Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Weather Report
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1976
Értékelés: 5/5
A „Black Market”, a jazz fusion legenda Weather Report hatodik stúdióalbuma, a zenekar gazdag pályafutásának legfontosabb, és szerintem legjobb lemeze volt. Ez a mestermű ma néhány kultikus szerzeményéről ismert, amelyek örökre átformálták a zenei világot, és nem csupán a jazz fusion addigi szivárványszínű világáról alkotott képet. A „Black Market” lemezen a legendás formáció zenei irányvonala szinte teljesen lerázta magáról az addig uralkodó funkos ritmusokat, és dallamosabb ritmikai formák felé fordult. Mindezt a Weather Report a világzene sokszínű elemeivel fűszerezte, főként a Föld déli féltekéjének tájairól származókkal, amivel egyébként már az előző, „Tale Spinnin’” (1975) című albumon is letette a névjegyét. Egyúttal ez volt a legelektromosabb hangzású lemezük, és a legközelebb, ameddig a Weather Report valaha eljutott a „rock” fogalmához a jazz rock fusion irányában: a korszak jelentős jazz fusion bandái közül ők szóltak mindig a leghagyományosabban jazzesen, részben azért is, mert soha nem volt (elektromos) gitárosuk. A csapat két legendás alapítója és vezetője, Joe Zawinul (1932-2007) billentyűs és Wayne Shorter (1933-) szaxofonos úgy döntött, hogy eljött a következő lépés ideje a vizionárius improvizációik számára, és elhatározták, hogy a már addig is több mint kiváló ritmusvonalat tovább csiszolják. A „Black Market”-et a jazz fusion történetének egyik legnagyobb ékkövévé tévő újítások közül több is volt, de szinte mind egyetlen névhez vezetett – Jaco Pastorius (1951-1987).
Épp az ő érkezése tette a „Black Market” lemezt a zenekar viszonylag hosszú és változatos pályafutásának legfontosabb mérföldkövévé, a két korszak közötti hidat. Pastorius, minden idők egyik legújítóbb és legtöbbre becsült basszusgitárosa éppen ezen az albumon bukkant fel először, Alphonso Johnson elődje helyére lépve. Johnson a lemez készítése közben úgy döntött, hogy csatlakozik két régi cimborájához, Billy Cobhamhez és George Dukehoz egy új közös projektben, amelyben a fiatal John Scofield is gitározott. Zawinul egyébként már egy ideje szemmel tartotta Pastoriust, de Johnson döntése előtt maradéktalanul elégedett volt ennek a kiváló basszusgitárosnak addigi teljesítményével, aki az előző, „Mysterious Traveller” (1974) és „Tale Spinnin’” albumokon a zenekar következő sikeres evolúciós lépését segítette, amikor leváltotta az eredeti, akusztikus beállítottságú Miroslav Vitous-t. Az elektromos hangszerelésű Johnson addig szinte ideális választás volt a zenekarnak, de amikor megérkezett Pastorius, a hihetetlen tehetség és újító, a fretless basszus lélegzetelállító atlétája, a basszusgitár valóságos Hendrixe, aki ráadásul kiváló szerző is volt, Johnsont már senki sem hiányolta, annak ellenére, hogy ő is örökre kiérdemelte a helyét minden idők legjobb basszusgitárosai között, és a legendás brit progrockerek, a Genesis egy ideig koncerthelyettesként is hívták egykori gitárosuk, Steve Hackett helyére. Pastoriusszal a felállásban viszont a Weather Report szerintem megkapta a hangszer legnagyobb mesterét, aki valaha a földön járt, és ez egyáltalán nem csekélység. A pályafutásuk legsikeresebb és legjobb időszakáig vezető út így már csak formalitás volt. A „Black Market” szimbolikus módon zárta le a Johnson-korszakot, és nyitotta meg a Pastorius-érát, a zenekar történetének legizgalmasabb fejezetét.
