Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Wishbone Ash
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 2002
Értékelés: 4.5/5
A Wishbone Ash a „Bona Fide” című lemezzel egy olyan albumot rakott le az asztalra, amely csak úgy kipattog a frissességtől, a dalok pedig azonnal belemásznak az emlékezetedbe, hiszen megvan bennük az a manapság már ritka erény, amit egy ilyen lemez megkövetel. A „Bona Fide” nem akar divatosan szólni. Ha kicsit bátran, billegve átsiklom az efféle rockanalitikai hipotézisek lazaságán, azt mondhatnám, hogy a Wishbone Ash ma nagyjából úgy szólhatna, mint mondjuk az Uriah Heep David Byronnal és Ken Hensley-vel a soraiban. És itt van az, ami minden nagy albumhoz kell! A varázs. A Wishbone Ash a varázsról gyakorlatilag soha nem feledkezett meg. Arról a szikrányi miszticizmusról és rejtett vágyakozásról, amelyet a kelták leszármazottai, vagyis a Brit-szigetek mai rockerei olyan jól ismernek. A finomság és a kifinomult megközelítés az i-n a pont, amely egy pillanat alatt meggyőz. A Wishbone Ash pedig ezt egyszerűen tudja.
Az Almighty Blues felpörgetett, dobogós rhythm ‘n’ blues nyitódal, a hármashangzatos harmóniák rögtön ott vannak, az album pedig azonnal magasra szökik. Az ilyen rhythm ‘n’ blues a Wishbone Ash vezényletével mindig különleges. Tömör „heavy riff drive”, kristálytiszta, energikus gitárdallamok, valamint szilárd, mély ritmusvonal igazán vastag, súlyos hanggal. A zenekar rögtön kiváló produkciót kínál, amely egyesíti az élénkséget, és ezzel együtt rendkívül harmonikus egyensúlyt hoz a hangszerek közt, ahol minden tisztán és érthetően hallatszik. A hangszerelést a blues prizmáján át közelítik meg, a Wishbone Ash pedig kivételes dallamosságot visz bele, és egyáltalán nem meglepő, hogy a srácok alig várják a középső hangszeres részt, hogy kilépjenek a blues formából, és belehajózzanak a tiszta, klasszikusan melankolikus világba, amelyet a gyengéd, szinte gyászosan síró dupla gitárharmóniák uralnak, hogy aztán a szólókon át folyékonyan, szinte észrevétlenül visszakússzanak a rhythm ‘n’ blues legkifinomultabb változatába. A motívumok váltakozása egészen rendkívüli! Tekintve az alap blues-séma tonális korlátait, a Wishbone Ash ezzel a dallal gyakorlatilag kihozta a maximumot a „blues rock” fogalmából a dallamos tökéletesség tekintetében.
A következő dallal, a misztikus Enigmával a dolgok visszakerülnek a megszokott kerékvágásba. Ez egy tipikus Wishbone Ash-szám. Hetvenes évekbeli relikvia, tele finom hármashangzatos harmóniákkal, Andy Powell énekprodukciója pedig valóban valami titokzatosságot hordoz. Az expresszív motívum azonnal a bőröd alá kúszik, az ének, a ritmus, a tisztán elkülönülő riffek és a gitárdallamok közötti kontrasztok kivételesek, az album hangulata teljesen új szintre lép. A Faith Hope And Love a teljes lemez egyik legimpozánsabb dala. A klasszikus „hard rock” vonal a-mollból G- és F-dúrba vándorol. Maguk a gitárvariációk ebben a „triple-cord” menetben egyenesen ragadozó eredetűek. A finom, törékeny, érzékeny ének, amelyet átitatnak ezek a harmóniák, remek kontrasztot teremt. Aztán a hangulat megint megugrik, amikor egy átvezetőben fényes Hammond-vonalak töltik be a hangzást. Olyan dal, amit csak az öreg, érett, tapasztalt és megállapodott macskák tudnak megcsinálni. Az érzésnek való átadás mindent felülír! A szöveg is rendkívüli. Már a cím is mindent elmond. Minden, amire szükségem van, a hitben, a reményben és a szeretetben van. Mennyire igaz! És ezek a melankolikus hármashangzatos harmóniák, amelyek erősítik ezeket a szép sorokat, és különleges fenséget kölcsönöznek nekik, ugyan, könnyedén libabőrt csalnak a gerinced mentén. Ez az a dal, amely a lehető legszebb módon testesíti meg a Wishbone Ash fogalmát. Hammond, hármashangzatos