Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Ušće, Belgrád, Szerbia
A koncert dátuma: 2012. 06. 28.
Látogatók száma: 10.000
Szlovéniának ott a Metalcamp, a Metal Manio, a Rock Otočec és számos más fesztivál. Horvátországnak az InMusic és a frissen született Metal Fest Croatia (amely jövőre már Burning Sea néven fut majd), csak Szerbia sántít a fesztiválélet terén (a hatalmas Exitet leszámítva persze). Ez is megváltozott, hiszen idén június végén a belgrádi Ušćén lezajlott az első Belgrade Calling fesztivál. Három nap alatt a nyár néhány legforróbb zenekarát vonultatta fel, főleg pedig dús és (kicsit talán túlzottan is) sokszínű kínálattal szolgált. Az első (zeneileg érdektelen) napon az elektronikus ritmusok és a brit Đesi Đej bugyuta popja uralta az Ušće-t, a fesztivál második napja viszont már az igazi nyitányt jelentette, konkrét koncertkínálattal.
A fesztivál az Ušćén zajlott, Belgrád új városrészében, amely pontosan a Száva és a Duna összefolyásánál fekszik, és néhány pontjáról gyönyörű kilátás nyílik a Kalemegdan erődre és a Balkán legmagasabb felhőkarcolójára, az Ušće Towerre, a volt CK-székházra. A felhőkarcoló alatti park évtizedek óta tömeges politikai gyűlések, még tömegesebb koncertek színhelye, hatalmas területét pedig természetesen csak olyan nevek képesek megtölteni, mint Ceca és Zdravko Čolić, akik százezernél is több fős közönség előtt léptek fel. Az Ušće az elmúlt években világhírű zenei neveket is vendégül látott, például a The Rolling Stonest (2007), a The Police-t (2008) és a Metallicát (idén májusban), most pedig először a Belgrade Calling költözött ide, amely csütörtökön jó egy órás késéssel nyitotta meg kapuit. A slampos szervezés és az elég súlyos gyermekbetegségek miatt a Satyricon nyitóbandaként már akkor színpadra lépett, amikor a tömeg java még a bejáratnál tülekedett.
Egy kis norvég telet azért így is hoztak a pokoli hőségű Belgrádba a black metal veteránjai, a Satyricon, élükön Satyr és Frost legendás párosával. A norvég black metalnak hívott fenevad születésénél jelen lévő két ember ma elég gyakori kritikák céltáblája: szerintük a Satyricon rossz irányba halad, és megfeledkezik a gyökereiről. De legyen a Satyricon black, post-black vagy bármilyen műfaji kacat, a legvadabb nyári hőségben is sikerült a legjobb fényben bemutatniuk a black metalról alkotott víziójukat – pedig a black metal élőben elvileg csak sötétben működik. A nap legfeljebb azért volt hibás, hogy a Satyriconnal járt haláltánc nem lett olyan transzcendens és rituális, mint máskor, de Satyr a tűző napon is markában tartja a közönséget, miközben megőrzi a black metal frontember tartását, és nem esik bele holmi Spinal Tap-pillanatok csapdájába. A norvégok ezúttal csak az utolsó három lemezre fordították a figyelmet – Now, Diabolical, The Age of Nero és Vulcano –, így a Mother North klasszikus kivételével a zenekar második korszakát mutatták be, ami az elitista rajongók véleményével ellentétben egyáltalán nem rosszabb az elsőnél. A kiváló hang, amely csak erőt és masszivitást nyert, amikor harmadik gitárosként Satyr is kezébe vette a gitárt, a zenekar monumentalitásának tökéletes benyomását keltette, amit Frost romboló dobolása (őt újabban ultra krieg-bajusz díszíti) tovább emelt. A Satyriconnal a Belgrade Calling igen ígéretesen indult.
