régebbi klasszikusok, a Terminal Spirit Disease, a Raped By the Light of Christ, a Windows és az All Life Ends társaságában. A csúcspontot mindenképp a rendes műsor zárása jelentette a Need-del, a fények kioltásával és az ipari búgással a zenekar legnagyobb slágerébe, a földrengető Blinded By Fear-be. „Sweet nauseating pain!” Jóval túl hamar búcsúzott el az At the Gates (remélem, nem utoljára) a régi iskolás Kingdom Gone-nal, majd lángra kaptak a felvételről szóló The Flames of the End-del. Kissé szubjektíven, de kétségkívül az idei Brutal Assault legjobb koncertje. Purgatory Unleashed!
Az At the Gates után valahogy elvesztettem az érdeklődésem a többi fellépő iránt, gyorsan átfutottam az Immortal „Sons of northern darkness” című számát, elverte az utolsó cseh koronáimat, és megittam egy búcsúsört. A Moonspell és a Godflesh sajnos a következő alkalomra maradt. Világos, miért a Brutal Assault valószínűleg Európa leggyorsabban növekvő metalfesztiválja. A csehek minden évben meglepnek egy kiváló zenekarválogatással, amely valóban a legjobbat nyújtja az extrémebb metal műfajokból, szervezésileg egyre jobban igyekeznek (megszüntetik a korábbi évek hibáit, és sok újítást vezetnek be), az idei egyetlen igazi melléfogás a sörszállító cseréje volt. Nem marad más, mint hogy jövőre találkozunk a Brutal Assault 2013-on!
Setlist
TEXTURES:
1. Surreal State of Enlightenment
2. Regenesis
3. Storm Warning
4. Stream of Consciousness
5. Sanguine Draws the Oath
6. Awake
8. Laments of An Icarus
SOLSTAFIR:
1. Ljos i Stormi
2. Pin Ord
3. Fjara
4. Goddess of the Ages
KYLESA:
1. Tired Climb
2. Don’t Look Back
3. Said and Done
4. Running Red
5. Forsaken
6. Scapegoat
IMMOLATION:
1. Close to a World Below
2. Swarm of Terror
3. Majesty and Decay
4. What They Bring
5. Into Everlasting Fire
6. Under the Supreme
7. Unholy Cult
8. No Jesus, No Beast
9. Dawn of Possession
AT THE GATES:
1. Slaughter of the Soul
2. Cold
3. Terminal Spirit Disease
4. Raped By the Light of Christ
5. Under a Serpent Sun
6. Windows
7. World of Lies
8. The Swarm
9. Suicide Nation
10. Nausea
11. All Life Ends
12. Need
13. Blinded By Fear
14. Kingdom Gone
15. Flames of the End (outro)
IMMORTAL:
1. Withstand the Fall of Time
2. Sons of Northern Darkness
3. Damned in Black
4. Triumph
5. The Call of the Wintermoon
6. In My Kingdom Cold
7. Tyrants
8. One By One
9. All Shall Fall
Képgaléria
