Előadó: Accept
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1983
Értékelés: 5/5
Ha a Black Sabbath és a Judas Priest a metal keresztapái, akkor az Accept a nevelőszülei. Kevés zenekar gyakorolt ugyanis ekkora hatást az akkori zenére, és közben, többé-kevésbé megelégedve a szürke eminenciás státuszával, kevesen maradtak ennyire a rocktörténelem színfalai mögött. Ebben részben valószínűleg Udo Dirkschneider énekes a hibás, aki fülsértő hangjával és nem éppen irigylésre méltó alkatával egyáltalán nem felelt meg a rocksztár prototípusának, no meg a sötét szövegek, amelyek miatt a zenekar sosem kapott korrekt air playt az MTV-n és a rádióban. Amerikát ugyan nagyjából akkor hódították meg, mint a honfitárs Scorpions a Love at first sting albummal, de később elbújtak a Scorpions piacilag megfontolt és jól időzített albuma, a Crazy world árnyékában, majd a szűk nadrágos hosszú hajúak többségével együtt a grunge megjelenésekor szomorúan elmerültek a feledésben. A Balls to the wall ennek ellenére nagyjából kétmillió példányban kelt el világszerte, és ma is kultikus, alapvető lemezként tartják számon, amely nélkül egyetlen igazi metalgyűjtemény sem teljes.
A lemez Kölnben készült Dieter Dierksnél, a Scorpions régi ismerősénél, a keverésre pedig az Accept – az előző album, a Restless and wild idején is – a legendás Michael Wagenert kérte fel, aki olyan remekművekkel szerzett hírnevet, mint a Metallica Master of puppets, a Dokken Under lock and key és a Skid row bemutatkozó lemeze. A Balls to the wall nem csak hangzásban múlja felül elődjét, hanem a szövegekben is, amelyeket az akkori menedzser, a gitáros Wolf Hoffmann mai felesége ír, aki a Deaffy álnéven kavarta fel a kedélyeket a London leatherboys (amelynek riffje a Priest Killing machine-jének másolata) és a Love child körül. Az album koronája persze az a hatalmas riff, amellyel a címadó dal nyit, és amely a baljós, Sabbath-os hangulatot gang vokálokkal és politikai felhangokkal erősíti meg, valamint a melodramatikus Losing more than you’ve ever had, amelynek eleje az epikus Princess of the Dawnra emlékeztet. Mint a legtöbb Accept-albumot, ezt is nagyban meghatározza Hoffmann Flying V-je, amely könyörtelen és éles a szólókban éppúgy, mint a ritmusokban, amelyek a progresszív ötletektől – mint amilyeneket a Head over Heals című dalban hallunk – egészen a tesztoszteronos kitörésekig terjednek, amelyek a Fast as a shark hagyományát folytatják, amelyet sokan a történelem első speed metal dalának tartanak. Az albumot az akusztikus Winter dreams zárja, amely a zenekar többi balladájával ellentétben nem komor, hanem kifejezetten hangulatos, nyugtató, impresszionista vonásai pedig meglehetősen szokatlanok az Accept dalszövegeihez képest.
A Balls to the wall a Restless and wild érettebb és megfontoltabb változata, annak a negyedik albumnak, amellyel az Accept kialakította jellegzetes stílusát, és először ízlelte meg a nemzetközi hírnevet. Mivel a zenekar a hetvenes évek végén viszonylag gyorsan kiadóhoz jutott, az első három album zenéje elég kuszára sikerült, és – hogy elkerüljük a keményebb kritikát – amolyan keresgélésnek és tapogatózásnak nevezhetnénk, hiszen a Breaker album és a Midnight Highway című dal előtt az Accept nem tud említésre méltó ötletekkel szolgálni. A Breaker után a másik gitáros, Jorg Fischer néhány évre távozik, így a Restless minden kapcsolódó stúdiómunkáját Wolf Hoffmann végezte el, a turnén pedig Herman Frank segítette a zenekart, aki a Balls-on is közreműködött. Az Accept ötletgazdája persze elsősorban Hoffmann, a zene oroszlánrészének szerzője és a rocktörténelem egyik legalulértékeltebb gitárosa. Mint a legtöbb német mester, ő is Uli Rothtól és a Schenker fivérektől merített ihletet, érezhetők a klasszikus hatások is, amelyeket a Metal Heart albumon, jóval később pedig fő témaként a Classical című szólólemezen találunk, amely Nashville-ben készült Wagenernél, a régi barátnál. Hoffmann riffjei hatalmasabbak Iommiénál, hiszen a sötétség mellett gyakran megfelelően adagolt dallamosság is díszíti őket, a szólói pedig kerek kompozíciós remekművek, amelyek nem pusztán licceken és mintákon alapulnak, hanem elsősorban kiélezett harmóniaérzéken. Ennek szép példája a Head over heals és a Winter dreams. A Balls tehát megfontoltan felépített rockremekmű, fenomenális gitárbetétekkel és díszítésekkel fűszerezve, amelyek soha nem tolakodók, és mindig a helyükön vannak, valamint a mai adrenalinos power metalra jellemző kórusvokálokkal. Az album leggyengébb pontja kétségtelenül a főének, amely csak a nyolcvanas évek kontextusában működik, ma pedig, mint gúnyolódás tárgyát képező elem, tragikomikusan hat az időszak kritikái között. Magas hangfekvésével leginkább Brian Johnson és King Diamond keresztezésére emlékeztet, vagy a legjobb esetben egy súlyos krónikus hörghuruttól szenvedő Rob Halfordra. Ám ahogy Hoffmann nélkül, úgy Dirkschneider nélkül is teljességgel elképzelhetetlen az Accept, amit leginkább a David Reece-szel az Eat the heat albumon folytatott meglehetősen sikertelen együttműködés igazol, amely lezárja a zenekar aranykorát.
A Balls to the wall így nem csupán a múlt valamiféle ereklyéje, hanem kvintesszenciális metalalbum, amelyre semmiképp sem ragaszthatnánk rá a népszerűtlen hair vagy glam címkét, és amelynek visszhangja a távoli északról, ahonnan a hit új védelmezői, a Hammerfall és a Lordi érkeznek, ma is hallható. Erre reagált a BMG kiadó, amely a 2002-es remaster változatban a Balls mellett még három legnagyobb sikerüket, a Metal heart, a Russian Roulette és az Eat the heat albumot is kiadta bónuszdalokkal, a régebbi katalógusról pedig az SPV/Steamhammer gondoskodott 2005-ben.
Felállás
Udo Dirkschneider – ének
Wolf Hoffmann – gitár
Hermann Frank – gitár
Peter Baltes – basszusgitár
Stefan Kaufmann – dob
Produceri munka
Accept
Dallista
1. Balls To The Wall
2. London Leatherboys
3. Fight It Back
4. Head Over Heals
5. Losing More Than You’ve Ever Had
6. Love Child
7. Turn Me On
8. Losers And Winners
9. Guardian Of The Night
10. Winter Dreams
11. Up To The Limit (live) – bonus
12. Head Over Heels (live) – bonus
Az album hossza: 56.12