Bár a basszusgitáros posztján főnyereményt húztak, Zawinul és Shorter addig még mindig a folyton cserélődő dobosok égető problémájával küzdött, amelyet egyszer s mindenkorra meg akartak oldani. Johnson javaslatára hozták be a zenekarba Chester Thompsont, aki akkoriban a legendás Frank Zappával dolgozott (később a Genesis rendszeres koncertdobosaként is ismertté vált). Thompson, aki a lemez legtöbb számán dobolt, kivéve az első kettőt, amelyeken elődje, Narada Michael Walden (ex-Mahavishnu Orchestra) ült a dobok mögött, sajnos nem maradt sokáig a zenekarban, és nem sokkal az album megjelenése után távozott. Az r’n’b-ből érkező Pastorius mellett, aki a basszust gyakran gitárként használta, Thompson dobstílusa volt az, a rendkívüli erő és dinamika kombinációja, amely szerintem a „Black Market”-et a legütősebb albumukká tette, és ezáltal valamennyire a rockzene kedvelőihez is a legközelebb hozta, akik a jazz fusion legendái közül általában leginkább a McLaughlin gitáros őrületeivel átitatott The Mahavishnu Orchestrát becsülték. Amikor a felálláshoz csatlakozott a kiváló perui ütőhangszeres, Alejandro Acuna is, aki az albumon az addigi ütőhangszeres Don Alias társaságában játszott, a Weather Report szerintem a történetének legerősebb felállását kapta, legalábbis ami a ritmusvonal szélességét illeti. Mivel a „Black Market” lemezen Pastorius és Johnson is a basszuson, Thompson és Walden a dobokon, Acuna és Alias pedig az ütőhangszereken hagyta rajta a keze nyomát, kivételes ritmikai sokszínűség uralja, ami igazi lakoma minden zenei finomság kedvelőjének. Szinte bármelyik más zenekarnak ennyi különböző ritmusvonal használata sok fejfájást okozott volna, a Weather Reportnak viszont igazi mennyei manna volt, amitől ez az album a többi kiadványukhoz képest teljesen egyedi.
Hagyományosan ezen a lemezen is Zawinul és Shorter szerzeményei dominálnak. Ők ketten itt tovább bővítették újításaik tárházát, és ismét megmutatták, hogy a 20. század egyik legnagyobb zenei vizionáriusai. Az előző albumokhoz képest azonban jelentős a különbség: ezúttal másokat is bevontak, és némi szerzői teret engedtek a két basszusgitáros kiválóságnak is, akik a „Barbary Coast” (Pastorius) és a „Herandnu” (Johnson) számmal egy-egy saját szerzeménnyel járultak hozzá.
Az album minden száma mestermű, mindegyik a maga módján. Egy ilyen felállástól a tiszta perfekcionizmusnál kevesebbet várni önáltatás lett volna. A lemezt a címadó „Black Market” nyitja, amely az egyik legkedveltebb és legismertebb szerzeményük, a jazz fusion klasszikusa. A Zawinul elektromos zongorája fölé fektetett, védjegyszerű dupla basszusvonallal, valamint Shorter dallamos szaxofonfutamaival, amelyek Johnson dallamos basszusjátékára épülnek, a végeredmény nem kevesebb, mint fenséges. Desszertként a végén ott van Shorter szellemes szaxofonszólója, amely az ütőhangszerek és a basszusvonal rendkívül színes kombinatorikájára fekszik. Ennek a dallamos csemegének a hangulata, amely ágyúdörgéssel zárul, könnyűszerrel megidézi egy karibi sziget képét, ahol a temperamentumos helyiek a helyi kézművességükkel kereskednek, és egzotikus táncokat járnak késő éjszakáig.
A következő mestermű, amely Joe Zawinul zseniális elméjéből fakad, a „Cannon Ball”, mélyen megható tisztelgés a legendás altszaxofonos, Julian „Cannonball” Adderley előtt, aki néhány hónappal az album megjelenése előtt hunyt el. Adderley nem csupán Zawinul zenész munkatársa volt, akivel 1961-től 1970-ig játszott együtt a zenekarában, hanem jó barátja is, akivel közösen vették fel a nagy jazzslágert, a „Mercy, Mercy, Mercy”-t, amely ma is Zawinul pályafutásának egyik legismertebb műve. Joe legendás mentorának az album egyik legjobb szerzeményét ajánlotta, amely egyúttal Pastorius debütálása a Weather Reportnál, és már csak ezért is megérdemli a klasszikus státuszt. Pastorius az első másodperctől bizonyít egyedi, dallamos megközelítésével, amely később szinte forradalmian hatott az elektromos basszus játékmódjának egészen új irányaira. A dallamos Pastorius-basszus és Zawinul védjegyszerű Fender Rhodes-futamai ennek a kiváló szerzeménynek a fő erényei, amelyet végig melankolikus hangulat itat át. Csodálatos, időtlen főhajtás a jazz egyik óriása előtt.
A „Gibraltar” számban, amelyet hullámok zúgása és gőzhajó hangjai nyitnak, Zawinul ismét a világzene hatásaiban keres alkotói ihletet. Ezeket többnyire utazásai során szerezte, néhányat viszont saját elképzelései nyomán. Az első részben Shorter melankolikus szaxofonja is előtör, de hamarosan energikusabb hangot üt meg, és gazdag ritmikai átmenetek között kezd úszni. A ritmusszekció, amely Johnson dallamosan csörgő basszusa, Thompson energikus dobátmenetei és Acuna ütőhangszeres betétei között oszlik meg, igazi csemege a fülnek, és szép bemutatója az erőnek, a dinamikának és az eleganciának. A fő összekötő elem ezúttal is Zawinul hol harcias, hol elegáns Fender Rhodes-futama. A megsemmisíthetetlen Zawinul-Shorter duónak ismét sikerül megteremtenie egy egzotikus országon át vezető utazás csodálatos hangulatát, azt a hangulatot, amely a zenekar műveinek többségére oly jellemző.
