Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés dátuma: 1972. 09. 25.
Produkció: Black Sabbath & Patrick Meehan
Album hossza: 42.38 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.5 / 10
A negyedik Black Sabbath-album ötlettelen címével ellentétben a zenekar egyik legjobb alkotása: érezhetően megérettek rajta, és egyre bátrabban kezdtek kísérletezni a „doom & gloom”, kompromisszumot nem ismerő heavy metal úttörő hangzásukkal, amelybe félénken, de egyre nagyobb adagokban zongora és melotron segítségével orkesztrális elemeket is becsempésztek. Az album eredeti címe „Snowblind” lett volna, ezzel akartak felhívni a figyelmet arra, hogy a kokainnal való túlzott (vissza)élés egyre jobban rombolja a zenekar tagjainak egészségét és lelkiállapotát, de a Vertigo kiadó nyomására az utolsó pillanatban egy jóval prózaibb címet kellett választaniuk.
A „Snowblind” azonban megmaradt egy dal címeként, a „Volume 4” legkedveltebb klasszikusai közt, olyan slágerek mellett, mint a „Wheels Of Confusion”, a „Changes”, a „Tomorrow’s Dream” és a „Supernaut” – ezen a lemezen aztán nem volt hiány belőlük. Elég szerencsétlen módon, szintén a kiadó ötletére, a mai napig kultikus borító mellett döntöttek, amelyen egy monokróm stílusban ábrázolt Ozzy látható, aki abban az időszakban inkább a zenekar kabalafigurája volt, mint központi sztárja ezeknek a birminghami hard rock legendáknak, akik között az eredeti felállás idejében az alkotói folyamatot illetően mindig is viszonylagos demokrácia uralkodott. Éppen a drogok, élükön a kokainnal, amellyel Los Angelesben találkoztak először, okozták az első repedéseket a tagok között, és csak hajszálon múlt, hogy Bill Ward dobost a „Cornucopia” felvétele közben ki nem rúgták. A zenekar tagjai a stúdiózás előtt és közben annyira részegek és be voltak állva, hogy egyenesen csoda, hogy végül ilyen kiváló albumot sikerült összehozniuk, amely már régen, teljes joggal kivívta magának a hard rock klasszikus státuszát.
Az összetett nyitó szvit, a „Wheels of Confusion”, amelyet a záró instrumentális rész, a „The Straightener” egészít ki, ahogy a főcíme is mutatja, a teljes zűrzavar megtestesítője Iommi megszaggatott gitárfrázisaival és Ozzy énekével, amely a mértéktelen mennyiségű bódítószertől teljesen megrémültnek hangzik. Az egészet kaotikus tempóváltások szabdalják Ward dobján, Geezer felborzolt basszusmenetei pedig tovább fokozzák a pszichedelikus, ambientes aurát. A záró instrumentális rész, a „The Straightener” összetett gitárharmóniáival és dinamikus dobátmeneteivel új heavy metal mércét állított fel, és szemléletesen megmutatja, miért volt a Black Sabbath a legfontosabb heavy metal úttörő.
Az ütős „Tomorrow’s Dream” jóval közvetlenebb szám teljes testű gitárriffel, amilyet csak Iommi tudott megidézni, míg a groove-os basszusmenetek jól megtámogatják Ozzy ittas énekét, amelyben jócskán érezhető a pajkos kárörvendés. Az egész album legnagyobb meglepetése viszont a „Changes”, hiszen egy teljesen atipikus szerelmes balladáról van szó, amelyben Ozzy gyengéd zongorakíséret és a melotron orkesztrális hullámzása mellett pályafutása során először mutatja meg, hogy a hangjában van némi lírai érzékenység is, amit később szólókarrierje során még többször bizonyított. A szöveg egy szeretett személy elvesztéséről szól, ami akkoriban Ward dobossal történt meg, aki épp egy kínkeserves válás kellős közepén volt. Harminc évvel később a lányával, Kellyvel énekelt duettként, kissé megváltoztatott szöveggel adta ki újra, és kivételes sikert aratott vele. Mondhatni, ez az első olyan Black Sabbath-szám, amely lágyabb természetű, és amelybe a hírhedt énekes bele merte tenni a máskor elrejtett érzelmes oldalát is, egyfajta első előhírnöke a későbbi szólókarrierjének. 1993-ban szólóban is újra felvette. Érdekesség, hogy a Black Sabbath a „Changes”-t eddig csak kétszer játszotta élőben: először az 1973-as turnén, majd csak 1995-ben, Tony Martinnal az élén.
Az szokatlan kísérlet, az „FX” rövid, de mégis érdekes, avantgárd színezetű instrumentális szám disszonáns gitár- és ütőhangszeres improvizációval. A „Supernaut” egy újabb hard rock klasszikus dinamikus, bluesosan fűszerezett főtémával, amelyen egy hatalmas gitárfrázis fúrja át magát, Iommi pályafutásának egyik legjobbja, a kíméletlen dobkörök pedig közben megtörik. Ozzy ezúttal a klasszikus paranoid énekhatásában tetszeleg, vagyis úgy szól, mint akivel nem lenne okos dolog packázni. Nem hiányzik a szellemes Iommi-szóló sem, amely teljesen jellemző erre a legendás gitárvirtuózra. Bár Ward ebben az időszakban számos személyes problémával küzdött, a dobokon és ütőhangszereken nyújtott munkája az egész albumon egyszerűen fantasztikus. A „Supernaut” egyébként már megjelenésekor számos dicséretet kapott olyan zenei tekintélyektől is, mint a legendás, sajnos már rég elhunyt amerikai zeneszerző, hangszerelő, gitáros és énekes, Frank Zappa, valamint a szintén elhunyt, legendás Led Zeppelin-dobos, John Bonham.