És a doom és a gothic metal atyáinak, a Paradise Lostnak a fellépésével így is folytatódott! A britek belgrádi koncertjüket a vadonatúj Tragic Idol népszerűsítésére használták ki. Erről a lemezről mindössze két számot játszottak, a múltba pedig lemezenként egy-egy dallal tértek vissza, és néhány nagyon kellemes meglepetésről is gondoskodtak. Az első rögtön az volt, hogy a Gothic című kultikus album „outrója”, a Desolate hangjaira vonultak színpadra, amely tökéletesen összeolvadt az újdonsággal, a Honesty in Deathszel. Ez az új lemez címadó számával együtt élő bizonyíték arra, hogy a Paradise Lost úgy érik, mint a jó bor, hogy az utolsó három kiadványukkal újra alkotói csúcsukat érik el, a Tragic Idollal pedig közvetlenül alatta járnak. Ráadásul (szerintem főleg a fenomenális Mackintosh miatt, akit valószínűleg új zenekara, a Vallenfyre is befolyásol, és aki az újabb, jóval gitárosabb és agresszívabb anyag fő hajtóereje) a Paradise Lost régóta nem szólt ilyen jól és ennyire óiskolásan. Nick Holmest az első három szám alatt énekben alaposan gyötörte a hang, de számról számra folyamatosan és láthatóan javult a formája, és a Tragic Idol valamivel erőteljesebb előadásával kellemesen meglepett. Ezenkívül néhány bájos konferálással is szolgált, amiket teljesen a saját stílusában, úri brit humorral támasztott alá. A Forever Failure (ismét Charles Manson vitatott beszédével) és a hatalmas The Enemy után a Paradise Lost túl hamar (valószínűleg főleg a fesztiválnap jó egy órás csúszása miatt) fejezte be a fellépését az ultra sláger Say Just Words-szel.
A következő fellépővel először éreztük igazán a levegőben a fesztiválhangulatot, bár a látogatók száma közelébe sem ért annak, amire számítottam. A színpadot Ozzy Osbourne egykori társa, Zakk Wylde foglalta el, és megkezdődött az egyórás gitáros maszturbáció. Wylde a saját zenekarában a heavy metal elemeit ötvözi, amelyeket erősen feketére festett a stoner, majd literszám öntött rájuk Jack Daniels-szel átitatott, az amerikai dél által ihletett rockot. Mivel whiskey nem volt a fesztiválon, a Black Label Societyt most Jelen pivóval kellett leönteni, amelyet a gond nélkül működő csapokból mértek, a hideg sör pedig szerb módra kedves pincérek kezéből érkezett, akik kifejezetten a fesztiválra gyártott, bambis pólót viseltek „Kad porastem biću jelen.” felirattal. Wylde piszkos társasága közben alig egy óra alatt végigvezetett minket a zenekar gazdag diszkográfiáján, kicsit untatott az egyhangú, orrhangú énekkel, amely még az egykori főnökére is emlékeztetett (miközben pillanatokra melankolikusan és spleenesen szól, mint Layne Staley, máskor meg teljesen délvidékiesen, mint Phil Anselmo). Nehezebb volt megemészteni a végeláthatatlan szólóbetétet, amely alatt volt időd rendelni egy sört és egy banjalukai pljeskavicát, meginni a sört, megenni a pljeskavicát, és az egészet még békében megemészteni, valamint az ismétlődő gitártrükköket (Zakk onanizálásának az állandó pinch harmonicsokkal nem akart vége szakadni) a indián tollfejdíszes Wylde-tól. A túlzottan pózoló gitárosi fellépés, a Wylde részéről szinte nulla kommunikáció a közönséggel és a kissé zavaros, kásás hang ellenére a Black Label Societyt könnyű volt befogadni, mellé pedig a grillezett pljeskavica helyett már csak a Zakk „Berserker” csípős szószával nyalt oldalas hiányzott.
