Kiadó: English Electric Recordings
Megjelenés dátuma: 2021. 7. 30.
Produkció: Big Big Train
Az album hossza: 62.08 perc
Stílus: Progressive Rock / Crossover Prog
Értékelés: 9.0/10
A „Common Ground” a brit progrock-bajnok Big Big Train tizenharmadik stúdióalbuma, amely az elődje, a „Grand Tour” (2019) megjelenése után egy évvel drámai változások közepette készült. A zenekarból, amelyet túlzás nélkül a jelenlegi legnépszerűbb és legelismertebb modern brit progrockbandának nevezhetünk, meglehetősen váratlanul távozott az alapító billentyűs, Danny Manners, a hosszú évek óta velük játszó gitáros, Dave Gregory és a hegedűs Rachel Hall. A helyüket Carly Bryant, Dave Foster és Clare Lindley vette át, akik egyelőre „csupán” vendégzenészként szerepelnek, a „Common Ground” lemezen azonban így is nagyon fontos szerepet kaptak.
Más zenekaroknak súlyos csapás lenne három olyan muzsikus távozása, akik éveken át meghatározó alakítói voltak a teljes hangzásvilágnak, a Big Big Trainnek viszont a „Common Ground” készítése közben kifejezetten jót tett a változás, mert kisebb, de fontos felfrissülést hozott a hangzásukba. Az amúgy még mindig kiváló „Grand Tour” megjelenésekor ugyanis már felmerült néhány jogos kritika: a zenekar hangzásformulája kezdett túlságosan kiszámíthatóvá válni, az elmúlt három-négy album pedig stílusban és hangzásban is nagyon hasonlít egymásra. Úgy tűnt, hogy a nagyra becsült csapat, amely viszonylag gyakran jelentkezik új stúdióanyaggal, már nem tud igazán újat mutatni.
A négy megmaradt Big Big Train-tag láthatóan megfogadta a kritikákat, és a „Common Ground” lemezen üdvözlendő lépést tett el a kiszámítható hangzásformátumtól. Ezért az albumon érezhetően kevesebb a pasztorális és szimfonikus hangulatú hangszerelés, viszont annál nagyobb a vokális és stilisztikai változatosság. A karizmatikus énekes, David Longdon, aki ezúttal sokkal kevésbé emlékeztet Peter Gabrielre, mint máskor, az eddigieknél nagyobb énekes segítséget kap az amerikai dobosbajnoktól, Nick D’Virgiliótól és a sokoldalú svéd billentyűs-gitárostól, Rikard Sjöblomtól, míg Bryant és Lindley szorgalmasan gondoskodik a női vokális harmóniákról a „Common Ground” egyes dalaiban.
Hogy a Big Big Train ezúttal teljesen új szerzői kalandokba vágott bele, azt már a nyitó „Strangest Times” is bizonyítja, amely a covid-válságról szóló nyomasztó, kimerítő szövege ellenére váratlanul vidám és pozitív hangulatú szerzemény. A dal, amely a szimfonikus hangszerelés felépítését és a központi dallamot tekintve egyáltalán nem rossz, közelebb áll a pop rockhoz, mint a szimfonikus progresszív rockhoz, és ezzel a Big Big Train szép stílusbeli meglepetést szerzett. A kissé erőtlen, jellegtelen refrén azonban Longdon remek éneke ellenére sem hagy különösebben mély nyomot. Más szöveggel ez egy teljesen szimpatikus artrock-szám lenne, hiszen a normális emberek többsége már torkig van mindennel, ami a covidhoz kapcsolódik.
Még szokatlanabb, de pozitív értelemben az „All The Love We Can Give”, amelyben David több oktávval mélyebben énekel, mint ahogy megszoktuk tőle. A bariton erős kontrasztot alkot a szép kísérő vokális harmóniákkal és a világos ambientális árnyalatokkal. A dal létrehozásában biztosan benne volt a keze D’Virgiliónak is, mert nagyon emlékeztet néhány szerzeményre az „Invisible” (2020) című szólóalbumáról. Nick itt az énekben is bőven kiveszi a részét, többször ő kerül a mikrofon elé. Ez az érdekes dal számos eklektikus ritmusváltást és bonyolult hangszeres részt tartalmaz, amelyekben sokan felismerik majd Nick és Rikard korábbi zenekarainak, a Spock’s Beardnek és a Beardfishnek a hatását.
A „Black With Ink” legfőbb ismertetőjegye a David és Carly közötti kitűnő férfi–női vokális duett, miközben az összes énekes „segítő” alkalmat kap, hogy megmutassa énektudását, fantasztikus harmóniákat és igazi szimfoprogrock-drámát teremtve. Ezzel a számmal a „Common Groud” valóban életre kel, és meggyőz minket arról, hogy a két kísérletező nyitány vegyes eredménye után a zenekar szerzeményben, hangulatteremtésben és kivitelezésben továbbra is a modern progrockszcéna csúcsán áll.