Shorter szerzőként az „Elegant People” számmal mutatkozik be először az albumon, ahol újfent megmutatja mesterségét az egymással összefüggő, mégis teljesen különböző dallamok megalkotásában. Ugyanakkor kiválóan teljesít régi társa, Zawinul is, aki elektromos zongorafutamaival emlékeztet arra, hogy nem létezett nála alkalmasabb zenei társ. Főleg ami az egyes belépők terén nyújtott hozzájárulását illeti. A ritmusvonal itt is csak úgy roskadozik a sokszínűségtől, és másodpercről másodpercre újat tesz hozzá a szerzeményhez, még színesebbé téve azt.
A „Three Clowns” Shorter újabb remek alkotása, amelynek ihletét szintén valamilyen távoli vidékeken kell keresni, főként az afrikai partokon vagy a Karib-térségben. Titokzatos bevezetőjével, amelyet energikus ütőhangszeres és elektromos zongorás átmenet követ, az obskúrus és a dallamos újabb csodálatos, szokatlan keveréke. Különösen lenyűgöző Johnson basszusának és Zawinul zongorája szellemes futamainak összjátéka.
A kiváló „Barbary Coast” számban, amelyet forgalmi dugó zaja nyit, Pastorius szerzőként mutatkozott be először, és sajátos basszusjátékával itt sem titkolta r’n’b gyökereit. Az ő érdeme, hogy a szerzeményen belül a dallam ismét előtérbe került. Pastorius védjegyszerű fogásai mellett Zawinul többrészes billentyűs futamait és Shorter elegáns szaxofonkíséretét is érdemes csodálni. Némiképp ez az a szerzemény, amellyel Jaco nemcsak kiváló szerzőként és hangszere újítójaként mutatkozott be, hanem a zenekar rajongóinak többségének szívébe is beírta magát, mint a történetük harmadik legfontosabb tagja.
Zárásként Johnson is búcsút intett a „Herandnu” című kiváló alkotásával (a szerzemény neve egy koppenhágai boltból ered, amelyet Johnson a zenekarral tett előző turné közepén keresett fel), ahol ismét a Johnson/Thompson/Acuna ritmusvonal hihetetlen mozgékonyságát csodálhatjuk, amely mindig ötletes betétjeivel elvarázsol. Mindezt pedig a szokásos módon a két fő mester fűzi egybe: Zawinul az akusztikus zongora és a szintetizátorok elektromos hangzása közötti elegáns váltogatással, Shorter pedig a tenor- és az altszaxofon egyidejű használatával. Ez is egyike volt azoknak a fontos szerzeményeknek, amelyekkel a Weather Report valami teljesen újat teremtett a jazz fusion világában.
A „Black Market”, amely remekül nyitotta meg a Pastorius-, egyúttal lezárta a Johnson-korszakot, ma is fenomenális album, és szerintem a legnagyobb szabású teljesítmény ennek a legendás zenekarnak a történetében, annak ellenére, hogy a következő album, a „Heavy Weather” (1977) a rajongók többségénél még népszerűbb és kereskedelmileg sikeresebb volt. Éppen az, hogy ez az egyetlen album, amelyen ennyi különféle ritmikai tényezőt használtak ilyen kivételesen sikeresen (és az egyetlen, amely egyszerre tartalmazta minden idők legjobb, vagy legalábbis egyik legjobb basszusgitárosának hozzájárulását is), ami a korszak legtöbb zenekarát maga alá temette volna, teszi olyan különlegessé és csodálatossá, és igazolja a halhatatlan Zawinul/Shorter páros hihetetlen vizionárius erejét. A „Black Market” kétségkívül a jazz fusion öt legjobb albuma közé tartozik, és olyan mestermű, amely ma is helyet érdemel minden rendes zenei gyűjteményben, azoknak is, akik nem tartoznak a jazz rendszeres hallgatói közé.
Felállás
Joe Zawinul – Yamaha nagyzongora, Rhodes elektromos zongora, 2 ARP 2600, Oberheim polifonikus szintetizátorok
Wayne Shorter – szoprán- & tenorszaxofon, Computone Lyricon
Jaco Pastorius – basszusgitár (2-6)
Alphonso Johnson – frettes és fretless basszusgitár
Chester Thompson – dobok
Narada Michael Walden – dobok (1-2)
Alejandro Neciosup Acuña – konga, ütőhangszerek
Don Elias – konga, ütőhangszerek (1-6)
Produkció
Wayne Shorter
Számlista
1. Black Market (6:30)
2. Cannon Ball (4:40)
3. Gibraltar (7:49)
4. Elegant People (5:03)
5. Three Clowns (3:27)
6. Barbary Coast (3:10)
7. Herandnu (6:38)
Az album hossza: 37:17
