Az őrjöngő brit oroszlán Grázban (2016)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Grác (Graz) / Orpheum Teater / Ausztria
A koncert dátuma: 2016. 11. 18.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 25,00€

A British Lion története, és az, hogyan lett az Iron Maiden basszusgitárosa, Steve Harris ennek a zenei projektnek a tagja, nagyjából a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza. Ekkoriban az Iron Maiden Dickinsonnal felálló felállása lassan kezdett recsegni-ropogni, Smith már 1990 előtt elhagyta a zenekart. Harris érezte, hogy új idők közelednek, ezért a közeli jövőre nézve több lehetőséget hagyott nyitva a pályafutása folytatását illetően. Ebben az időszakban Harris újra találkozott régi haverjaival, Graham Leslie gitárossal és Richie Taylor énekessel. Vagyis Harris régi ismerőseiről van szó. Mindketten összeállítottak egy kazettányi saját szerzeményű demófelvételt, de a zenekar, amellyel addig játszottak, éppen szétesett. Harris pedig, mint hosszú évek óta a barátjuk, akit mellesleg lenyűgözött az anyag, akkor megígérte, hogy segít nekik a továbbiakban. Akár producerként, menedzserként és/vagy zeneszerzőként. Ám még további húsz évnek kellett eltelnie, mire a British Lion stúdiódebütálása 2012 szeptemberének végén végre napvilágot látott.

A British Lion így, Harrisszel a soraiban, 2013-ban abszolválta az első klubturnéját. Akkor Szlovéniához legközelebb Bécsben álltak meg. Ezúttal az Iron Maiden „The Book of Souls” turnéja után Steve Harrisnak megint maradt egy kis „szabad” ideje, és a British Lion útnak indult egy újabb európai turnéra, amelyen karnyújtásnyira kerültek Szlovéniától, amikor bejelentették fellépésüket a híres grázi Orpheum Teaterben. Olyasmi ez, amit az igazi Iron Maiden-rajongó nem hagyhat ki. Főleg azért nem, mert Harrist klubszínpadon látni rendkívüli ritkaság, és van még egy nagyon vonzó dolog: a zenekar minden fellépés után találkozik a rajongóival, így nagy az esély, hogy közös fotóval a zsebedben, pontosabban a telefonodon térsz haza a világmetál egyik fényes ikonjával.

A British Lion az új turné előzenekarának a heavy metal és hard rock erődítményt, a Voodoo Sixet választotta. A londoni zenekar 2004 óta szilárdan kivívta a helyét a színtéren, hiszen többek között már az Iron Maiden előzenekaraként is játszott. Társalapítója a Judas Priest jelenlegi gitárosa, Richie Faulkner, aki 2008-ban és 2010-ben Harris lánya, Lauren kísérőzenekarában játszott, amikor az az Iron Maiden-koncertek előtt lépett fel. A Voodoo Six, amely pályafutása során kiadta a „Fluke?” (2010) és a legfrissebb „Songs To Invide Countries To” (2013) albumot, a mesterségének tapasztalt mestere. Tavaly új énekest építettek be a soraikba, Nik Taylor Stoakest, aki a Vallenbrosa zenekarból érkezett; a többieket az alapító basszusgitáros, Tony Newton, továbbá a két gitáros, Matt Pearce és Chris Jones, valamint a dobos, Joe Lazarus képviseli. A banda háromnegyed óra alatt alaposan bemelegítette a meglehetősen kisszámú közönséget, amely este nyolc és kilenc között száz főt sem tett ki a helyszínen, a Voodoo Six ugyanis hihetetlenül összeszokott csapat, amely árasztja magából a gazdag tapasztalatot és a rengeteg színpadon töltött időt. A tágas színpad minden centiméterének kiváló kihasználása, az Iron Maidentől átvett színpadi játék (főleg Tony Newton basszusgitáros figurája), a vállvetve álló gitárosok, a feldobódott énekes, Nik kiváló vokális teljesítménye, százszázalékos dobolás. Mintha néhány ezres tömeg előtt játszottak volna. A banda a várakozásoknak megfelelően megtömte a szetlistát a friss stúdióalbummal, a „Songs To Invide Countries To”-val (Falling Knives, Sink Or Swim, Lead Me On és Your Way), elővett egy számot a „Fluke?” albumról is (Take the Blame), ugyanakkor már három teljesen új dalt is bemutatott (Amen, Hate Me, It’s Electric), amelyek csendben új stúdióalbumot jósolnak. A zenekar zeneileg az NWOBHM hatásaitól fűtött energiabombaként mutatkozott be (egyes bevezető részek gond nélkül szolgálhatnának újabb Iron Maiden-dalok nyitányaként), amely szívesen kanyarodik hangzásban és stílusban a rojtosabb, piszkosabb hard rock és rock’n’roll elemei felé, és ahol az egyik oldalon a The Cult, a másikon a The Who felé húzódó párhuzamok sem teljesen ártatlanok. Rendkívül meggyőző, hihetetlenül koherensen és összeszokottan előadott koncert volt ez egy kvintettől, amely az Orpheumban fékek nélkül lenyomhatott volna még egy plusz koncertórát. A közönséget ugyanis a showjukkal egy szempillantás alatt „megvásárolták”.

