Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
A koncert dátuma: 2014. július 12.
Látogatók száma: 15.000
Jegyár: 75,00€
A Bang Your Head!!! 2014 második napja a RockLine csapatnál egy kicsit később indult a szokásosnál. Az idő elromlott, felhők borították az eget, mi pedig a fesztivál alaposan megfűszerezett első napjának utóhatásait „nyaltuk”: Axel Rudi Pell maratoni showjával olyan eseményt rendezett, amely vastag betűkkel íródik be a hardrockos trubadúr hosszú pályafutásába. Jubileumi koncertjét ugyanis fel is vették, filmre és hangra, DVD- és audio CD-kiadás céljából. Mindegy is, a rendkívül érdekes More-t Chris Tsangaridesszel, a metalkultúra NWOBHM-korszakának feltámasztott lovasait kihagytuk, és az amerikai, tajtékzó klasszikus thrash metalosok, a Hirax fellépésére érkeztünk meg. A karizmatikus, sötét bőrű énekes, Katon W. De Pena, vagyis „Bobby Johnson” diktálta az események menetét a színpadon. Az ébredező közönség, amely éppen esőkabátokba öltözött, egy kőkemény, parádésan összeszokott stampedót kapott, amely az old school speed/thrash riffek géppuskázásán alapult, és szó szerint remegtette a placcot. Ha a More kellemesen vakargatta a fület kora reggel, a Hirax igazi ütést mért a homlokra, olyan hangorkánt, amitől a balingeni dombvidék is felébredt és megmozdult.
A harmadik zenekar az energiát teljesen a másik végletbe vitte. A színpadon a rutinos Mad Max állt, a hosszú életű német hard rockerek, akiket az énekes-gitáros Michael Voss vezényel, aki egyébként igazi producerguru a német hard rock iskola berkeiben. Dobon Axl Cruse volt a társa, a mai Mad Max másik eredeti tagja. A srácok sorra pörgették pályafutásuk klasszikusait. Voss hangi potenciálja a játékidővel együtt fogyatkozott, de a zenekar egészében rutinosan és tapasztaltan uralta a színpadot, Voss pedig a jó hangulat kedvéért elsütött néhány dohos viccet, és így még jobban megmelegítette a hazai közönséget. Egymás után dördültek el a Burning The Stage, a Night Of Passion, a Rolling Thunder, a Wait For The Night, a Lonely Is The Hunter, a Never Say Never és a Thoughts Of A Dying Man, a bandát pedig a The Sweet Fox On The Run feldolgozásával zárta a fellépését. Közben szakadni kezdett az eső, a közönség pedig alaposan megritkult a színpad előtt. Ezután a színpadra lépett skandináv zenészekből álló csapatával a kiváló amerikai énekes és zeneszerző, Rob Rock. A játékidőt pályafutása dalainak végigjátszására használta, és makacsul tartó hangjával ámulatba ejtett: a sok éves színpadi dacolás során megedződött énekest most sem hagyta cserben a hangja. Kiváló volt. Szilárd, koherens svéd zenei perfekcionisták támogatták, köztük kiemelkedett Carl Johan Grimmark (Narnia) neve. A fesztivál folytatása nehezebb hangok jegyében zajlott. Sőt, kifejezetten brutalizált hangokéban, amikor az egyedülálló floridai death metalosok, az Obituary „aláásták” a színpadot mészárosi riffgépezetükkel. Tardy marad Tardy. Hang, karizma. Ráadásul lenyűgöző, természetesen megőrzött göndör sörénye van, amilyenről a kicicomázott Twisted Sister-baba, Dee Snider ma már csak álmodozhat. A dalok: The End Complete, Stinkupuss, a kötelező Slowly We Rot, Inked By Blood, Immortal Visions, I’m In Pain, Chopped in Half és Back to One! Kívánhat ennél még többet az old school death metal-dörgés szerelmese? Pusztító előadás. Tetőtől talpig.
