Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Accept
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2014
Játékidő: 58:39
Értékelés: 4.5/5
A klasszikus (teuton) szellemű heavy metal veteránjai nem hagyják abba a mondanivalójukat. A lemezek két évente, vagy valamivel több mint két évente követik egymást. A „Blind Rage” már sorozatban a harmadik, amely ilyen időközzel készült. Az Accept továbbra is remekül érzi magát a Nuclear Blast Records kiadónál és Andy Sneap produceri irányítása alatt, és ami lényeges: kitartanak a változatlan felállás mellett. A mai Accept zenei víziójának legfontosabb elemeit már felsoroltuk, így egy pillanatig sem kell kételkednünk abban, hogy a „Blind Rage” bármiben is elszakadna stílusában két elődjétől, a „Stalingrad” (2012) és a „Blood of the Nations” (2010) lemeztől. Az Accept rutinosan forgatja a nemes (ősi) esztétikájú, tisztavérű metalfrázisok varázspálcáját, amely náluk nem más, mint egy nagyon hangosra tekert, romboló rock n’ roll „stampedo”, a mostanra már alaposan beilleszkedett Marco Tornillo rikácsoló, torokhangú vokáljával, aki ezúttal is bizonyítja, hogy Udo Dirkschneidert a stúdióban tényleg nem kell már hiányolni (a Blodbath Mastermind zárósikolya szétlövi a koponyátokat).
A Blind Rage egy végletekig ideges bika dühében nyit, akinek az arca a borítón látható ábrázolás alapján egy kis fantáziával Udóra hajaz, aki már régen nem látott borotvát, de persze ezt a fantázia diktálja, és a zenekar az ilyen és hasonló célzásokra biztosan azt felelné, hogy mindez puszta véletlen, semmi több.
Az Accept szövegeiben megmarad a társadalomkritikus hozzáállás, a békeüzenet, a környezeti katasztrófákra figyelmeztetés állandó marad. Mindenre, amire a tőkének szüksége van a teremtő tévképzetében „emberiségnek” nevezett valami számára, az az önpusztítás és az önsokszorozás. Meddig még? A történelem úgy tűnik, semmire sem tanít minket. A zenekar az új lemez nyitányában mindent az ismeretlen agresszióra és a vak düh érzéseinek maximális kifacsarására tett fel. A nyitó Stampede ugyan tipikus rock ‘n’ roll alapvetőséget hordoz a gitárfrázisok felépítésében, de egy árnyalatnyival több benne a félhangos protetika, ami nem épp megszokott az Accepttől, és Tornillo is szándékosan szaggatottan vágja a verseket, a dallamot a minimumra szorítva. Az akkordok és hangok a lehető legjobban összesűrítettek a dalban, és minden a pusztítóan tomboló vakság megteremtésének van alárendelve. A szám viszont tartalmazza az Accept egyik alapvető jellegzetességét. Ezek a harmóniákba rakott, férfias vokálkiáltások, amelyek zengő bandakiáltásokként hatnak, amikor Tornillo alap refrénvonalaihoz csatlakoznak. Vagyis az Accept-állandó a nulladik naptól kezdve ezen a lemezen is jelen van, nemcsak a Stampede nyitányában, hanem szinte mindenhol. A kiváló, középtempós Dying Breed rögtön a Stampede után visszateszi a dolgokat a megszokott helyükre. A szám kompozíciós párhuzamokat idéz a „Blood of the Nations” lemez Teutonic Terror című dalával, és bombasztikus hozadékában (vagyis az elkapott zeneiség szintjén) kiváló kiegyenlítője az agresszív nyitánynak. Az album összbenyomása az, hogy a „Stalingrad”-nál változatosabb és mozgalmasabb stúdiómunkáról van szó. Mind a vezérgitárfrázisokban, amelyek nagyobb változatosságot visznek a dalok közé, mind a dalok még elszántabb (odaadóbb) részletezésében, a átvezetők gitárdíszítéseivel és a „middle eight” szakaszok megspékelt figuráival. A lemez későbbi részében egyébként elég sok olyan pillanat van, amely összeköti az új időket a régi Accept-iskola klasszikus zenei fogásainak és szokásainak fényével. Ilyen például a Wanna Be Free rock ‘n’ rollja, amely élőben külön remekül fog gyújtani, ha a zenekar úgy dönt, hogy felveszi a koncertrepertoárba, és amely hasonlóságaiban a lemez elején a Dark Side of My Heart mellé sorakozik. Mindkét dalnak ragadós refrénje van. Vannak nagyobb dallamos és atmoszférikusan pompázatos hozadékú, tipikus drámai színházi hatású dalok, mint a From the Ashes We Rise, a Fall of the Empire és a lemez záró szakasza a „elmélyült” mini epikus szvitjével, a The Curse-zel és a kiváló záró Final Journey-vel. Továbbá itt van (a vezérfrázisokban) a klasszikus felépítésű 200 Years, amely a legjobbat hozza ki az Accept zenei „numizmatikájából” az aranyos nyolcvanas évekből, valamint a végletekig drámai és apokaliptikus Bloodbath Mastermind. Egyszóval, ha végigmész az új lemez számain, rájössz, hogy az utolsó három album kétéves kiadási közei, amelyek magukban hordozhatták volna az ötlethiány és a kreatív kiürülés leleplezésének veszélyét, egyáltalán nem feltétlenül károsak. A „Blind Rage” zenei személyi igazolványa ennek határozottan ellentmond.
