Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bécs / Szene / Ausztria
A koncert dátuma: 2016.05.17.
Látogatók száma: 150
Jegyár: 24,00€
A legendás brit neoprogresszív-rockerek, a Pendragon a legnagyobb becsben tartott stúdiómesterművük, a „The Masquerade Overture” (1996) huszadik évfordulójára szervezett turnéjuk keretében fordultak meg először Bécsben, amióta csak léteznek (1978-ban alakultak). Ez fontos mérföldkő ennek a rendkívül szívós zenekarnak a történetében, amely csak ritkán merészkedik ilyen (viszonylag) közel Szlovéniához. Eleinte úgy tűnt, hogy a bécsi Szene terem nagyon gyéren lesz tele, de nem sokkal a kezdés előtt azért összegyűlt a színpad előtt annyi ember, hogy a közönség is hozzátett egy keveset az általánosan pozitív koncerthangulathoz. A négy szlovén és a helyiek mellett néhány szlovák és magyar is akadt köztük. A gyorsan feledhető, lélekölő előzenekar, a nyálas osztrák duó, a We Love Silence után minden készen állt egy magas színvonalú progresszívrock-összejövetelre.
A Pendragon a jelenlegi turnéján a műsor első felében az egész „The Masquerade Overture” albumot eljátssza, ami mindenképpen nagyon szép gesztus mindazok felé, akik éppen e kultikus teljesítmény megjelenésekor hallottak róluk először. Az első meglepetés a zenekar színpadra lépésekor az volt, hogy a dobok mögött a Steven Wilson kísérőzenekara iránti kötelezettségei miatt távol lévő Craig Blundell helyett a mostanáig viszonylag ismeretlen alkalmi dobos, Jan-Vincent Velazco ült. Ő az egész koncert alatt kiváló dobosteljesítményt nyújtott, és méltó helyettesnek bizonyult a hiányzó nagymesterhez, Blundellhez, ez még a rövidebb szólójára is igaz volt.
A második meglepetés két kísérőénekesnő jelenléte volt: a barokkos fiatal hölgyé, Verity Smithé, akinek irigylésre méltó a hangterjedelme, és a tapasztalt mezzoszoprán Christine Boothé a Magenta zenekarból. Mindketten remekül szerepeltek a kísérő vokálharmóniákban, és sokat hozzátettek ahhoz a kivételes hangulathoz, amely hirtelen eluralkodott a teremben. A felvételről bejátszott intrót követő nyitódal, az „As Good As Gold” alatt operai maszkot viseltek. A színpadkép egyébként is jól sikerült, a háttérben érdekes vetítések futottak, a színpadi világítás is dicséretet érdemel. A figyelem nagy része persze a „régi gárdáé” volt: a karizmatikus főnöké, Nick Barrett gitáros-énekesé, Peter Gee basszusgitárosé (Barrett mellett az egyetlen eredeti tag) és a billentyűs varázslóé, Clive Nolané (Arena, Shadowland, Caamora), aki harminc éve hű a Pendragonhoz. Nick és Clive még gyerekkori barátok, és amikor 1986-ban elkezdődött a közös munka, a Pendragon lassan maga mögött hagyta a homályos kezdeteket, a kilencvenes években pedig, főleg a „The Masquerade Overture” megjelenése után, a neoprogresszív-rock egyik legkedveltebb és legtiszteltebb zenekarává vált. Mégis megérdemelnének nagyobb ismertséget Nagy-Britanniánál, Hollandiánál és Lengyelországnál szélesebb körben is, ahol hagyományosan a legnagyobb támogatást kapják.
Nick, Clive és Peter magabiztosan vezette végig a bandát a kedvelt „The Masquerade Overture”-dalokon, az előbb említett „As Good As Gold” mellett a „Paintbox”-on és a „Masters of Illusion”-ön, amelyek különösen jól sikerültek. Nick és Clive, aki ezúttal forgó talapzaton állt, így a billentyűire minden oldalról rá lehetett látni, a progrock leginkább csodálatra méltó virtuózai közé tartozik, és mindig öröm őket figyelni, még akkor is, ha éppen nem szólóznak látványosan. Nick virtuóz húrtépését mindenkinek, aki Steve Hackettért (Genesis) és David Gilmourért (Pink Floyd) rajong, legalább egyszer közelről meg kell néznie. A Pendragon zenéje, főleg a kilencvenes évekbeli, rendkívül pozitív, ezért a teremben gyorsan kiváló energia alakult ki a közönség és a banda között.