Bár a Big Big Train a tagjai állampolgársága szerint jelenleg már csak félig angol zenekar, néhány szerzeményén még mindig félreismerhetetlen az angol pecsét: a Genesis hatása mellett a canterburyi és a brit folkrockszcéna hatásai is érezhetők. Ilyen a ismét inkább a „klasszikus”, melankolikus és pasztorális Big Big Trainre emlékeztető „Dandelion Clock”, amely hatalmas nosztalgiával, epikus vonósaranzsmánokkal és varázslatos vokális harmóniákkal van megfűszerezve, és a zenekar bármelyik, 2009 és 2019 közötti lemezén, vagyis azóta, hogy David és Nick tagja a csapatnak, megjelenhetett volna.
A „Headwaters” rövid, zongorára építő instrumentális szám, amely romantikus altatódalra emlékeztet. A figyelmes hallgató hamar rájön, hogy a „Common Ground” második fele érezhetően érdekesebb és sikerültebb az elsőnél. Az „Apollo” szimfoprogrock-csemege enyhe jazz- és folkbetétekkel, a „Common Ground” egyik csúcspontja. Stílusában remekül beleillene az előző, „Grand Tour” albumra. Ez az instrumentális remekmű dúskál a pazar zenekari hangszerelésben, a vad billentyűs szólókban és a dobos-vakmerőségekben, miközben végig az epikus, ünnepélyes hangulat az úr. Ezért biztosan lenyűgözi majd az összes régi rajongót, akik értékelni fogják, hogy ez a leginkább „tipikus” Big Big Train-szerzemény néhány meglehetősen „atipikus” dal között.
A címadó dal is a jellegzetes Big Big Train-stílusban készült, számos szimfonikus-pasztorális elemmel, ünnepélyes vonósaranzsmánokkal és gazdag vokális harmóniákkal, ráadásul ezúttal egy nagyon jó refrént is sikerült összehozniuk.
Ezt követi a 15 perces szuperepikus „Atlantic Cable”, amely a „Common Ground” legambiciózusabb darabja, egyben az, amely a Big Big Train-rajongót végleg meggyőzi arról, hogy a zenekarnak a „lassú” kezdés ellenére sikerült egy újabb remek albumot készítenie. Mind a négy bandatag szerzői, hangszerelői és lírai zsenije benne van, miközben David az egészet kivételes melodrámaérzékkel adja elő. Az egyes hangszeres részek minőségükben, játékosságukban és szórakoztató voltukban a modern prog legjobbjai közé tartoznak, amit a legigényesebb „progrockrajongóknak” is el kell ismerniük.
A melankolikus-nosztalgikus „Endnotes” romantikus vonósaranzsmánokra épülő lezárása az albumnak, jellegzetes Big Big Train-stílusban, amikor David hangja ismét kissé a Peter Gabriel mai változatához közelít, ami az album egyik ritka pillanata, amikor ez érezhető. A záró részben a nosztalgia nagy adagjáról a fúvósszekció váratlan, ragyogóan megoldott betörése gondoskodik.
Minden új Big Big Train-album megjelenése ünnep a progrock-gurmék számára, és ez a „Common Ground” esetében sincs másként, amellyel a mindig ambiciózus zenekar kissé eltávolodott a bevált, már némileg kiszámítható hangzásformulától. A „Common Ground” az eddigi stúdiódiszkográfiájuk első öt helyének egyikére biztosan nem kerül fel, de ennek ellenére már most a 2021-es progrockévad csúcsai közé tartozik, és bátor lépés a korábbi „hangzásbeli komfortzónából” kifelé. Mióta Nick és Rikard is a soraikban játszik, akiket a mindig remek hangulatú David mellett a zenekar mozgatórugóinak lehet nevezni, a Big Big Trainnél szinte elképzelhetetlen a kudarc.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számok listája:
1. The Strangest Times (5:08)
2. All the Love We Can Give (8:06)
3. Black with Ink (7:24)
4. Dandelion Clock (4:14)
5. Headwaters (2:27)
6. Apollo (7:50)
7. Common Ground (4:54)
8. Atlantic Cable (15:06)
9. Endnotes (6:59)
Felállás:
David Longdon – ének
Gregory Spawton – basszusgitár
Rikard Sjöblom – gitár, billentyűk, ének
Nick D’Virgilio – dobok, ének
Közreműködő zenészek:
Carly Bryant – billentyűk, kísérő ének
Dave Foster – gitár
Clare Lindley / hegedű, kísérő ének
Aidan O’Rourke – hegedű
Five Piece Brass Ensemble
