Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Clutch
Kiadó: Weathermaker Music Records
Megjelenés: 2004
Játékidő: 54:31
Értékelés: 5/5
Egyetértetek abban, hogy manapság kevés az olyan ember, akinek erősebb a gerince egy átlagos Haribo-mackónál, pedig a kemény idők egyenes, határozott és mindenekelőtt kritikus egyéneket kívánnak, a társadalomnak meg modern prófétákra volna szüksége, akik kimondják, ami a szívükön van? A gerinctelenség definíciójának a legkevésbé sem felelnek meg a marylandi szakállas renegátok, a Clutch, akik már jó ideje elég robbanószert szórtak szét és elég nagy lángokat szítottak ahhoz, hogy a romlottságnak már régen az egekben kellene lennie. A sludge-tól koszos bluesosok gyakorlatilag mindennel rendelkeznek: ütőerővel, kritikus hozzáállással, no meg lélekkel és szaftos fűszerrel átitatott zenével, ez pedig elég nagy tényező lehet az első hallásra jövő szerelemhez. Az átlagos birkák nyája azonban még mindig sötétben tapogatózik, és nem is sejti, hogy létezik valami jó, egy szem lelki sóval pedig mi, a független média tudunk hozzájárulni. Így hát a hatodik nagylemez, a Blast The Tyrant kerek kilencedik évfordulója környékén nekiláttam felidézni az emlékeket, és szítani az még mindig átkozottul forró parazsat.
A felszín alatt ugyanis egy gyönyörű, robusztus gyöngyszem lapul, amibe érdemes beleharapni: ebben a zenei kincsesládában csaknem egy óra minőségi kompozíció van, ami igazolja, hogy csodák márpedig léteznek! Neil Fallon a kicsapongás és az alkoholos őrjöngés művésze, ha megengedtek egy kis obszcenitást, rekedtes, áthatoló hangja mellett pedig magával ragad majd Gaster pazar dobritmikája, a játékosan zseniális Tim Sult gitárkirohanásai, Dan Maines finoman zümmögő basszusa, ha pedig ehhez hozzávesszük a Hammond-alapot is … Akkor Machine produceri munkája mellett patakokban folyik a nyál, kedveseim! A lemez tizenöt drágakőből áll, olyanokból, mint a gyémánt karbonszerkezete, amely egy pillanatra sem omlik össze a zsarnokokkal és a politikával való leszámolás epikus útján. A butítás és a mindenható tőkés profitéhség hegemóniája elleni jelszavak mellett tonnaszám van benne a jó zene, ami az ősi tánc vagy a nagyon is szükséges lázadás állapotába lök. A hamis ideálok pedig az első pillanattól kezdve itt kóvályognak!
A Clutch a Mercury című számmal figyelmeztet minden modern Daidaloszt, hogy az égből potyognak a gyerekeik, mert a média, a politika és a kapitalista indoktrináció napja elvakította őket, és megperzselte a szárnyukat. Az értékek összeomlása, a piac és a recesszió, aminek napjainkban tanúi vagyunk, bizonyítja, hogy némelyik fül a figyelmeztetések ellenére süket. A Profits OF Doom a rendszer szarkasztikus kiteregetésével folytatja, egy olyan történettel a fiacskákról, akik az anyák dicshimnuszai ellenére a bankkartellek, a kapitalisták és az új világrend hét pecsétjének őrzői előtt a modern kori önkéntes rabszolgaság láncába kerülnek. Az elbeszélés éles és fenntartások nélküli! Fallon ördögöt űz, a Clutch pedig az exorcista kiválóságú új kori evangéliumot átkozottul élvezhető hallási szépségcsomagba csomagolja. Fallon ütemről ütemre deklaráltabban fekete, és ahogy a született sápadt arcbőre sötétedik, úgy fokozódik a tánc. A The Mob Goes Wild az a szám, amelyben ikonoklasztikus módon keveredik az ígéret földje, Amerika hazug normáival való leszámolás a táncritmusokkal, Fallon pedig egyebek mellett azt javasolja, hogy költözzünk északra, a humánusabb Kanadába.
Kúl! A csúcspont pedig – a számok szándékosan félig kimondatlan lezárásai ellenére – csak folytatódik. A Cypress Grove ritmikusan mozgalmas soundtrack mindazoknak, akik szeretik a tökéletlenül szép lányokat, a krómot, a felturbózott verdákat, a pickupokat és a sörös szerenádokat kedvelő rednecket. Az összes „igazi férfi” ízlésére szabott buli szexi leírása a Promoter stoneres groove-jának nyitánya. A lemez egyik kevésbé ismert, de semmivel sem kevésbé élvezetes csúcspontja ez a mocskosan pimasz szám, amelyben a lassabb ritmus mellett sem szűnik a mennydörgő lázadás és a benzingőz szelleme, a blueskánonok pedig a folytatásban teljesen beteljesülnek! Nehogy félreértsd: a The Regulator nem melankolikus búbánat, a Clutch a bluesskálák iránti elbűvöltsége ellenére is közelebb áll a rock kemény alapjaihoz, mint a delta blues akusztikájához. Az álmodozó gitárok, az akusztika és elektromos, flangeres testvére varázslatosan kapcsolódik egymáshoz, az ismétlődő versszakok hipnotikus erővel nőnek át refrénekbe, amelyek ugyan nem teljesen romboló erejűek, de a gitárok, az orgona, a basszus és a dobok szövevényéből nem hiányzik sem az élesség, sem a szilárdság.