A Stryper, a „fehér” hard rockerek a karizmatikus Michael Sweettel érett korukban is remekül működnek. Az új album, a „No More Hell to Pay” a zenekar története során a legkeményebben szól, ugyanakkor tele van kiváló ötletekkel és kifinomult szerzői érzékkel. Még az is megesett, hogy Robert Sweet úgy állíttatta fel a dobjait, hogy a közönség felé nézzen. A Reach Out, Sing Along Song, Calling On You, Loud And Clear, Free klasszikusok mellett a banda egy Kiss-feldolgozással, a Shout Out Loud-dal fűszerezte a setlistet, és eljátszotta a „No More Hell To Pay” egyetlen új dalát, a különben kiváló és sötét Marching Into Battle-t. A fellépést a Soldiers Undrer Comand és a To Hell With The Devil zárta. A Stryper megőrzi színpadi előadásainak frissességét és dinamikáját. A közönség fölött ezúttal csak vagy két biblia repült, amelyek az aszfaltra zuhanva szét is hasadtak.
Valamikor délután öt körül lépett színpadra a Unisonic. A szupergrupp tagjai: a gitáros Mandy Meyer (Krokus, ex-Asia), Kai Hansen (Gamma Ray), Denis Ward basszusgitáros (Pink Cream 69), Costa Zafiriou dobos (ex-Pink Cream 69) és az elpusztíthatatlan énekes, Michael Kiske (ex-Helloween). A Unisonic ma a Gamma Ray-jel együtt az, ami a Helloween soha többé nem lesz, sőt nem is lehet. A jelenlegi formájukban és felállásukban, ami 2003 óta áll fenn, biztosan nem. Ezért a Unisonic igazi gyógyír a régi Helloween minden vigasztalhatatlan rajongójának sebeire. Mindez azonban nem gyújtana, ha Kiske hangja nem maradt volna meg ilyen kiválóan. Az előadása teljes vérrel győzött meg, Kiske pedig tollpihe-könnyedséggel vette az összes részt, azokat is, amelyekről csendben azt vártuk, hogy „rutinosan megkerüli” az alacsonyabb fekvésekben, vagy ott inkább a közönségre bízza a „kiáltozást”. A banda többnyire az első album dalait játszotta, becsúsztatta az új For the Kingdom-ot, és meglepett a Helloween-klasszikus, a March Of Time előadásával. Deris csak álmodozhat olyan énekformáról, mint amilyen ma Kiske-é. A Unisonic, a hihetetlen rutin formátuma, bravúros fellépését a várakozásnak megfelelően a Helloween-sztenderddel, az I Want Out-tal zárta, azzal az felejthetetlen riffel, amelyet az európai power metal atyja, Kai Hansen szögezett le.
Az Ektomorf fellépését kihagytuk, és ezalatt pihenővel, felfrissüléssel kényeztettük magunkat, a fesztiválnap pedig a csúcspont felé haladt, ahogy sorra színpadra lépett az Anthrax, az Europe, majd a második nap főszereplőjeként a Twisted Sister. Kezdjük az Anthrax előadásával. Ők a várakozásnak megfelelő, csupa klasszikusból álló setlistet állítottak össze: kezdték az Among the Living-gel, aztán Caught in the Mosh, majd Indians, Got the Time, a viharos fellépést, amelynek során a közönségből szinte minden repült, és porfelhő szállt a placc fölé, pedig a vártnak megfelelően az I Am the Law-val és a Trust-feldolgozással, az Antisocial-lal zárták. A felállásban új gitáros áll, akit Jonathan Donaisnak hívnak. Ő a Volbeat-től átpártolt Rob Caggiano helyét vette át. Belladonna pedig természetesen nem bírta fékezni ügyes szószátyárságát, amellyel még jobban megsózta ezt a színpompás vásári komédiát. Az Anthrax továbbra is gépezet!