A rock óriásainak, a brit ikonoknak, a The Cultnak a fellépése előtt a „fan pit” a színpad előtt végre először tényleg megtelt, az Ušće fölé ereszkedő esti szürkület pedig kifejezetten egy nagy rocksztárkoncertre volt rendelve. A szerbek láthatóan szeretik a gitáros rockot (ami elég érdekes adat, ha csak a szerb tévék zenei kínálatára nézel, de ez már komolyabb szociológiai tanulmányra érett téma, hehe), amit már a Judas Priest és a Whitesnake belgrádi Arenában adott koncertjén is bebizonyítottak, ahol utóbbi kapott jóval jobb és hangosabb támogatást. A The Cult a sztáralkat Ian Astbury vezetésével (aki persze fekete napszemüveg mögé bújt, fehér cowboycsizmát viselt, és az esti fülledtség ellenére valami szőrmés izével a nyakában járt kabátot) kis ördögként masírozott be Belgrádba, a kultikus Electric lemezről a Lil’ Devillel. Már az első szám megmutatta, hogy a The Cult remek formában van (ami a zenekar nagyobb ismerőinek beszámolói szerint még pár éve is inkább kivétel volt, mint szabály), és valószínűleg ők játszották az este legjobb koncertet, minőségben és egészében nézve. Astbury aznap este jókedvű volt, többször megszólította a közönséget, rá jellemző táncmozdulatokból sem volt hiány, olyanokból, amilyeneket a She Sells Sanctuary kultikus videójában kitalált. Még szebb volt hallani Billy Duffy valóban fenomenális gitárhangját. Éppen elég hangos volt ahhoz, hogy kellemesen karcolja a dobhártyát, közben teljesen tiszta és kristályos. A thrash metal rajongóinak a szíve pedig a legendás dobos, John Tempesta miatt dobbant a legnagyobbat, aki az Exodus és a Testament tagjaként örökre beírta magát a thrash annáleszeibe, 2006 óta pedig a The Cultnál keresi a kenyerét (valószínűleg jóval jövedelmezőbben, mint a thrashben, hehe). Ők a zenekarukhoz méltó, csúcsminőségű, kidolgozott stílusban, az elégedett közönség harsány támogatása mellett vitték végig fényes fellépésüket a két mega rocksláger, a She Sells Sanctuary és a Love Removal Machine kíséretében.
A második fesztiválnap csúcspontja minden kétséget kizáróan Ozzy Osbourne és barátai őrült vonatkompozíciójának fellépése volt. Ilyen tapaszt a sajgó sebre Ozzy akkor szerzett, amikor kiderült, hogy a régen, nagyon várt klasszikus Black Sabbath-felállású reunionból nem lesz semmi. A metal riffek atyja, Tony Iommi szerencsétlenül leukémiát kapott (amiből a hírek szerint szerencsére jól lábadozik), a zenekar pedig a Bill Warddal kialakult vita után két táborra szakadt. A szerencsések elcsíphették a Black Sabbathot két exkluzív koncerten Birminghamben és Doningtonban (Ward nélkül, akit a dobok mögött Tommy Clufetos, egyébként Ozzy szólózenekarának dobosa váltott), mi többiek pedig csak szájunkat húzhattuk. De ha sikerült elfelejtened a Black Sabbath körüli felhajtást és piszkos hátteret, Ozzy és barátai fellépése tiszta heavy metal örömünnep volt attól a pillanattól, hogy a Sötétség Hercege személyesen odatotyogott a színpadra, és elkiáltotta: „Let the Madness Begin!” Ozzy a legnagyobb szólósikereinek egyvelegével kezdte az őrületet, és szólózenekarának jelenlegi felállása az első fél órában egyik ultimátum slágert lőtte ki a másik után – Bark at the Moon, Mr. Crowley, Suicide Solution, I Don’t Know és a kellemes meglepetés, a Shot in the Dark. Persze