Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
Harmadik albumuk megjelenése előtt a Jethro Tull a „Sweet Dream” és a „Witch’s Promise” kislemezekkel már a korai progresszív rock egyik legsikeresebb és legígéretesebb csapatának számított. A „Benefit” az a számukra rendkívül fontos lemez, amelyen a folk rock köré építették fel összetéveszthetetlen hangzásukat, és szinte minden blues elemet végleg maguk mögött hagytak. Ez leginkább egyedi ritmusvonaluknak köszönhető, amely a fuvolára és az akusztikus gitárra épült. Ez az évek során a zenekar védjegyévé, az egész progresszív folk rock alapkövévé vált. Ian Anderson ekkorra nemcsak zenészként, hanem dalszövegíróként is hatalmasat fejlődött. A szövegei egyre intelligensebbek lettek, ugyanakkor rendkívül cinikusak és szúrósak is. Ezzel együtt nőtt a kóbor bölcs, vagyis a progresszív folk rock afféle Frank Zappájának imázsa is. Ian a „Benefit”-en először kezdte ostorozni a mindig ugyanolyan mindennapokat és a hamis értékeket, amelyekre a brit társadalom ma is épül, az album címe pedig azt a vágyat tükrözte, hogy a zenekarnak végre legyen állandó otthona, ahová időnként elbújhat a rámenős média szeme elől (a hírnév nyomása egyre nagyobb lett, amire a csapat nem volt felkészülve). Zenei szempontból a „Benefit”-en, a legtöbb lemezüktől eltérően, érezhetően kevesebb tér jut Ian fuvolájának, főleg az energikus szólóinak. Ezúttal Martin Barre elektromos gitárja kerül előtérbe, és ő gondoskodik arról is, hogy a zenekar hangzása jóval keményebb legyen, mint a „Stand Up”-on (1969). Barre technikailag is nagyot lépett előre, a szólói itt teljesen másképp szólnak, mint a „Stand Up”-on. Emellett a gitárjátéka a sok ötletes és eredeti szólónak és riffnek köszönhetően jóval nagyobb magabiztosságot sugároz. Ian nyilvánvalóan be akarta bizonyítani, hogy a zenekar a védjegyének számító fuvola minden alkalommal való bevetése nélkül is képes kiváló albumot készíteni. Fontos erősítést jelentett a csapatnak a karizmatikus billentyűs, John Evans megérkezése (itt egyelőre csak vendégzenészként szerepel), aki korábban a John Evan Band vezetője volt, abból a zenekarból, amelyből a Jethro Tull kinőtt. Zongora- és orgonajátékával tehermentesítette Iant, akinek addig ezeket a feladatokat is el kellett látnia. Röviden: a Jethro Tull a „Benefit”-re már megtalálta a saját arcát, amely az évek során csak tovább erősödött és csiszolódott. A „Benefit” teljes hangulata ugyanakkor az elődjénél sokkal sötétebb és melankolikusabb.
Az album a „With You There to Help Me”-vel nyit. A fuvolás bevezető után Ian akusztikus gitárja ügyesen viszi a fő dallamot Barre elektromos gitárjával együtt. Közben végig váltakoznak Ian jellegzetes fuvolafutamai. Szerintem ez egy rendkívül lebecsült szám, amelynek a zenekar klasszikusai között lenne a helye. A „Nothing To Say”-t melankólia és cinizmus lengi át, amit leginkább Ian rendkívül képszerű éneke áraszt. Barre hard rockos beütésű elektromosgitár-betétei további drámaiságot adnak a számnak. Amikor a hallgató arra számít, hogy a gitár hozta keménység tovább fokozódik, váratlanul egy szép kicsengés következik, amelyet gyönyörű kelta melankólia jellemez, Barre szólói és Anderson akusztikus gitárja között csodálatos párbeszéddel. Egy újabb elfeledett klasszikus. Az „Alive and Well and Living In” szintén rendkívül cinikus szellemű, amit a gitár, a fuvola és a zongora kiváló harmóniái tükröznek. A zongorán először hallhatjuk az újonc Evans tehetségét is. Ian fuvolaaranzsmánjai ezúttal is csodásak. A „Son” kiélezett gitártempóval és rendkívül cinikus, egyenesen gúnyos énekkel indul. Itt jól hallatszik, mennyit fejlődött addigra Ian éneke, és mennyire jól játszik a változatos hangjával a fickó. Az album egyik legjobb pillanata kétségtelenül a „For Michael Collins, Jeffrey and Me”, a leendő Tull-basszusgitáros, Jeffrey Hammond-Hammond előtt tisztelgő dalsorozat egyik darabja (az „A Song for Jeffrey” (This Was, 1968) és a „Jeffrey Goes To Leicester Squarre” (Stand Up, 1969) után). Nyilvánvalóan Michael Collinsnak, az legendás ír függetlenségi harcosnak is szól. Ian éneke és az akusztikus meg az elektromos gitár közötti állandó váltakozás a gyors és a nyugodt tempók között ennek a csodálatos számnak a fő vonzereje, amely minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy Tull-klasszikus legyen, és az egyik kedvencem a lemezen. A „To Cry You a Song” lényegét tekintve hard rock klasszikus elemekkel, szinte metálos Barre-riffel és az egyik középső részben megszólaló eszeveszett szólójával. A kicsengésben ismét magával ragad a két gitár összjátéka, helyenként pedig bluesos hangzás is felbukkan, amelyet a zenekar a legtöbb többi számban addigra már levetkőzött. Ez is az album egyik legjobb kompozíciója, amely egyúttal a legtöbb progresszív erényt is hordozza. Az „A Time For Everything?” kissé lecsendesíti a hangulatot, bár még mindig meglehetősen energikus darab. Ezúttal is a klasszikus Tull-elemek nyűgöznek le, vagyis a fuvola és főleg Barre gitárja, aki itt a szokásosnál is nagyobb teret kap. Az „Inside” valamivel könnyedebb hangulatú, és megfelelően elüt az előző számok ütős tempójától. Az album számai közül leginkább – főleg a bluesos gitár miatt – a korai munkáikat idézi. A „Play in Time” enyhén pszichedelikus hangulatú. Ebben hallható a legtöbb Ian-féle energikus fuvolaszóló az albumon található számok közül. A változatos aranzsmánok és a szokatlan hangok, amelyeket a zenekar itt a hangszereiből kicsal, kiválóak, és ez minden bizonnyal a teljes lemez legkelekótyább és legpozitívabb száma, amivel jócskán elüt a többitől. Ian énekbeli cinizmusa a „Sossity; You’ re a Woman” című újabb kiváló kompozícióban éri el a csúcsot, ahol az akusztikus gitár és a fuvola kombinált ritmusa sikeresen pótolja Bunker dobjait, amelyek ezúttal teljesen hiányoznak. A zenekar itt ismét bizonyítja, milyen ügyesen és sikeresen építi be a klasszikus zene elemeit.