harmóniák és misztikus ének. Az album egyik csúcspontja. Követi a cigányos Ancient Remedy, amely még egyszer hatásosan feléleszti a hetvenes éveket, az ének „echo” effektbe csomagolva szól, így ezzel az árnyalattal a hetvenes évek korszaka még hangsúlyosabb. A Changing Tracks és egy „heavy blues” gitár megint megemeli a „Bona Fide” dinamikáját, amely az összes dal sokszínűségével lep meg, és mindegyik meggyőző erejű motívumokra épül. Ezek egymás után megállíthatatlanul a bőröd alá másznak, úgyhogy hamarosan fütyülheted őket, miközben mondjuk a Mercator pénztáránál állsz sorban, amíg le nem húznak. A Shoulda Woulda Coulda a kifinomult „bluesy rock” változat, amely már-már „reggae party time”-ba hajlik. Cizellált, pontosan kimért, rövid és velős trükkökkel. Egyetlen felesleges mozdulat nélkül. Egyenesen fülbe való, és tele a valódi klasszikus „hard rock” energiával. Utána a címadó Bona Fide következik, ami tulajdonképpen megint egy Wishbone Ash-klasszikus. Jellegzetes „boogie” ritmus, amelyet új, expresszív dupla gitárharmónia lenget. Wishbone Ash-sztenderd. A Difference in Time tovább tartja ezeket a jól ismert Wishbone Ash-sztenderdeket, a refrénben a vokális többszólamúság kifinomult szövetével, amely párhuzamot mutat a jó öreg Uriah Heeppel (hehe… végül is a kortársaik). A Come Rain Come Shine valószínűleg a „Bona Fide” egyik legerősebb dala. A misztikáról mondottak itt maximális formában csúcsosodnak ki, amit csak a Wishbone Ash tud megidézni. A srácok ehhez még fuvolát is tettek a háttérbe, ami páratlanul simul az énekhez, és pásztoridillt kölcsönöz a számnak. Aztán újra lecsapnak a dupla hármashangzatok, brrrrrrr… Úgy tűnik, a Wishbone Ash nem veszített egy szemernyit sem az „Argus” (1972) teljes nagyságából. Ez a dal nem titkolja, hogy kacérkodik a progresszív figurákkal és kicsit a „pszichedelizmusokkal” is. A hangulatok hihetetlen kontrasztját a zenekar megint a középső hangszeres résszel teremti meg, amely valószínűleg a teljes lemez egyik legmeggyőzőbbje. A Peace hangszeres szám, amely a „Bona Fide” lemezt zárja. Ha a címadó dalban „boogie” ritmus van, a Peace most ringatózó keringő, megint velünk van a Hammond és a felejthetetlen gitárharmónia-duettek. Ez a lehető legjobb ötlet arra, hogyan lehet lezárni egy ilyen boldogan megnyugtató, klasszikus „hard rock” albumot.
A „Bona Fide” valószínűleg a 2002-es év legjobb ilyen jellegű albuma. A varázs velünk van, a szerzői érettség rajta remek és hibátlanul kifinomult. A „Bona Fide” nyugodt, hihetetlenül hallgatható klasszikus hard rock album gyenge pont nélkül, amelyet a hangulatok folyamatosan magasan vibráló váltásai öltöztetnek, kivételes műfaji dinamikájú lemez, ugyanakkor végig a jellegzetes Wishbone Ash-irányelvek közt mozog. A hetvenes évek szelleme él, és esze ágában sincs egykönnyen elhallgatni, hogy ki tud igazi klasszikust alkotni. A „Bona Fide”-ban minden megvan! Minden. Az elejétől a végéig.
Felállás
Andy Powell – ének, gitárok
Ben Granfelt – gitárok, ének
Bob Skeat – basszusgitár, Hammond-orgona, zongora, fuvola
Ray Weston – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Miri Miettinen – ütőhangszerek
Richard Johnson – kísérőének a „Difference in Time” és a „Come Rain, Come Shine” című dalban
Ako Kiiski – kísérőének a „Difference in Time” című dalban
Produkció
Andy Powell
Dallista
1. Almighty Blues (5:23)
2. Enigma (4:09)
3. Faith, Hope and Love (5:53)
4. Ancient Remedy (4:48)
5. Changing Tracks (4:16)
6. Shoulda Woulda Coulda (3:59)
7. Bona Fide (3:05)
8. Difference in Time (4:28)
9. Come Rain, Come Shine (6:07)
10.Peace (3:49)
Az album hossza: 45:52
BónuszdalOK a 2006-os „Special Limited Edition” kiadáson:
11. Hard on You (Studio 2005) 4:45
12. Almighty Blues (Live 06) 4:09
13. Tales of The Wise (Live 06) 5:53