Látványra a Pendragon valóban kissé mókásnak, ha nem egyenesen slamposnak tűnik, főleg Nick, aki ezen az estén olcsó „hawaii” inget viselt, míg Clive látványa már kissé aggasztó, mert évről évre szélesebb. Nem csoda, hogy ezen az estén is nagyon kevés nő volt a színpad előtt, főleg egyedülálló (a közelben mindössze egyet észleltünk), de a zenekar tagjai a kevéssé hízelgő külsejüket bőven kompenzálják a kiváló hangszeres játékkal. Ráadásul Nick, akinek ezúttal sem hiányzott a humora és a jókedve, egész este remek énekhangban volt. Sok rajongót különösen megörvendeztetett, amikor a „The Masquerade Overture”-dalok végén bejelentette a „King of the Castle” és a „Schizo” előadását is, amely két bónuszdal az említett mestermű korszakából való.
A Pendragon szünet nélkül folytatta a koncertet a „Beautiful Soul” című dallal, amely az (még mindig) aktuális stúdióalbumról, a „Men Who Climb Mountains”-ről (2014) származik. Ezzel bejelentették néhány újabb szerzemény előadását is, amelyeket nagyjából a „Believe” (2005) óta határozott stílusváltás jellemez: sötétebb hangszerelések és komolyabb mondanivaló. Az aktuális albumról eljátszották az „Explorers of the Infinite” című dalt is, amelyet a magashegyi kalandor felfedezőknek ajánlottak, és a „Come Home Jack”-et, amely Nick édesapjának szól. Ezután a hangulat ismét játékosabb lett, mert elhangzott a klasszikus „Nostradamus (Stargazing)” „The Window Of Life” (1993) albumról, amelynek eleven refrénje némileg újra „felébresztette” a közönséget.
Hasonlóan kedvező hatást ért el a „The Green and Pleasant Land” a „Passion” (2011) albumról, a „Breaking the Spell” című epikus csemegével pedig véget ért a koncert rendes része. Ezt találgatás követte, mit játszik majd a banda, amikor visszatér a színpadra: vajon valami régi klasszikust, talán még a „The Jewel” (1985) debütről vagy a kultikus, „visszatérő” „The World” (1991) albumról? Valószínűleg senki sem találta volna ki az este záródalának címét, mégis mindannyian megörültünk a kiváló „Indigo” előadásának, amellyel egyébként a „Pure” (2008) című mestermű kezdődik, és amelyet egyesek a zenekar eddigi legjobb albumának tartanak.
Nick Barrett és megszelídíthetetlen Pendragon-bandája majdnem három órán át kényeztetett minket a tökéletes hangzással és a tág, ambientes tereivel. A tökéletes hangzás megteremtésénél semmit sem bíztak a véletlenre, a kultzenekar tagjai pedig újfent bebizonyították, hogy igazi mesterek, akiket a hangszereik mögött folyamatosan öröm hallgatni és nézni. Annak ellenére, hogy a koncert látogatottsága messze nem volt ideális, a színpad és a közönség közötti kémia kialakult, főleg Nick karizmájának és a viccelődő kedvének köszönhetően. Kiemelkedett közülük a Loreley prog rock fesztiválon elszenvedett, nem kívánt grapefruitlé története, míg a hűvös angol cinikus Clive-tól úgyis senki sem várta, hogy ezen az estén háromnál többször elmosolyodik. A Pendragon terjedelmes és ambiciózus műsorát húszéves fiatalok energiájával játszotta végig, ami manapság a zenei kortársaik között már korántsem magától értetődő. Reméljük, hogy a következő találkozásra még azelőtt sor kerül, hogy öt év múlva eljön a „Not Of This World (2001) album huszadik évfordulója, amelyről ezen az estén sajnos semmit sem játszottak, pedig az egyik legjobb teljesítményük.
Setlista
1. The Masquerade Overture (intro)
2. As Good As Gold
3. Paintbox
4. The Pursuit of Excellence
5. Guardian of My Soul
6. The Shadow
7. Masters of Illusion
8. King of the Castle
9. Schizo
10. Beautiful Soul
11. Nostradaums
12. Explorers of the Infinite
13. Come Home Jack
14. This Green and Pleasant Land
15. Breaking the Spell
—ráadás—
17. Indigo
Képgaléria