kiválóan játszottak, bár Clufetos legfeljebb átlagos dobos, Gus G pedig továbbra is olyan gitáros, aki szerintem semmiképp sem illik Ozzy mellé. Nagyobb kérdőjel volt Ozzy formája, aki énekben az első öt szám alatt kitartóan romlott, és a legendát párszor alaposan megviselte, de tudni kell, hogy Ozzy 64 éves, a nyolcvanas és a kilencvenes években pedig megevett, megivott, felszívott mindent, amit csak lehetett, és azzal, amit magába tömött, valószínűleg párszor körberepülhette volna a Földet. De semmi sem szebb, mint látni egy üde Ozzyt, aki a színpadon még mindig úgy viselkedik, mint egy gyerek, egy gyerek, aki magában egy kis Damient rejteget, és különös örömmel, gyermeki mosollyal, gonoszul és pajkosan csillogó szemmel önt literszám fehér habot a közönségre. Az öt sláger után Ozzynak alapos pihenő jött, mert sorra került az első Black Sabbath-klasszikus, az instrumentális Rat Salad, amelyet Gus G és Clufetos nem túl meggyőző szólókirándulásokkal nyújtott meg. A koncert legszebb részét a Black Sabbath-himnuszok triója adta, a heavy metal örök acélklasszikusai, az Iron Man, a War Pigs és az N.I.B., még szebb volt viszont a színpadon látni az eleven, kópé legendát, Geezer Butlert, aki hatvan feletti korában is úgy játssza a basszusvonalakat, mint egy húszéves taknyos, közben pedig őrülten tépi a haját, mintha fogadásból tenné. Iommi halhatatlan riffjeiről ezúttal Ozzy sztárvendége, nem más, mint Slash gondoskodott, aki kissé meglepő módon minden gitárszólamot nagy tisztelettel és nagyon közel az Iommi mester eredeti hangjához játszott el, túlzott improvizálgatás nélkül. A Fairies Wear Boots alatt Slasht Ozzy egykori alkalmazottja, Zakk Wylde váltotta, Ozzy folytonos „Louder!” kiáltásait pedig a kissé langyos közönség a koncert csúcspontján, a Crazy Trainnél és a záró mega himnusznál, a Paranoidnál fogadta meg a leginkább, amelynek alatt a színpadot Ozzy összes vendége, Ozzy zenekara és a heavy metal keresztapja személyesen is elfoglalta. Kicsit hiányoltuk az I Don’t Want to Change the World és a Mama I’m Coming Home című számokat, amelyeket Ozzy a turné során mindenhol játszott, és nem tudom pontosan, minek tudható be, hogy most kimaradtak. Így a koncert is kicsit túl gyorsan véget ért, de jó volt élőben látni a legendát, mielőtt megérdemelt nyugdíjba vonul. „Ozzy Osbourne is Our God!”
A csütörtök reggeli maroknyi közönséget a makedón thrasherek, a Sanatorium kísérték ki, de hajnali egykor már épp ideje volt bejárni az éjszakai Belgrádot, és erőt gyűjteni a másnapra.
Setlisták
SATYRICON:
1. Now, Diabolical
2. Black Crow On a Tombstone
3. Possessed
4. The Wolfpack
5. That Darkness Shall Be Eternal
6. Commando
7. Mother North
8. K.I.N.G.
9. Fuel For Hatred
PARADISE LOST:
1. Desolate/Widow
2. Honesty in Death
3. Erased
4. As I Die
5. Tragic Idol
6. Forever Failure
7. The Enemy
8. Say Just Words
THE CULT:
1. Lil’ Devil
2. Honey From a Knife
3. Rain
4. Lucifer
5. Phoenix
6. Fire Woman
7. The Wolf
8. Wild Flower
9. Rise
10. For the Animals
11. She Sells Sanctuary
12. Love Removal Machine
OZZY OSBOURNE & FRIENDS
1. Bark At the Moon
2. Mr. Crowley
3. Suicide Solution
4. I Don’t Know
5. Shot in the Dark
6. Rat Salad
7. Iron Man
8. War Pigs
9. N.I.B.
10. Fairies Wear Boots
11. Crazy Train
12. Paranoid
Képgaléria
