Helyszín: München / Backstage / Németország
Dátum: 2014. 09. 30.
Ha a szeptember utolsó keddjén a négykerekű bádogdobozok hosszú sora hazánkból Németország felé kígyózott, azt leginkább a Schalke és a mi Mariborunk közötti Bajnokok Ligája-meccs okozta, de nem csak a lilák szurkolói vették az irányt a mindig virágzó gazdaság országa felé. A Triglav alatti országból legalább hárman a keddi estét egy koncertélménynek szenteltük a bajor főváros szívében. A Backstage Werk klub, amely a „tett színhelyére” érkezésünkkor már teljes társasági tüdőkapacitással lélegzett, a „Space Police: Defenders of the Crown” turnénak adott otthont, amely egy fedél alá hozta a német heavy és power metal három képviselőjét. Pontosan ez az igazi oka annak, hogy a Rockline is ott termett!
Nyolc óra után nem sokkal a Starchild nyitotta az estét, az újonnan alakult német heavy metal csapat, amely idén az öncímű bemutatkozó lemezével hívta fel magára a figyelmet (a kritika itt). A Starchildnak friss születésű projektként még nem telik önálló hazai turnéra, de a Unisonic és az Edguy előtt melegítő zenekarként kiválóan beváltak, hiszen a metal DNS ott van bennük is, a német heavy metal iskola minden rajongójának legnagyobb örömére. Nem csoda, hiszen a ritmusszekciót Jens Becker basszusgitáros (Grave Digger) és Michael Ehre dobos (Gamma Ray) alkotja. A zenekar központi alakja azonban mégis máshol keresendő: a karmesteri pálcát a színpadon Sandro Giampietro tartotta a kezében, az énekes, alkalmi gitáros és vitathatatlan színpadi motor, aki a mindössze fél órás fellépés alatt végig magasan lobogtatta a zenekar zászlaját. A fiatal Dennis Hormes dallamos gitárvonalai a harmonikus, többszólamú refrénekkel karöltve adták az új, klasszikusan szóló német heavy metal formáció tősgyökeres vázát, amelyről az a kérdés, hogy láthatjuk-e még valaha élőben. A Starchild az öncímű dallal zárta a műsort, a közönség hangos reakciója pedig elég bizonyíték volt rá, hogy Giampietro és társasága jó irányba tart.
Másodikként a Unisonic mutatkozott be a bajor közönségnek, a metalvilágban alig néhány éves múlttal is jól ismert ötös. A Unisonic a német hard rock- és heavy metal-szcéna vén rókáiból áll, ezért a nép már az öncímű bemutatkozó lemeznél, két éve a szívébe zárta őket. A karaván azonban továbbment, és a Unisonic idén új, forró jogart kovácsolt: kijött a második albumuk, a „Light of Dawn” (a kritika itt). A felvételről szóló intró után a zenekar tagjai elfoglalták a helyüket a színpadon, az este kilenckor már zsúfolt Backstage első soraiban pedig igazi robbanást okozott az első csalogány, Michael Kiske színrelépése, akinek hangja a nyolcvanas évek második felében vált halhatatlanná a kultikus Helloween-klasszikusok részeként. A Unisonic dallamos hard rockot és heavy metalt játszik, időnként dupla lábdobos rohamokkal, és ez az energikus kombináció rögtön a For The Kingdom című számmal ütött. Az ezerfős tömeg a szünetben azt kezdte skandálni: „Kiske, Kiske”, ami még tovább hergelte a frontembert, aki az Exceptional refrénjében a magas hangregiszterével villogott. A Unisonic olyan volt, mint egy jól megkent koncertgépezet, amelynek a profizmus mellett a hülyéskedés sem idegen: a mindig mosolygós gitáros, Kai Hansen a koncert közepén kitett magáért, és lábat akart vetni Kiskének, de ő nem dőlt be a trükknek. Éppen a Hansen / Mandy Meyer gitárpáros (az utóbbit néhány hónappal ezelőtt ugyanebben a klubban láttam a legendás Krokus gitárosaként) gondoskodik a magas oktánszámú hangszeres futamokról és az ügyesen elhelyezett, fülbemászó refrénekről, ezek a Unisonic-alkotás csúcspontjai. Az is örvendetes, hogy az ötös repertoárja mindössze két megjelent album után már szinte kizárólag saját számokból áll, ezek közé a zárás előtt még egy Helloween-slágert, az I Want Outot is beillesztették. Ötödik sebességben, kéziféktől mentesen szólt, így a Helloween mai, unalmas előadásával szemben szögön találta a fejét, és tökéletes kikapcsolódást jelentett az est fénypontja előtt. Fénypont? Sokaknak már a Unisonic is az volt!
