Kiadó: SPV / Steamhammer Records
Megjelenés dátuma: 2022. 4. 15.
Producer: Axel Rudi Pell
Az album hossza: 54.42 perc
Műfaj: Hard Rock
Értékelés: 8.5 / 10
Axel Rudi Pell, a megunhatatlan német gitárhős, a tizennyolcadik stúdióalbuma, a „Sign Of The Times” (2020, RockLine kritika) után két évvel gondoskodott egy újabb stúdiólemezről. Ez a „Lost XXIII”. Honnan a cím? Két magyarázat kínálkozik. Vagy félreszámolták Pell kiadott albumait, és az új lemez valójában már a 23. a sorban, vagy 2023-ban minden elveszik. A harmadik lehetőség pedig az, hogy mindkettő igaz.
Aki ismeri Pellt, pontosan tudja, mire számíthat az új szólóalbumtól. Ahogy a zenész eddigi 4 évtizedes pályája, tulajdonképpen minden lemeze mutatja: tiszta, csontig hard rock, német módra megcsinálva. Élesen előtérbe tolt, csikorgó gitárfrázisokkal, de bőségesen megtámogatva klasszikus Hammond-orgonahanggal, áthatóan és mindent átható szenvedéllyel éneklő hanggal, valamint ágyúdörgésű ritmusszekcióval. Mindezek fölött pedig kivételes zenei érzék és a hatásvadász drámai színház megteremtésének tehetsége őrködik.
A „Lost XXIII” sem sokban tér el attól, amit eddig ennek a szorgalmas, elkötelezett zenei matadornak a tetteitől megkaptunk – nem véletlenül tapad rá a hízelgő „német Blackmore” becenév. Ahogy Rudi idegenkedik attól, hogy a saját dalok megírásának és eljátszásának eredeti receptjébe stilárisan beleavatkozzon (ez a pályája során tényleg egy tapodtat sem változott), úgy a felállást is nehezen változtatja meg. Csak akkor nyúl hozzá, ha nincs más megoldás. Ez már a negyedik album a legendás, a Rainbow és a Blue Öyster Cult egykori dobosával, Bobby Rondinellivel felálló formációban, aki most is kíméletlenül püföli a pergőt. A Pellt kísérő csapat – élén a rendkívül karizmatikus, a Hardline-ból ismert énekessel, Johnny Gioelival – továbbra is teljes bizalmat érdemel a legendás gitáros számára, ennek a stabilitásnak az eredménye pedig egy újabb, nagyon-nagyon jó stúdióteljesítmény.
Ahogy már megszokhattuk, most is a középtempós dalok viszik a prímet, mindig kiemelkedik viszont az a pillanat, amelyet balladának hívnak: ez ezúttal valahol a lemez közepén, az album leghosszabb dalában, a Gone With The Wind-ben található, amelybe akusztikus fogások is becsempésznek egy keveset. Kicsit meglep a második ballada, a Fly With Me hangszerelése, amelyben a gitár a versszakon belül még a billentyűsöknek is enged. Az egy kissé „nyálas” versszakot kiváló megoldás követi a nagyszabású refrén dallamában, amellyel Pell ismét megnyeri a pókerjátszmát, ászokkal a kezében. Vannak pillanatok, amikor a zenekar magasabb ritmikai fokozatba kapcsol, mint a Down On the Streets esetében, az öttagú banda pedig ebben a stílusban alaposan megfenyegeti a fogát a „tomboló” Follow the Beast-ben. A hetvenes évek ósdi rockmintáit követve, hagyományosan szól az instrumentális The Rise of Ankhoor, amely előkészíti az albumot a nagy záró finálé számára, a címadó dalra.
A címadó dal, vagyis természetesen a Lost XXIII, újabb darabja Axel mini epikus szvitjeinek. Motívumokban gazdag, ezt követik a hangulatváltások is, egy csipetnyi misztériummal, okkultizmussal és végzettel, ami Pell megközelítésének állandó eleme (a produkciót illetően is, amelyet ezúttal maga vállalt magára). Mindebbe beleszövődik egy olyan zeneiség is, amely „arabeszkekkel” kacérkodik, ez pedig erősíti a varázslat pillanatát ebben a melankolikus és tragikus albumzáróban.
Axel Rudi Pell tehát nem adja fel. Az új albummal sem. Szilárdan megülve azt a zenei receptet és formát, amelyben a legerősebb, ismét a mérföldekről felismerhető gitárhangjával és stílusával uralkodik, amely nem titkolja, mennyire inspirálja a Rainbow és a Deep Purple rejtélyes figurája, az ikonikus Richie Blackmore. Nem meglepő, hogy az album éppen Blackmore 77. születésnapján jelent meg. Tehát nem egész 55 perc játékidő, amely semmiben nem hazudtolja meg magát, teljes vérű, hagyományos és odaadó. Mint egy jól bevált rituálé, amelyhez Axel Rudi Pell hűségesen visszatér, legkésőbb kétévente. Most sincs ez másképp.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
01. Lost XXIII Prequel (Intro)
02. Survive
03. No Compromise
04. Down On The Streets
05. Gone With The Wind
06. Freight Train
07. Follow The Beast
08. Fly With Me
09. The Rise Of Ankhoor
10. Lost XXIII
Felállás:
Johnny Gioeli – ének, vokál
Axel Rudi Pell – összes gitár
Ferdy Doernberg – billentyűs hangszerek
Volker Krawczak – basszusgitár
Bobby Rondinelli – dob
Haha, v primerjavi z Axelom so Status Quo pravi inovatorji. Ampak nemška publika je neverjetno zvesta. Tudi jaz sem precej zvest, ampak kar je preveč, je preveč. Do Mystice imam vse albume, potem pa sem naredil rez in od 2006 nisem nabavil več nobenega albuma. Celo na festivalih ne zdržim več pod odrom. Pa je dobra muzika, ampak če bi vsak dan jedel horseburger, ga najbrž tudi več ne bi mogel videt.
Hej hej! Razmišljam identično. Prav hecno je, ko pričakuješ izid albuma, potem pa ugotoviš točno to in nekak tisto pričakovanje oziroma navduševanje nad tem kar naj bi prinesel novi album, pač hitro zvodeni. Jaz mma težave pri recenzijah, ker so vse iste zaradi tega. Ko sem prejšnjo plato recenziral, sem skušal stvar predstaviti bolj biografsko…. itak pa ni kdovekako veliko cajta vsaj zame trenutno glede recenzij, tako da hehe…. še dobro da smo dobili na koncu tud recenzijo nove plate, se pa s teboj tule 100% v vsem strinjam 😀