A korábban már említett „Snowblind” a hard rock rajongók körében a legkedveltebb és legismertebb Sabbath-sláger a „Volume 4”-en. Egyfajta válaszként, ellensúlyként született a „Master of Reality” (1971) című album „Sweet Leaf” című dalához, amelyben még a könnyű drogokat ünnepelték, élükön a marihuanával. Ezúttal a zenekar lassan kezdett ráébredni, milyen mélyre süllyedtek a halálos kokainmámor világába, miután Kaliforniában megismerkedtek a keményebb drogok világával is. Egy hatalmas gitárriff hasít át a levegőn, miközben gördülő dobátmenetek és változatos, dallamos basszusmenet kíséri. Az ínycsiklandozó Iommi-szólót és a vad dobátmeneteket a háttérben a melotron hullámzása támasztja meg, ami még tovább mélyíti az általános drámai atmoszférát. Ozzy idegroncs-szintű éneke kiválóan harmonizál az öntudatra ébresztő szöveggel a fehér por vakító természetéről.
A „Cornucopia”, egy újabb kedvelt Sabbath-örökzöld, lassú, gördülő ritmusával és fojtogatóan sötét gitárfrázisával a doom metal tiszta prototípusa. Ez volt az a szám, amelyért Ward majdnem otthagyta a zenekart, mert ezt a Sabbath-klasszikust sehogy sem tudta, vagy nem akarta úgy eljátszani, ahogy a másik három tag szerette volna. Tulajdonképpen az akkori egészségi és érzelmi állapotában ez nem is volt meglepő, hiszen dobos szemszögből elég összetett és igényes munkáról van szó, váratlan tempóváltások sorával. A „Laguna Sunrise” instrumentális szám teljes ellentétet képvisel: gyengéd akusztikus gitáraranzsmanjaival és a háttérben hullámzó orkesztrális melotronnal a karrierjük egyik legoptimistább hangulatú alkotása, főleg ami a szokatlanul emelkedett atmoszférát illeti.
A „St. Vitus Dance” egy újabb érdekes szám szinte jellegzetes, ütős Sabbath-motívummal, amelyben a főszerepet a mennydörgő gitárfrázis, a groove-os basszusmenetek és Ozzy megvadult éneke viszi, ugyanakkor közben folyamatosan meglep a szinte táncritmusba forduló közbeékelt fordulatokkal. A záró, kísérletező színezetű szvit, az „Under The Sun/Every Day Comes And Goes” a sötét „doom & gloom” Sabbath teljes diadalát jelenti, és sok szempontból egy újabb úttörő jellegű heavy metal klasszikus. Az első részben az apokaliptikus légkört Ozzy baljós énekkitörései, a sötét gitárfrázis és a megtört, lassú, gördülő ritmusok jellemzik. Idővel a szerzemény hirtelen „felgyorsul”, és a főszerepet egy szellemes gitárszóló kapja. Különösen lenyűgöző, ahogy Iommi ravaszul variál az ötletes gitárfrázisok kiszámíthatatlan kínálatában, ami hangosan és tisztán megmutatkozik a záró, szinte epikus színezetű instrumentális részben.
A Black Sabbath a negyedik stúdiólemezével újabb érettségi szintet ért el, és egy újabb klasszikus hard rock gyöngyszemet alkotott, amely a megszokott „doom & gloom” ütőerő és az „ördög farkának hajszolása” mellett csak úgy duzzad a féktelen kísérletezéstől. Az orkesztrációs elemek beemelése és a finomabb hangzásvilág első egyértelmű bemutatása kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a „Volume 4” a legérdekesebb és legkidolgozottabb Sabbath-albumok egyikeként él tovább. A karrierjüknek ebben a szakaszában, amikor a drogok majdnem tönkretették őket, miközben a korabeli legelismertebb rockzenekarok csúcsa felé törtek, Geezer Butler a szövegekben érzékelhetően csökkentette a szokásos okkult adagot, és inkább társadalmi problémákkal foglalkozott, ami szintén jele volt azoknak a fontos változásoknak, amelyek akkoriban a zenekar egyre összetettebb zenei megközelítésében zajlottak.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Wheels of Confusion / The Straightener
2. Tomorrow’s Dream
3. Changes
4. FX
5. Supernaut
6. Snowblind
7. Laguna Sunrise
8. Cornucopia
9. St. Vitus Dance
10. Under the Sun / Every Day Comes and Goes
Felállás:
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár, zongora, melotron
Geezer Butler – basszusgitár, melotron
Bill Ward – dob, ütőhangszerek