Hogy az USA déli része odavan a bűnösen erős, alkoholos főzetek kotyvasztásáért, azt a Worm Drink bizonyítja, az egy pohárral túl soknak a lehelete pedig egy cseppet sem zavar, Fallon ugyanis Morrison Whiskey Bar-jával ellentétben a férfias otthona rusticabb vendégségébe invitál. A tequilapatakok után ezúttal nem a hátsód fog égni, mert a Clutch a szárazon nyomulás helyett a nedvesítésről gondoskodott: szaftos, egy cseppet sem akadozó hanggal és természetesen, erőltetettség nélkül szóló szólókkal. Kenőanyag nincs, és az U2-ra emlékeztető aktivizmus az Army Of Bonoban is csörgedező melasz és cukor helyett inkább R.A.T.M.-es ritmikát és a mostanra már teljesen elfogadott redneck-szövegvilágot kínál. Ez társadalmilag tudatos marad, de semmiképp sem prédikál a szokásos misés módon, amikor a pap a szószékről mennyországot ígér, mert a Clutch nem osztogat búcsút a lustaságra! A szép új világot ezúttal a társadalom peremén élők kíméletlen szemén át látjuk, a nyakkendősök helyett pedig a vörös szőnyegre az egyszerűségre és az őszinteségre kárhoztatott férfiak és a „lower class”, a munkát és verejtéket megszokott munkásosztály hívei kerülnek. Ilyen a zene is, amiből csak úgy árad a verejték, a vér és a tesztoszteron. A Spleen Merchant torzítóütésekkel és tehéncsengő-felhanggal a maximumra tolja a részeg kicsapongást, a tehermentesítés pedig csak arra való, hogy a rendszer elleni hangos lázadás küldetésében továbbra is az igaz ügynek elkötelezett maradj!
A (In The Wake Of) The Swollen Goat hangos követelés információkra és világos válaszokra a nép egyre hangosabb hangja nyomán. Az új világrend öt despotájának elpusztítása tisztán kirajzolódó vizes álom, a Clutch pedig kataklizmát és özönvizet jósol, aminek hallgatás közben csak örülhetsz! Weathermaker csak átmeneti állapot, megálló, az első kenőanyag, ami azt állítja, hogy van elég erő a háttérben ahhoz, hogy ez minél előbb megtörténjen, a Subtle Hustle pedig új vad bulira hív, és arra, hogy az alkoholbírás határát még két mérfölddel arrébb tolják a túlélés után! A Ghost inkább hideg zuhany a ballada műfajában, ami a szenvedélyek rohama után jólesik, a lemez pedig pont annyi szükséges lágyságot kap, hogy a szenvedély tornádói ne zabálják túl magukat. A Clutch ezután felnyitja a boszorkányüldözés korának feljegyzéseit, és felidézi La Curanderot, a lányt, aki átadta magát a fekete homokon való táncnak. A birkahordák halálra ítélik a Styx folyóban való vízbe fojtással, az örök nyugalomba pedig Kerberosz árnyéka sem tudja elringatni, a Clutch pedig úgy meséli el a történetet, hogy a szenvedélyének, a másság saját ritmusának odaadó lázadóval akkor is azonosulni tudsz, ha az Anyatermészet extra felszereléssel és fecskendővel is ellátott … A Clutch-nak megvan a mojója, ami a záró finálé során a The Who és a Deep Purple csúcsaival, valamint a hetvenes évek „démonoid hard rockjának” összes szónokával vetekszik. Hogy pedig valóban kifacsarodjon az utolsó csepp lelki kivonat is, azt a WYSIWYG instrumentális záró felvonása biztosítja, amellyel elégedetten és mosolyogva hajtotok a vérvörös naplemente felé, és minden evilági gondotokat irgalom nélkül elsüllyesztitek az oligarchák és a vezető pozíciókban ülő elnyomók iránt.
Képzeljétek el az égbe törő lángnyelveket, amelyek a polipok és a kapitalista önkényurak égő birodalmából csapnak fel, akiknek a palotái remegni kezdtek a saját fejükkel gondolkodni tudó kritikus tömegek csapásai alatt, és akik a világ minden nyelvén azt kiáltják: „Elég volt! Elég! Végetek!” A kórus hangosabb részét a Clutch is adja, és csaknem tíz év után sem a lázadó szellem, sem a lemez fiatalos lendülete nem hervad, ráadásul könnyen a legkedvesebb napi társad lehet. A Blast The Tyrant pont erre való, és bár a múltban bőségesen adagoltam magamnak, egyszer sem untam meg, tehát az elmélet bizonyítottan a gyakorlatban is működhet – és még hogy mennyire átkozottul szépen!
Felállás
Neil Fallon – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Tim Sult – gitár
Dan Maines – basszusgitár
Jean-Paul Gaster – dob
Produkció
Machine & Clutch
Számlista
- Mercury
- Profits Of Doom
- The Mob Goes Wild
- Cypress Grove
- Promoter (Of Earthbound Causes)
- The Regulator
- Worm Drink
- Army Of Bono
- Spleen Merchant
- (In The Wake Of) The Swollen Goat
- Weather Maker
- Subtle Hustle
- Ghost
- (Notes FromThe Trial Of) La Curandera
- WYSIWYG
