Helyszín: Fiera della Musica / Azzano Decimo (Pordenone) / Olaszország
A koncert dátuma: 2007. június 28.
Látogatók száma: 3
Jegyár: 22.00€
Azzano Decimo, 11 km-re Pordenonétól, természetesen ott, ahol másutt is: Olaszország felszántott, pesticidekkel telefújt Pó-síkságán, mindössze 140 km-re a ljubljanai otthonainktól. Macskaköpés! Főleg, ha egyszer ott lép fel a legendás vén róka, a Jethro Tull. Azzano Decimo volt a nagy nyitány a Jethro Tull 2007. július 7-i koncertje (Orpheum, Grác) előtt, és ettől még a csábító Yardbirds sem tudott eltéríteni, akik ugyanazon a napon léptek fel a karintiai St. Veit An Der Glan városkában. A jegy jelképes 22€-ba került a koncert napján (elővételben csak 20.00€). Olaszország idén rendkívül kalandos terep a koncertlátogatás szempontjából, elég csak a két héttel ezelőtti Heineken Jamming festivalra gondolni! Hihetetlen, de a Jethro Tull azzanói koncertjét is azok után, ami történt, simán betehetjük abba a nagyobb kalandok közé tartozó kosárba, amilyet a koncertező pályafutásom csak ritkán jegyez!
Amikor Peterrel átléptük a főbejáratot a „zsebmotozó” biztonságiak mellett, egy pillanat alatt teljesen olaszul éreztük magunkat. Mielőtt eljutunk a színpadig, át kell vágnunk egy csarnokon, ahol a zsíros „grill” füstje gomolygott dúsan. Mint két füstölt kolbász, úgy léptünk ki a helyiség túlsó végén, és megálltunk a hivatalos standnál, ahol Jethro Tull pólókat árultak. Jól olvastad. Még Olaszországban, a koppintások paradicsomában is lehet ilyet. A Jethro Tull ebből a szempontból valódi árva: a jelenlegi turné hivatalos pólóinak dizájnja szörnyű, a másolatgyártás mesterei pedig feleannyiért kínált termékekkel minőségben is lekörözték őket. Ezúttal tényleg mindenkinek azt javasolnám, hogy az eredeti helyett a koppintást vegye meg. Nem az illegális másolás népszerűsítése miatt, hanem tiszta elvből: az együttes láthatóan nem tartja érdemesnek, hogy a saját hivatalos relikviáinak megtervezésénél legalább egy kis figyelmet szenteljen az egészséges ízlés keresésének.
Az olaszok megint mindenre gondoltak. Szorgalmasan álltak a lelátó alatt már vagy egy órával a koncert kezdete előtt. Szépen bontogatták a sajtos szendvicseiket, zsírosodtak, mint az egerek! Figyelem: néhányan még az olasz piacra csomagolt Union sörösdobozokat is be tudták csempészni, pedig elvileg tilos a saját italt koncertre vinni. Az viszont még kevésbé megengedett, amit az a pasas megengedett magának, aki már az első sorokban vehemensen tornáztatta a kézi kameráját. Isten hozott Olaszországban, a megengedett paradoxonok földjén!
21.05-kor az összetéveszthetetlen „Dr. Progrock” Peterrel nagyjából 7–8 méterre álltunk a főszínpadtól, amikor először teljesen egyedül kisündörgött a színpadra Martin Barre. A közönség azonnal felismerte és hatalmas tapssal köszöntötte, aki végre kiheverte a kopaszodási komplexusát, hiszen először láthattam fövegtelenül a színpadon. A legendás tüsi kicsi gitáros udvariasan meghajolt, közben elfoglalta a helyét a los angelesi hegyember, Doane Perry (dob) és a Jethro Tull két újonc tagja, David Goodier (hathúros basszusgitár) és John O’Hara (billentyűk, harmonika) is. Természetesen a Jethro Tull főnökének, Ian Andersonnak örültünk a legjobban. Ezúttal szájharmonikával a kezében jött ki, és a fiúk az őskorszakuk, a progresszív blues felelevenítésével vezették fel a koncertet. Ian hangja persze már nem olyan frissen erőteljes, de a koncert alatt ügyesen „csalt”, mint egy rutinos, rengeteget futott öreg harcos. A klasszikus felvezetés: „Ez egy nemrég írt szám, pontosabban 1976-ban…” megint betalált. Aztán gitárt ragad, és már a Jack In The Green-nél tartunk. Jön az szimpatikus új billentyűs, John O’Hara bemutatása, aki kinézetre nagyon emlékeztetett az ősz, bájos Steven Wilsonra (Porcupine Tree), és akinek Ian Anderson a The Donkey And The Drum című számot ajánlotta. Goddierrel és O’Harával a Jethro Tull ismét megemelte az együttes „hajasságának” átlagát, amely addig a törpe-frizurák hagyományőrző purizmusával büszkélkedhetett, a magas O’Hara pedig az érkezésével az átlagmagasságot is felhúzta. A zenekar végig rendkívül fülbarát hangerőn szólt, ami a decibelek számát illeti: ilyen hangerőt inkább egy-egy jazzegyüttestől szokás hallani a Cankarjev domban.
