Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 36:53
Értékelés: 4.5/5
A „Boulez Conducts Zappa: The Perfect Stranger”, vagy ahogy legtöbbször nevezik, egyszerűen a „The Perfect Stranger” a legendás amerikai zeneszerző, gitáros, énekes, rendező és szatirikus, Frank Zappa negyedik olyan stúdióalbuma, amelyen zenekarral dolgozott együtt. A lemez a neves francia karmesterrel, Pierre Boulezzel együttműködve készült, aki saját zenekarával Zappa három szerzeményét vezényelte: a címadó darabot, a „Naval Aviation in Art?”-et és a „Dupree’s Paradise”-t. Az album e fele Párizsban készült. A maradék négy számnál Frank a londoni szimfonikus zenekart irányította, amellyel már a „London Symphony Orchestra, Vol. 1” (1983) című albumon is sikeresen együtt dolgozott.
A határtalan avantgárd és a társadalmi gúny fékezhetetlen mestere természetesen a zenekari hangszerelések mindegyikét is megírta, és a synclavieren, ezen a billentyűs elektronikus hangszeren keresztül maga is közreműködött egyes számokban. A synclavierrel egymaga képes volt szimulálni egy zenekar hangzását, és a következő években ez lett a legkedvesebb zenei segédeszköze. Frankot mindig is lenyűgözte a 20. századi klasszikus zene, főként annak avantgárdabb ágai, ezért nem meglepő, hogy pályája utolsó szakaszában egyre inkább a kamara- és elektronikus zene világa felé fordult, és érezhetően eltávolodott a rocktól és a jazztól, amelyekkel pályája nagy részében a legszívesebben foglalkozott. Idővel rájött, hogy a klasszikus zenéről alkotott saját víziójához a stúdióban már zenekarra sem lesz szüksége, nemhogy bandára, ezért néhány legjobb zenekari-elektronikus művét éppen a synclavieren hozta létre.
A nyitó, címadó szerzemény szépen tükrözi Frank teljesen egyedi stílusát a klasszikus zene komponálásában, amelyre mindig is erősen hatott Edgar Varèse, Igor Stravinsky, Charles Ives és Karlheinz Stockhausen. A több mint 12 perces „The Perfect Stranger”-ben komplex szimfonikus hangszerelések fonódnak össze jellegzetes, kissé tréfás elektronikus hangokkal és kópé ütőhangszerekkel, amelyek remekül illenének egy pszichedelikus rajzfilmbe vagy egy hetvenes évek eleji egzisztencialista filmbe. Szinte az egész szerzeményen át erős hangsúlyt kapnak a vonósok hangszerelései, amelyeket gyakran disszonánsan szólaltatnak meg, a harsona és a klarinét váratlan kitöréseivel kísérve, ami titokzatos és feszült hangulatot teremt.
A „Naval Aviation in Art?” is rejtélyes kezdéssel büszkélkedik: a vonósok és az ütősök hirtelen disszonáns felvillanásai a synclavieren szóló baljós szimfonikus függöny előtt helyenként már-már non-verbális provokációnak hangzanak, ami egy Frank formátumú zeneszerzőtől tényleg nem volt szokatlan. A „The Girl in the Magnesium Dress”-ben a cimbalmokon játszott lenyűgöző improvizációk állnak előtérben, amelyek a macskák elől szaladó egerek rohangálására emlékeztetnek. A „Dupree’s Paradise” talán az egész album legjobb tükre Frank zeneszerzői zsenialitásának, hiszen ebben a szerzeményben ravasz és szellemes módon ötvözi és keveri a kamarazene és a jazz sokféle elemét, és a pajkos fúvósokon meg a zongorán keresztül hatásosan „elmeséli” Dupree paradicsomának történetét. El kell ismerni, hogy nagyon jól megközelíti az eredetit, amelyet Frank a bandájával 1974-ben játszott élőben. A zenekari változatból persze hiányoznak a hosszas szólók.
Az egyperces „Love Story”-t bizarr elektronikus effektek jellemzik a synclavieren. A melankolikus „Outside Now Again”, amely a „Joe’s Garage” (1979) azonos című klasszikusának átdolgozása, hangsúlyozottan barokk szerkezetű, és már kissé Frank következő kamarazenei kísérletét, a „Francesco Zappa” (1984) című projektet előlegezi. Ezen először bizonyítja meggyőzően, hogy a synclavier az érzékelhetően elektronikus hangzás ellenére is rendkívül hatásos helyettesítője lehet a klasszikus zenekarnak, ha persze jó kezekbe kerül. A „Jonestown” komor, szinte posztapokaliptikus zárás rengeteg improvizációval, amelyet könnyen össze lehetne téveszteni valamelyik elfeledett King Crimson- vagy Van Der Graaf Generator-improvizációval. Frank a szétszórt ütőhangszerek kíséretében a synclavieren baljós atmoszférát épít, amely a Dante-féle pokol folyosóin és lépcsőin való barangolásra emlékeztet. A synclavier elektronikus effektjei pedig mintha izzó vasat csapkodnának az örök kárhozottak testéhez.
A „The Perfect Stranger” Frank legkidolgozottabb zenekari művei közé tartozik: a hagyományos vonós- és fúvóshangszerek a synclavierrel találkoznak, és lenyűgöző klasszikus–elektronikus fúziót hoznak létre. Ezen a lemezen a zenei kísérletezés és a társadalmi szatíra sokoldalú mestere ismét a 20. századi klasszikus zene egyik legjobb avantgárd zeneszerzőjeként ragyogott. Ez a kiadvány a mai napig igazi csemege Frank minden híve számára, különösen azoknak, akik sokoldalú és újító kamara- és elektronikus zenei szerzőként becsülték. A szívükben-lelkükben megrögzött rockereknek, akik a zenei nirvánát a leghőbben a zajos gitártorzítás és az agyatlan üvöltözés szűk prizmáján át keresik, ez a remekmű persze egyáltalán nem érdekes, hiszen gyakorlatilag semmilyen rockelemet nem tartalmaz, de nem ártana nekik, ha véletlenül mégis a lejátszójukra kerülne, és legalább egy kicsit kitágítaná a zenei spektrumukat.
Felállás
Frank Zappa – synclavier, producer
Pierre Boulez – karmester, vezénylés
Pierre-Laurent Aimard – zongora
Guy Arnaud – klarinét (basszus)
Lawrence Beauregard – fuvola
Daniel Ciampolini – ütőhangszerek
Antoine Curé – trombita
Ensemble InterContemporain – zenekar
Péter Eötvös – zenei vezető
Jacques Ghestem – hegedű
Marie-Claire Jamet – hárfa
The London Symphony Orchestra
Paul Meyer – klarinét
Jerôme Naulais – harsona
David Ocker – programozás
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. The Perfect Stranger
2. Naval Aviation in Art?
3. The Girl in the Magnesium Dress
4. Dupree’s Paradise
5. Love Story
6. Outside Now Again
7. Jonestown