A közönség az Anthrax-őrület után alaposan átkeveredett, a színpadra pedig a svéd hardrockerek, az Europe léptek. Fellépésüket a „Riches to Rags” album bemutatására használták, a címadó dallal nyitották is a koncertet. Joey Tempest karizmája nem lankad, jellegzetes színpadi játéka a csapat dinamikus előadásának fő építőköve, mert a többi tag statikussága egyébként unalmas lenne. John Norum ismét elvarázsolt kiváló érzékkel és finom ragyogással, ahogy a középső hangszeres részekhez nyúl. A banda a színpadon még mindig elpusztíthatatlan erőd, Tempest viszont bölcsen takarékoskodik az energiájával, és rutinosan kerüli a legmagasabb énekhangokat. A várakozásnak megfelelően nem maradtak el a klasszikusok, a Superstitious, a Girl From Lebanon, a Sign of the Times, a Let the Good Times Rock, a reguláris részt pedig a Rock the Night zárta. A banda ezután „feleslegesen” az újabb Last Look at Eden-nel szolgált, és természetesen azzal a dallal, amelyre mindenki várt, a The Final Countdown-nal. Az Europe-koncert Cherokee és Carrie nélkül valójában a zenekar fellépésének legnagyobb meglepetése volt.
A nagy finálé a fő fesztiválszínpadon a Twisted Sister volt. Ők a Bang Your Head!!! régi ismerősei. Ami a zenekar headliner pozícióját mindig is nyomasztotta, az a saját anyag hiánya. Oké, a „Stay Hungry” album a várt színpadi próza… Dee Snidernek azonban a „történetek” és „szaftos kitalációk” tengerével kell kitöltenie az előadást, amelyeket bujaságig dús képzelete folyton kitermel, és amelyekkel a Twisted Sister rutinosan nyújtja a fellépéseit. A rock’n’roll ikonikus és javíthatatlan fecsegője, szinte a glam metal nyelves doktora, Dee Snider kiválóan érezte magát a „színtér királya” szerepében, a zsúfolásig telt placc pedig szó szerint az ő kezéből evett. Tehát kezdés a Stay Hungry-val, majd következett a Shoot ‘Em Down, a You Can’t Stopp Rock ‘n’ Roll, a Captain Howdy, a Street Justice, az elpusztíthatatlan We’re Not Gonna Take It, a The Kids are Back, az I Believe in Rock’n’Roll, a Born to Raise Hell, a The Fire Still Burns, a The Price, a Burn in Hell, végül a záró I Wanna Rock (ráadásként még a Come Out And Play és az S.M.F. következett). Hogy a Twisted Sister igazolta-e a főszereplő szerepét, vagy sem, az koncertjeik megismételhetősége és kiszámíthatósága miatt vitatható. Akik nem először láttuk őket, azoknak a fellépés biztosan nem jelentett semmi különöset. Sok a játék, a vásári komédia felidézése, ezt a zenekar a vagány és féktelenül karizmatikus Sniderrel tollpihe-könnyedséggel hozza létre. Balingen élvezte, őrjöngött, forrt a pozitív vibrálástól. És ez számít, a Twisted Sister pedig még egyszer meghódította a fesztivál főszínpadát, ami a céljuk volt.
Setlist
STRYPER:
1. Makes Me Wanna Sing
2. Loud ‘N’ Clear
3. Reach Out
4. Calling on You
5. Free
6. Shout It Out Loud (KISS cover)
7. Marching Into Battle
8. All for One
9. Soldiers Under Command
10. To Hell With the Devil
UNISONIC:
1. Unisonic
2. Never Too Late
3. For the Kingdom
4. Star Rider
5. My Sanctuary
6. King for a Day
7. Exceptional
8. March of Time (Helloween cover)
9. We Rise
10. I Want Out (Helloween cover)
ANTHRAX:
1. Among the Living
2. Caught in a Mosh
3. Got the Time (Joe Jackson cover)
4. Indians
5. Hymn 1
6. In the End
7. Madhouse
8. Fight ‘Em ‘Til You Can’t
9. I Am the Law
10. Antisocial (Trust cover)
EUROPE:
1. iches to Rags
2. Firebox
3. Superstitious
4. Scream of Anger
5. No Stone Unturned
6. Wasted Time
7. Girl From Lebanon
8. Drum Solo
10. Sign of the Times
11. Demon Head
12. Love Is Not the Enemy
13. Let the Good Times Rock
14. The Beast
15. Rock the Night
—ráadás—
16. Prelude
17. Last Look at Eden
18. The Final Countdown
Képgaléria