A Sweet Dreamig meglepően visszafogott volt a közönség. Még a legendás Thick As A Brick alatt is, amelyet a zenekar nagyjából 11 percre nyesett vissza az eredeti, több mint 20 perces változatból, az emberek nem csaptak különösebb zajt. A szellemes Mother Goose után, Perryvel az élen az ütősöknél, O’Harával és Barre-ral a furulyáknál, Anderson elmondta, hogy az együttes egy altatódalt készül eljátszani, amilyet Lettországban és a többi balti országban játszanak, és azzal ringatják álomba a gyerekeket. A banda teljes erővel rákezd, jön a Sweet Dream. A közönség egy pillanat alatt felébred, még a szöveget is tudják. Úgy tűnik azonban, a Jethro Tull nem csak a közönséget ébresztette fel, hanem az eget is, és onnan megjelentek az első esőcseppek. Eleinte a dolog teljesen ártatlannak tűnt, hiszen a Bouree alatt már el is állt az eső. Anderson ki is használta az esőt a Bouree felkonferálásakor, és elmesélte a keletkezéstörténetét. Ian egyszerűen annyit mondott, hogy amikor esett az eső, Bach otthon maradt, és pornójazz írásától ihletett meg. Ian ekkor még nem tudhatta, hogy ezzel megátkozta az együttes aznap esti fellépését. Anderson rendkívüli személyes vonzalmát a Jethro Tull „Stand Up” lemeze iránt a Nothing Is Easy előadása is bizonyította. Üdítő színfoltot hozott a műsorba Martin Barre „Stage Left” című szólólemezéről az After You, After Me. Egy Farm On A Freeway után jön az est csúcspontja, a Jethro Tull-klasszikus Aqualung elnyújtott, újragondolt változata. Mivel a szám különleges súlyt hordoz a Jethro Tull dalai között, Anderson ezt tréfásan így konferálta fel: „Nex song is called Stairway To… Sorry, it is Smoke On The Aqualung!” Az eső erősödött. Az első négy percet a zenekar teljesen akusztikusan vitte végig, így a szám igazi jazzes ízt kapott, és ez az új hangszerelés csak megerősítette, miből gyúrták a legendákat. Különösen üdvözlendő megújítás, hiszen a srácoknak biztosan unalmas már, hogy mindig be kell venniük ezt a számot a műsorba, különben a közönség lincselésbe kezd. A dal hosszabb hátralévő részét viszont természetesen elektromágneses terekön keresztül lőtték ki, ami felforrósította a közönséget, bár az addigra már alaposan beöltözött anorákokba, vagy lázasan kapaszkodott az esernyőjébe… Röviden: az eső egyre inkább felhőszakadásra hasonlított. Fel sem fogtuk, hogy a Jethro Tull fellépésének vége gyakorlatilag már az ajtóban áll. A következő szám különösen érdekes volt. Anderson elmondta, hogy Keith Emersonnak ajánlja, aki annak idején a The Nice-ban játszotta. Anderson nem említette, milyen gondja volt emiatt Keith Emersonnak, de az már egy másik történet. Anderson itt végig a szám középpontjában van a fuvolájával, kiváló összjáték, az egész ötös természetesen csengő elemeiből, az este egyik igazán csillogó gyöngyszeme. Mivel az égből továbbra is dühödten fenyegetett, a zenekar a My God előadása mellett dönt, de az ima nem segített lecsillapítani a riasztóan vizesedő körülményeket. Az eső erősen felerősödött. Anderson épp befejezi a Budapest bevezető részének verseit, a midi akusztikus gitárjával körbefogva, amikor egyszer csak „pukkan” egyet a hangfal, az együttes pedig teljes sötétségben és tiszta „hangtalanságban” találja magát a színpadon.
Ekkor a közönség végre skandálni kezdte: Jethro Tull, Jethro Tull… Egy pillanat, amit a Jethro Tull sokkal inkább megérdemelt volna, amíg a színpadon voltak. Anderson jelképesen visszament a színpadra a fuvolájáért, aztán egyre gyakrabban sétáltak át a színpadon a roadie-k, mígnem az egyikük mindkét kezével azt jelzi, hogy vége a koncertnek. Hihetetlen, milyen törékeny talajon áll olykor az emberi technológia tudományos vívmánya. Egy futó kis zápor, amely elmossa az együttest a színpadról. Pedig a zápor nem volt futó, rendesen leszakadt az ég. Szerencsére a zenei hangszerek rövidzárlata nem „rázta meg” egyik zenészt sem, ahogy az például Francis Rossival történt a Status Quo tavalyi grázi koncertjén!
Végül is nem is törtem rajta annyira a fejem, hiszen a Jethro Tull 2007. július 7-én a grázi Orpheumban lép fel, zárt csarnokban. Ráadásul az azzanói színpadi vetélés ellenére a Jethro Tull eljátszotta a setlistje zömét, jó 90 percet játszottak, és mindezt csupán 22€-ért. Hát igen, a koncertlátogatás időnként igazán színes tud lenni. Amikor Peterrel menekültünk Azzano Decimóból, a Velence és Trieszt felé vezető autópálya-elágazásnál már vége volt a zivatarnak, az utak pedig teljesen szárazak voltak. Úgy tűnik, Anderson Bouree alatti, időjárást célzó provokációi alaposan felbosszantották az ősz szakállú mennydörgőt, aki valahol odafent, a buja emberi fantázia alapjaira épült magasságokban őrködik felettünk.
Setlist
1. Some Day The Sun Won’t Shine For You
2. Living In The Past
3. Jack In The Green
4. The Donkey And The Drum
5. Thick As A Brick
6. Pastime With A Good Company
7. Mother Goose
8. Sweet Dream
9. Bouree
10. Nothing Is Easy
11. After You, After Me
12. Farm On A Freeway
13. Aqualung
14. America
15. My God
16. Budapest
—a koncert megszakadt—
Képgaléria
