Előadó: Thin Lizzy
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1979
A Black Rose már a kilencedik Thin Lizzy-album egymás után, egyúttal az utolsó menedék mindazoknak, akik szeretik Lynott hagyományosan romantikus dalait a hétköznapok nyűgeiről. Egy különbséggel! Robertson távozása után a Lizzy hangzása egyre gyakrabban keményebb, ütősebb ritmusokra épít, amelyeknek első ránézésre kevés közük van a „régi” arculathoz. Itt főleg egy név emelkedik ki: Gary Moore, akinek a számlájára írható a mindenhol túlcsorduló, technikailag teljesen kicsiszolt gitárjáték, ami a Thin Lizzynek még egy adag plusz energiát ad. Azért az óvatosság nem árt, mert a keményebb zenei mintákkal való kísérletezés csak akkor működik hibátlanul, ha az ember tökéletesen érti őket. Így akaratlanul is Downey és Gorham kerül nagyító alá. Két régi motoros, akik megszokták Robertson pimasz, karakánabb játékát, és gyakran túl messze állnak Moore amúgy remekül kitalált zenei megoldásaitól. Más szóval a Thin Lizzyből Robertson után hiányzik az az igazi „nasty” hangulat, ami Lynott fiúit elég kellemetlen helyzetbe hozza. Így afféle fogolyként ragadnak a régi és az új Thin Lizzy-arculat között. Moore jelenléte leginkább akkor válik üdvözítővé, amikor versengés bontakozik ki közte és Gorham között. Kapcsolatuk ettől még baráti marad, Scottnak mégis különleges kihívást jelent. A viszony, amit amúgy nehéz volna álomszerűnek nevezni, ízelítőként a hard rockos hozzáállás modernebb változatát kínálja, amely erősen közelít az akkoriban gyorsan fejlődő heavy metal színtérhez.
Phil Lynott viszont megint egy külön történet. A romantikus harcos most is hatalmas teremtményekkel vív csatát. És győz! A jogsérelmek hosszú listáján, amelyeket orvosolt, ott van egy afféle rockos óda a másik nagy szerelméhez, Írországhoz is. Nem hiányoznak a szülői szeretettel teli motívumok sem, és persze Phil jellegzetes basszusmenetei sem, amelyek – szokás szerint – a nyitó Do Anything You Want To Do-tól kezdve keményen torkon ragadnak. A „moore-os” Thin Lizzynek van potenciálja, ebben nincs kétség. A nyitódal a hagyományos, kétszólamú Lizzy-csábítással a legközelebb jár a régi, jó gitárpárbajokhoz. Remek bevezetés, különleges energiával tölti meg a hangulatot. Követi a hasonló színezetű Toughest Street In Town, ahol Moore először bújik elő az akkordok biztonságos menedékéből, és azonnal egy sor eszelős futammal bombáz minket. Minden szép és jó, csak hát ez egyszerűen nem Thin Lizzy. Most először érezhető erősebben a finomság hiánya, vagyis az erősebb karakteré, amitől a régi időkben oly sokszor megfagyott bennünk a vér. Moore persze nem Robertson, hogy melyikük szimpatikusabb, döntsd el magad.
Humor, szenvedély és burjánzó fantázia jellemzi Lynott funkos S & M-jét, amely a szórakoztató szövegen kívül – az erősen a Dancing In The Monlight-ra emlékeztet – hamar a feledés homályába vész. Gorham ötletes gitárszólója sem tudja megmenteni ettől a sorstól. Annál jobb viszont a Waiting For An Alibi, az egyik utolsó nagy Thin Lizzy-sláger, amely dallamosságának köszönhetően hamarosan minden Lizzy-rajongó kedvence lesz. A dal Moore-t példás tanítványként mutatja be, aki udvariasan bőséges mozgásteret hagy Scottnak. Sőt, ahogy kétszólamban körbefonja Scott dallamötleteit, az nosztalgiával teli érzéseket ébreszt, ami jól mutatja a gitáros odaadását, és azt is, hogy tökéletesen tisztában van a helyével a zenekarban.
A Sarah Lynott ajánlása a lányának. Szeretet és melegség, ami legalábbis ebben a formában Phil kifejezésmódjának új oldalát mutatja, ugyanakkor az énekes ingatag természetéről is vall, ami végül az életébe került. Az egyik oldalon a szerető apa, a másikon a vad rocker, aki semmiképp sem tud ellenállni az őrült sztárélet csábításának. A dal Gorham akusztikus kíséretével tisztességes popalkotásnak hat, amely valószínűleg jobban érvényesült volna Lynott két szólóalbumának egyikén. Philip erősen kettős személyiségéről világos képet fest a Got To Give It Up, amely mintha direkt a Sarah dicshimnuszát követné, és könyörtelenül eltörli az ártatlan szerelem minden nyomát. Valószínűleg az egyik legjobb Thin Lizzy-alkotásról van szó. Az olyan sorok, mint „tell my mother, tell my father, that their fine young son didn’t get far” és „he tried but his spirit broke”, magukért beszélnek. Phil Lynott sötét oldala, amely a Bad Reputationön még a szülési fájdalmakkal küzd, ennyi év után végre napvilágra kerül. Mégis inkább barátságosabb hangulatban zárjunk. A With Love a maga naivitásában a Fighting-korszakot idézi, a Roisin Dubh zárásában pedig az album végét egy újabb nagy szerelem uralja, ezúttal az ír föld, a történelem és az ott élők népi hagyománya iránti szerelem, amelyből Lynott a kezdetek óta merít alkotói ihletet. Ez az epikus, hét perces keverék a hagyományos kelta dallamokból és énekekből, a két gitáros ragyogó játékával biztosan kicsal belőled egy-két könnycseppet. Felejthetetlen lezárása egy kissé céltalan albumnak, amely végül megérdemli az A Rock Legend alcímet.
Felállás
Phil Lynott: ének/gitár
Gary Moore: gitár
Scott Gorham: gitár
Brian Downey: dobok
Produkció
Tony Visconti
Számlista
1.Do Anything You Want To
2.Toughest Street In Town
3.S & M
4.Waiting For An Alibi
5.Sarah
6.Got To Give It Up
7.Get Out Of Here
8.With Love
9.Roisin Dubh (Black Rose) A Rock Legend
Az album hossza: 44.17