A British Lion negyedkor lépett színpadra, kilenc óra után tizenöt perccel. Harris rohant fel utolsóként. Iron Maiden „outfitben”. Szinte a West Ham United legfanatikusabb szurkolójának öltözve. Rövidnadrágban, a focicsapat kék-vörös sálával. Mint mindig, hihetetlenül elkötelezett, százszázalékosan fókuszált. Rögtön a láb a monitorra, és a jellegzetes „sorozás” a basszusgitárral a közönség felé. A jól felismerhetően zörgő-csörgő hang. Mintha 1980-ban játszana az Iron Maidennel a londoni Ruskin Arms pubban. Csak hogy akkor szűk farmer, töltényöv, magas szárú tornacipő és bőrdzseki volt rajta.

A British Lion kvintett, amelyben Harris, Leslie és Taylor mellett még David Hawkins gitáros és Simon Dawnson dobos is játszik, a várakozásoknak megfelelően a British Lion debütalbum nyitódalával, a This Is My God-dal nyitotta a koncertet. A helyszínen alig háromszáz ember gyűlt össze, ami lehangoló, de mégis. A banda ezzel nem törte a fejét. Túlságosan tapasztalt és kipróbált fickókból áll, akik minden pillanatban profin összeszorítják a fogukat. A British Lion így tapasztalattal, rutinnal és folyamatos kacérkodással egy szempillantás alatt magához húzta a közönséget, ezért a terem energiája elfogadható volt, noha a gyenge látogatottság miatt atmoszférikus csúcsot nem érhetett el. A banda kiválóan összeszokott, és a „British Lion” albumon hallható dalok élőben hihetetlenül magabiztosabban, koherensebben, húzósabban és még meggyőzőbben szólnak. Még a British Lion-sztori leggyengébb láncszeme, vagyis Richie Taylor vékony és ingadozó hangja (a dalok nyitórészeiben időnként akusztikus gitárt kötött magára) is sokkal nagyobb magabiztossággal birkózott meg az előadás kihívásaival ebben a közegben. A hangzásba is megfelelően „belesüllyesztették” (magába a hangképbe). A nehezebb szólók többségét David Hawkins játszotta, de Graham Leslie sem „maradt neki sokkal adósa”.

A British Lion-történetben rendkívül örvendetes az új anyag. A zenekar ugyanis egészen hat új dalt játszott (Spitfire, Guineas And Crowns, Father Lucifer, Bible Black, The Burning, Last Chance), amelyeket a repertoárban a „British Lion” album számai közé szőtt be.

A ráadásban a srácok visszatérnek, és előadják az UFO eredeti számának feldolgozását, a Let It Roll-t. Maga az előadás tulajdonképpen nem hagyott különösebb nyomot. Főleg Taylor fakuló hangja miatt, amely éppen ennél a számnál semmiképp sem tündökölt. Sem erőben, sem a megfelelő zenei fekvések megtalálásában. Különösebb benyomást nem hagyott a záródal sem, a közhelyesen kiszámítható Eyes of the Young, amelyet gond nélkül nem hiányoltunk volna a szetlistáról. A banda persze másként gondolja. A pozitív felhangokkal díszített, vérbő (ám közhelyes) dallamosságú szám még utoljára a magasba lendítette volna a közönséget. Másfél óra játék! Vége.

Megérte? Persze hogy megérte. Kiváló buli. Korrektül eljátszva! Harris klubkörnyezetben! Mi mást kívánhatna még egy Iron Maiden-rajongó? Hát az Iron Maident egy klubkoncerten, persze. Utópia. Valamikor, teljesen inkognitóban, talán tényleg. Reméljük, hogy Harris bejelentései valóra válnak, és az új British Lion album tényleg húzósabban szól majd a több mint példás elődjénél, amely még egész szép tartalékokat sejtet.

Szetlista

BRITISH LION:
1. This Is My God
2. Lost Worlds
3. Father Lucifer
4. The Burning
5. Spitfire
6. The Chosen Ones
7- These Are the Hands
8. Bible Black
9. Guineas and Crowns
10. Last Chance
11. Us Against the World
12. A World Without Heaven
13. Judas
—ráadás—
14. Let It Roll
16. Eyes of the Young