Előadó: Great White
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 4/5
Nyolc évvel a „Can’t Get There From Here” (1999) megjelenése után visszatértek! Közben szörnyű tragédia történt, amely majdnem a zenekar vesztét okozta, a cápák mégis átvészelték az egészet. Horzsolások és sebek nélkül persze nem ment. Abból pedig, amit az új album mondanivalója kínál, nem nehéz arra következtetni, hogy a Great White ismét szilárdan ül a nyeregben, és a lovakról egyhamar nem szándékoznak leszállni.
Nagy az adósságuk a rajongók felé, amely azokban az években halmozódott fel, amikor a srácok „Jack Russell’s Great White” néven léptek fel, album nélkül. A „Back To The Rhythm” viszont mindenképp bőven kárpótolt a várakozásért. A Great White egy fantasztikus hard rock albumot dobott a piacra, amely tankönyvi példája annak, hogyan lehet eltalálni azt a bizonyos „magic shot”-ot, amitől a kimondatlan is kimondottá válik.
A „Back To The Rhythm” tipikus Great White-album. Nyolc év rendkívül hosszú szünet, és a fiúk ez idő alatt megérettek. Az ötletek frissen hatnak, a zenekar egységes abban, ahogyan az ötleteket érti és zenei nyelvre fordítja, és minden építőelem hihetetlen hatékonysággal illeszkedik egymáshoz, miközben kölcsönösen erősítik is egymást. Jack Russell énekes kétségkívül a legfontosabb elem, ő teszi hitelessé ezt az albumot, és igazi klasszikus emlékművé, amely a mostani évszázadban is bizonyítja, mennyire elbűvölő tud lenni a rock n’ roll. A „Back To The Rhythm” hihetetlenül következetes album, világosan megrajzolt alapmotívumokkal, amelyek minden számot a maga helyére tesznek, egyértelmű hangulattal és szépen lezárt történetekkel. A Great White a lendületes címadó dallal nyit, amelynek egyszerű, mégis kifejező gitárriffje van. Ez a refrénben átadja a főszerepet Russellnek, aki varázslatos hangjával (a magasabb, sőt a legmagasabb fekvésekben egy cseppet „plantes”) pillanatok alatt maga mellé állítja a hallgatót. A srácok az elődeinél nagyobb blues-ízt vittek az albumba, azokon még főként az ágyi akrobatikán járt az eszük. Ezt bizonyítja a Here Goes My Head Again is, gyönyörű refrénjével, amelynek dallamhangsúlya (mint egy lenyűgöző fűszer) a Rolling Stones Jagger-trükkjeire emlékeztet. A Take Me Down pedig például igazi balzsam mindazoknak, akik hiányolják a Guns N’ Roses aranykorának szellemét.
Érdekes megfigyelés, hogy az album közepe nagyon nyugodt és nagyon „blue”. Ezt a nyugalmat a 3.-tól a 6.-ig számú dalok teremtik meg, amelyek személyes vallomások, és egymás után következnek. Éppen ez a nyugalom adja az album csúcspontjait. Az első a Play On című power blues-ballada, akusztikus gitárokkal és ötletes klasszikus zongorakísérettel a refrénben, a gitárok southern-vágyakozásának fuvallatával megspékelve. Russell megmutatja, milyen kiváló énekes, hiszen hangszínét kifinomult artikulációval használva remekül kelti életre az egyes hangulatokat és érzéseket. A dalok Russell ügyes éneklésének hála valóban élnek, pedig stúdióalbumról van szó, és tele vannak érzelemmel. A srácok a Was It The Night? című dalban is ugyanazon a blues power balladai hullámhosszon maradnak, a szenvedélyes ölelés és az erotika érintése pedig itt még egy kicsit intenzívebben lobban fel. A Neighborhood csibészes dinamikaváltás, egy ugrás a hard rock tűsarkúba, a refrénben jókora csipetnyi southern-kacérkodással. Azt, hogy az évek némán teltek el, a letűnt ártatlan napok és a élet legnagyobb kanállal való merítése iránti tiszta vágy utáni sóvárgás bizonyítja a How Far Is Heaven és a záró Just Yesterday dalokban. Ők ketten ugyanis versengenek a Great White személyes rekviemjének címéért, arra az esetre, ha a zenekar úgy döntene, végleg szögre akasztja a pályafutását, amit persze véget nem érően sajnálnánk (Jó reggelt, Toto!).
A sóvárgó, melankolikus Just Yesterday refrénjének sorai, amelyekben Russell különösen érzékenyen énekel, valahogy mindannyiunk útját felvázolják:
„Alig tegnap, amikor fiatalok voltunk,
A világ várhatott, és az idő a mi oldalunkon állt,
Az út sosem ért volna véget,…”
Ezek a sorok azt bizonyítják, hogy a srácok szíve az évek során megpuhult, és hogy egy nagyon szentimentális album áll előttünk, amely nem fukarkodik az érzelmek meggyőző felidézésével. A produkció élő, a gitármunka hihetetlenül tömör, enyhe és ideálisan minimalista korrekciókkal, amelyek olajat öntenek a tűzre (az átvezetésekben és a szólókban), miközben felépítik a drámai atmoszférát és a rock n’ roll erotikát, amellyel az album tele van.
A mai fiatal zenekarok már nem képesek ilyen albumokra, mert manapság nem a hard rock ideje van. A „Back To The Rhythm” valójában egy testamentum, amelyet átjár a régmúlt napok szelleme, azoké, amikor a rock n’ roll fiatal és ártatlan volt, és amelyek soha nem térnek vissza. Nagyon nosztalgikus album, a zenekar tökéletes színre való visszatérésének albuma, 2007 egyik legjobb klasszikus hard rock lemeze, és olyan album, amely bizonyítja, hogy a cápák újra belekaptak az élet ritmusába. Ennyi. A „Back To The Rhythm” című lemezzel a srácok a lehető legszebb ajándékot adták rajongóiknak, amely több mint kárpótolt az évekig tartó várakozásért. Olyan album, amely hamarosan biztosan a Great White diszkográfiájának klasszikusa lesz. Nyugodt, érett, kifinomult rockalbum a „Twice Shy” vagy a „Once Bitten” tesztoszteronpermetéhez képest, a rendkívüli önismeret, a önmagunkkal kötött fegyverszünet, önmagunk és a környezetünk elfogadásának albuma, a kör bezárulásáé és a zenekar újrafelértékeléséé. A Great White tehát ismét harap. A fogsor ehhez ép maradt, a fogak egyáltalán nem csorbultak, csak éppen a fehér cápa az újakért most már jóval tapasztaltabban és hatékonyabban csap le. Az album, amelyet mindössze 24 nap alatt vettek fel és produkáltak, minden szempontból eklektikus. Olyan epitáfium, amely a zenekarnak valószínűleg nem sikerült volna, ha a felállás nem tart ilyen hosszú szünetet.
Felállás
Jack Russell – ének
Mark Kendall – gitár
Michael Lardie – billentyűk, gitár, vokál
Sean McNabb – basszusgitár
Audie Desbrow – dob
Produkció
Michael Lardie & Great White
Számlista
01. Back To The Rhythm
02. Here Goes My Head Again
03. Take Me Down
04. Play On
05. Was It The Night?
06. I’m Alive
07. Still Hungry
08. Standin’ On The Edge
09. How Far Is Heaven?
10. Neighborhood
11. 30 Days In The Hole
12. Just Yesterday
Az album hossza: 55.02
