Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: RandM Records
Megjelenés: 2005
Értékelés: 2/5
A Jethro Tull az „Aqualung Live” koncertalbummal végleg bebizonyította, hogy fennállásuk ötödik évtizedében az öregedő zenei legendák klasszikus esetévé váltak, akik már csak a régi babérokból élnek, miközben a kreatív lendület aranykora rég csak halovány emlék. A progresszív rock óriásainak ezért a stagnálásért leginkább nem más tehető felelőssé, mint a megsemmisíthetetlen fuvolás-énekes, Ian Anderson, a zenekar főszentje, mostanában viszont a hóhéra is, aki az utóbbi években jóval többet foglalkozott a szólókarrierjével és hatalmas pénzügyi birodalmának különféle befektetéseivel, mint az új Jethro Tull-zenével (e kritika írásakor mindjárt tíz éve lesz, hogy megjelent az utolsó stúdióalbumuk). A régi Tull-hívek étvágyát (sikertelenül) az évenkénti koncertturnékkal, különféle válogatásalbumokkal és hivatalos koncertfelvételekkel próbálja csillapítani. Az „Aqualung Live” is ezek közé tartozik, és minden jel szerint az egyetlen koncertkiadvány a zenekar történetében, amelyről jobb lett volna, ha soha nem jelenik meg.
Az „Aqualung Live” teljesen félresikerült kísérlet volt arra, hogy élőben újra felidézzék legendás albumuk, az „Aqualung” (1971) varázsát, amely a (progresszív) rock történetének egyik legfontosabb lemeze, a felvétel eladásából származó bevételt pedig különféle jótékonysági szervezeteknek szánták, amelyek a hajléktalanság problémájával foglalkoznak, ami e felejthetetlen remekmű egyik központi lírai témája.
Hogy a régi Tull-hívek körében az „Aqualung” még mindig a legnépszerűbb, az nem meglepetés, hiszen ezen van a legtöbb örökzöld klasszikusuk, például a címadó dal, a „Crosseyed Mary”, a „Mother Goose”, a „My God” és a „Locomotive Breath”. Miközben ezeket már számtalanszor eljátszották élőben, az album néhány száma (például az „Up To Me”, a „Slipstream” és a „Wind-Up”) évtizedek óta, vagy talán soha nem kapott koncertváltozatot. Az ötlet, hogy három évtizednél is hosszabb idő után újra előadják egészében ezt a klasszikust, tehát egyáltalán nem volt rossz, és más körülmények között ez a kiadvány igazán szép ajándék lehetett volna minden hűséges rajongónak.
Sajnos azonban maga a környezet és az időzítés is teljesen félrement. Először is: az előadás egy washingtoni, az amerikai fővárosban lévő színház kis termében zajlott, mindössze 40 külön meghívott vendég előtt. A koncertet élőben közvetítette a helyi XM Radio rádióállomás, amely az esemény főszponzora is volt. A hangzás a kis térhez mérten nem túl lenyűgöző, Ian pedig nem is igyekezett stúdiósminkkel kikozmetikázni, ami dicséretes ugyan, másrészt viszont megmutatja, mennyire szegényesen szóltak ezen az estén. Ennél is súlyosabb kritika éri a számok többségének előadásmódját. Nem emlékszem, hogy valaha hivatalos vagy nem hivatalos Tull-koncertfelvételen hallottam volna őket ennyire teljesen ihlet nélkülinek és üresnek. Ebből a felvételből szinte teljesen hiányzik az a pajkos tűz, amely olyan jellemző Ianre, és amely mindig magával rántotta a zenésztársait is, egyedi energiát lehelve a fellépéseikbe.