Nyilvánvalóan az energia, illetve a kémia a mai Accept gyárában az a tényező, amely a zenekar zenei evangéliumának aktáját minden, a kopott ismétlődésbe esésre vonatkozó aggály fölé emeli, a lemezek túl gyors kiadása ellenére. Az Accept túl tapasztalt, ráadásul érett korára kivételes koncertformában van, hiszen gyakorlatilag szüntelenül koncertezik a bolygón. A mennyiségileg korlátozott, de tartalmilag bővített változat egy extra koncert-DVD-t (vagy Blu-ray-t) tartalmaz, amelyen teljes egészében rajta van a zenekar 2013. 04. 12-i fellépése a chilei fővárosból, Santiago de Chiléből. Herman Frank eközben újra működésbe hozta a saját Victoryját, ami csak hozzájárul a német metal egyébként edzett veteránjainak jó kondíciójához. Sok „gebe” az ő korukban eszmeileg jóval rosszabbul tartja magát. Nem is beszélve azokról, akiket az Accept valaha nagyon lelkesített (ugye, Metallica?). A nagy tapasztalat és a tökéletes kompozíciók építésére való kifinomult érzék rendkívül jó mutatója pedig a nagyon ügyesen felépített középső „middle eight” szakaszok, ahol az Accept sokszor teljesen megváltoztatja az akkordok elrendezését, ilyen módon váratlan fordulatot hoz a hangulatokban, és továbbépíti az album dinamikus eseményfejlődését! Hoffmann és Frank pedig éppen a „middle eight” szakaszokban mutatja meg kézügyességének nagy erényeit rendkívüli gitárszólók fonásával, amelyről ez a duó azonnal felismerhető. Persze Hoffmann ezúttal is a zenekar első szólistája, annak ellenére, hogy Frank semmivel sem rosszabb gitáros, amit a Victoryban betöltött szerepe bizonyít, ahol a zenekar összes dalában a vezérszólók előadása az ő feladata.
A „Blind Rage” albumon minden pontosan úgy áll, ahogy kell. A zenekar hagyományaihoz híven. Az modern hangzásban és ihletettségben nem lazít a metalveteránok módjára, így továbbra is teljes művészi virágzásban marad. A zenekar érett korában is. Az album, amely rosszindulatú és pusztító agressziós lendületével nem ejt foglyokat, az Accept minden rajongójának új égi manna a fülnek, és még egy iskolapélda arra, hogyan lehet rövid, egyszerű trükkök sűrített, tömör sorolásával maximális kifejezőerőt elérni egy metalkompozícióban. Klasszikus felépítésű heavy metal. Tipikus „németség”. Az Accept megint a legjobbat adja, amit tud és amire képes. És ez a lényeg. A „Blind Rage” új, kiváló album, amellyel nagy örömmel töltitek meg a gyűjteményeteket az egyedülálló Accept gazdag és halhatatlan diszkográfiájának darabjaival.
Felállás
Mark Tornillo – ének
Wolf Hoffmann – gitár
Herman Frank – gitár
Peter Baltes – basszusgitár
Stefan Schwarzmann – dob
Produkció
Andy Sneap
Számlista
01. Stampede
02. Dying Breed
03. Dark Side Of My Heart
04. Fall Of The Empire
05. Trail Of Tears
06. Wanna Be Free
07. 200 Years
08. Bloodbath Mastermind
09. From The Ashes We Rise
10. The Curse
11. Final Journey