Az újrakiadáson négy kiváló bónuszszámot is hallhatunk. Többségük hangulata teljesen más, mint az eredeti kiadáson. Ezeket ugyanis még az album megjelenése előtt vették fel, ezért a hangulatuk jóval kevésbé sötét. Hallgatás közben így remek kontrasztot alkotnak, és kiválóan illenek az eredeti számok közé. A „Singing All Day” játékosan könnyed, akusztikus alapú darab, rengeteg Ian elbűvölő fuvolájával. Kicsit más tempójú a „Witch’s Promise”, egy rendkívül intenzív hangulatú dal, amely kislemezként is megjelent. Benne csodálatosan keveredik a klasszikus zene, a folk és a hard rock hagyományos elemei. Ma is a zenekar egyik legismertebb és legkedveltebb száma, pedig a csapat már régóta nem játssza koncerteken. A „Just Tying To Be” rövidebb, kellemes kis szám, amely főként Ian akusztikus gitárjára épül. Legvégül ott van a „Teacher” kislemez brit változata is, amely a zenekarnak az első említésre méltó sikert hozta hazájukon kívül. Hard rock klasszikus, amely elsősorban Ian énekével, gyors fuvolajátékával, Cornick mindig határozott basszusával és Evans pszichedelikus billentyűivel nyűgöz le. Nyilvánvaló, hogy ez a zenekar meglehetősen atipikus, kereskedelmi irányba mutató műve, amelyet az amerikai piacnak szántak, és amelynek az volt a sorsa, hogy ott legyen az első slágerük.
A „Benefit” a jobb produkció mellett főleg sokkal érettebb album az elődjénél. A zenekar rajta végleg kialakította az arcát. Ahogy Ian Anderson is, aki ekkorra a csapat védjegye lett, nemcsak a játékával és a színpadi megjelenésével, hanem a rock egyik legjobb szövegírójaként is. A „Benefit” keményebb hangzásával teljesen egyenrangúan helytáll a korabeli legjobb brit hard rock zenekarok lemezei mellett. Ugyanakkor az érezhetően összetettebb számoknak köszönhetően a zenekar progresszív irányú fejlődésének következő lépését jelenti. Röviden: ez egy olyan album, amelyet a zenekar minden rajongója egyaránt élvezhet, akár a keményebb munkákat szereti jobban, akár a Jethro Tullt elsősorban a progresszív rock egyik vezető nevének tartja. Éppen ezért nem fér a fejembe, miért veszik fel olyan ritkán a koncertjeikre ennek a lemeznek valamelyik számát, így a zenekar részéről is az egyik legelhanyagoltabb munkájuk marad. Az album megjelenése után fontos változás következett a felállásban. A kiváló basszusgitáros, Glenn Cornick nem sokkal a turné vége után távozott a zenekarból, és megalapította a Wild Turkey-t. Állítólag túlságosan éjszakai életet élő, virgonc fickó volt a többiekhez képest, akik közben inkább az ágyban olvasgattak. Őt az már említett Jeffrey Hammond-Hammond követte, egy újabb remek és karizmatikus zenész (heh, ez a hagyomány ebben a zenekarban), akit a rajongók a neki szentelt dalokból addigra már jól ismertek. Közben már minden készen állt a következő albumhoz – a rockzene történetének egyik legnagyobb remekművéhez.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár
Glenn Cornick – basszusgitár
Clive Bunker – dobok, ütőhangszerek
Vendégzenész:
John Evans zongora, orgona
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. With You There To Help Me (6:17)
2. Nothing To Say (5:12)
3. Inside (3:49)
4. Son (2:50)
5. For Michael Collins, Jeffrey and Me (3:49)
6. To Cry You A Song (6:12)
7. A Time For Everything (2:43)
8. Teacher (3:59)
9. Play In Time (3:48)
10. Sossity, You’re A Woman (4:30)
Az album hossza: 43:19
Bónuszszámok az újrakiadáson:
11. Singing All Day (3:07)
12. Witch’s Promise (3:53)
13. Just trying To Be (1:37)
14. Teacher (original UK mix) (3:49)