Külön fejezet Ian éneke, amely ezúttal enyhén szólva is kritikán aluli. A fickó nemcsak hogy egyes részeket már nem tud kiénekelni, de meg sem próbálja, és gyakran teljesen lazán, hanyagul szól (ez pedig korántsem csak a hangja összeomlásának tudható be, ami a 80-as évek közepén következett be). A zenekar többi tagja sem teljesít sokkal jobban. A hagyománnyal ellentétben itt túlságosan is hűen próbálják követni a stúdióeredetit, ezért kerülik az improvizációt és a szólóbetéteket, ami egy kalandozó beállítottságú zenekarnak, mint a Tull, sosem a legjobb választás. Az eredeti „Aqualung” többnyire kemény, hard rockos hangzásáról volt híres, ezek az előadások viszont mintha kiszíttak, hogy ne mondjam, kasztráltak volna belőlük minden zamatot az akusztikusabb jelenlét javára, mégpedig teljesen félresikerült módon. Emiatt szinte felismerhetetlenül szólnak. Hiányzik Barre elektromos gitárjának nagyobb szerepe is, amely a kulcspillanatokban csak ritkán lép előtérbe, miközben ilyenkor a billentyűk annál nagyobb szerepet kapnak. A legnagyobb vesztes a dobos, Doane Perry is, aki meglehetősen maszatos és ismétlődő dobhanggal alig szól önmagához hasonlóan, miközben Noyce a basszusgitáron és Giddings a billentyűkön legalább valamennyire korrekt.
Az egyetlen igazi dicséretet Ian fuvolajátéka érdemli, amely még mindig irigylésre méltó szinten van, bár a pályája során volt már jóval jobb pillanata is. Egy ilyen átélés nélküli, vértelen előadás az utolsó, amit egy ilyen kaliberű zenekartól várna az ember. Ha a legjobb előadást kellene kiválasztani erről a felvételről, az a legismertebb klasszikusuk, a „Locomotive Breath” lenne, amely egyben az örök koncertklisé is, és amelyet már annyiszor eljátszottak, hogy csukott szemmel is tudnák nyomni.
Igazán szomorú, hogy az egyetlen dolog, ami ezen a kiadványon talán legalább egy kicsit érdekes lehet a hűséges rajongóknak, a rövid tájékoztató kivágások, amelyek eredetileg az egyes számok között hangzottak el, de logisztikai okokból inkább a felvétel végére tették őket. Ian és Martin Barre (a szokásos szellemeskedéssel) mond pár szót az „Aqualung” keletkezéséről és az egyes számokról. És még ebből is keveset tudnak meg olyat, amit már ne tudnának, azt leszámítva talán, hogy az amerikai vallási fanatikusok az album megjelenésekor máglyán égették a példányait egyházellenes beállítottsága miatt.
Nem, az „Aqualung Live” biztosan nem az, amit ezeknek a zenei legendáknak a rajongói a gyűjteményükben szeretnének tudni, hiszen hőseiket egy kimerült zenekarként mutatja, amely már a gazdag örökségéből való klasszikusok meggyőző előadására sem képes. Mi, akik évről évre ott vagyunk a koncertjeiken, szerencsére tudjuk, hogy ez nem mindig van így, és hogy még mindig képesek rendkívül energikus show-kra és átélt előadásokra, a klasszikusaikból és a kevésbé ismert darabokból egyaránt. Valamelyest ironikus, hogy a felvétel eladásából származó bevételt a hajléktalanokat segítő jótékonysági célokra szánták, hiszen az albumot rajtuk, a leghűségesebb híveken kívül alig valaki fogja megszagolni, hiszen nekik úgyis mindennek meg kell lennie, amit eddig kiadtak, vagyis csekély bevételt fog hozni. Ez a maga módján teljesen helyénvaló, mert az „Aqualung Live”-on túlságosan is érződik, hogy Ian ennyi év után a koncertelőadásaiban egyre nehezebben tud azonosulni az album főszereplőjével, aki a legnagyobb hírnevet hozta neki. Még szerencse, hogy legalább annyira tisztességes volt, hogy az 2005-ös amerikai turnén ingyen kínálta a fellépéseik látogatóinak, miközben a boltokban (és ez nálunk is igaz) állítólag féláron árulták.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár
Jonathan Noyce – basszusgitár
Andrew Giddings – zongora, orgona, billentyűk
Doane Perry – dob, ütőhangszerek
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. Aqualung (7:56)
2. Cross-Eyed Mary (4:34)
3. Cheap Day Return (1:43)
4. Mother Goose (5:39)
5. Wond’ring Aloud (2:00)
6. Up To Me (3:35)
7. My God (8:27)
8. Hymn 43 (4:22)
9. Slipstream (0:59)
10. Locomotive Breath (5:19)
11. Wind-Up (6:40)
Interjúk:
12. Riffs – another monkey (1:27)
13. Recording the original (2:05)
14. Choosing my words with care (1:17)
15. Hummmmmm 43 (0:35)
16. A different kettle of very different fish (1:02)
17. But is it any good? (1:42)
Az album hossza: 59:22