A legnagyobb műsoridő a turné gazdáit, az Edguyt illette meg, a szimpatikus német power metalosokat, akik a metalvilágban mindig is különcnek számítottak. Az Edguy idén új albumot adott ki „Space Police: Defenders of the Crown” címmel (a kritika itt), amellyel visszatért a klasszikus hangzásához, és egy jó évtized óta a legjobb munkáját tette le az asztalra. Az albumot népszerűsítő turnéval ősszel végigdúlják Európát, a hozzánk legközelebbi állomás pedig éppen München volt.
Az Edguy az aktuális album friss anyagával nyitott, és gyorsan megmutatta, hogy kiválóan összeszokott csapat. A hangzás frissessége (igaz, a billentyűk szűrőjén át) és az élő énekvonal az elöl álló gitárosok sorával, közepén Tobias Sammettel, a Space Police címadó dal ragadós refrénjével együtt könnyedén megtöltötte a zsúfolásig telt klub ajkait. Miután a Out of Vogue („Rocket Ride”, 2006) kapcsán egy futó pillantást vetettek az előző évtizedre, elkezdődött a java! Sammet, a frontember, aki híres a közönség manipulálásáról, a számok között ráadásul poénokat kezdett ontani, és anyanyelvén szórakoztatta a jelenlévőket. A beszélgetéssel nincs is semmi baj, amíg át nem lépik az egészséges józanság határát. A műsor vége felé a konferálás már nyúlni kezdett, mint a rágógumi, Sammet egy-két számnyi közös időt elcsent, ami az önálló Edguy-koncerteken úgy tűnik, bevett gyakorlat. Tekintve, hogy énekhangja még mindig igen szilárd formában van, amit a Babylon végén az égbe szökő sikollyal bizonyított is, az időlopás (egyelőre) még felesleges. De sebaj, a showman-hozzáállás a közép-németországi ötös egyik védjegye, termékeny talajra pedig főleg a gyengébbik nemnél talál, amely az Edguy-koncerteken százalékosan nagyobb arányban van jelen, mint a legtöbb más metalesemény közönségében. Tobias Sammet mint első számú színpadi szereplő kidolgozott, karizmatikus stílussal rendelkezik, amelyben egyetlen mozdulatot sem tesz véletlenül. Született vezetői képessége árnyékba borította a zenekar többi tagját, így Bohnke dobszólóját leszámítva a hangszeres trió egyik tagja sem kapott elég mozgásteret arra, hogy megmutassa magát.
A tömeg kedvencei közül a Superheroes, a Vain Glory Opera és a mindig érzéki Land of the Miracle emelkedett ki. Bár az Edguy egyszerű, sőt naiv lírai átéléssel dolgozik, a számai a zenekar humoros hozzáállásával párosulva elsőre a dallamos fülbemászóság karmai közé kapják a hallgatóságot. A néhol már-már operettes hozzáállás csúcspontja Falco Rock Me Amadeus feldolgozása volt, amelynél százával lendültek a levegőbe az ökölbe szorított kezek, spontán követve a refrén ritmusát. Szokás szerint az Edguy a legjobbat a végére tartogatta! Az adrenalinláz akkor érte el a csúcsot, amikor a Backstage-et megremegtette a Tears of a Mandrake, majd ráadásként a Lavatory Love Machine és a King of Fools. A mind a négy égtáj felé forduló elégedett arcokból ítélve a derűs hangulatú Edguy-mulatság kielégítette a jómódú német közönséget, ezért saját ígéretük szerint hamarosan újra visszatérnek a bajor fővárosba. Hiszed vagy sem, a több mint két évtizednyi játék alatt ez volt az első önálló müncheni fellépésük, korábban ebben a kétmilliós városban csak a rock óriásainak (Aerosmith, Scorpions, Deep Purple…) előzenekaraként játszottak.
szerző: Urban Bolta
fotók: Aleš Podbrežnik
EDGUY:
1. Love Tyger
2. Space Police
3. Out of Vogue
4. Superheroes
5. Defenders of the Crown
6. Vain Glory Opera
7. Drum Solo (Imperial March (Darth Vader Theme))
8. Ministry of Saints
9. Rock Me Amadeus (Falco cover)
10. Babylon
11. Land of the Miracle
12. Tears of a Mandrake
—ráadás—
13. Lavatory Love Machine
14. King of Fools
UNISONIC:
1. Venite 2.0 (intro)
2. For the Kingdom
3. Exceptional
4. Star Rider
5. Your Time Has Come
6. When the Deed Is Done
7. King for a Day
8. Throne of the Dawn
9. I Want Out
10. Unisonic
STARCHILD:
1. It’s My Race
2. Runner
3. Eyes of History
4. Still My Planet
5. Reaching the Land
6. Starchild Theme (intro)
7. Starchild
