Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 42:57
Értékelés: 5/5
Idén pontosan negyven éve annak, hogy megjelent a progresszív rock történetének egyik legnagyobb stúdiómestermunkája, amely a Jethro Tullt a halhatatlan zenei nagyságok közé katapultálta. Természetesen az „Aqualung”-ról van szó, ami talán nem a legjobb lemez a pályafutásukban, de minden bizonnyal a legfontosabb, és megjelenésekor szinte forradalmi alkotása a kortárs zeneművészetnek. Bár a négy évtized alatt számos terjedelmes elemzés született róla – az eredeti, 1971-es album kritikája például a mi oldalunkon is megtalálható –, a progresszív és klasszikus rock aranykorának ez a koronagyémántja zenei és szöveges üzenetével a mai napig felkavarja a kedélyeket.
A közhiedelemmel ellentétben az „Aqualung” sosem volt koncepcióalbum, bár a szövegeket a modern brit társadalom rétegzettségének és a szervezett vallások – élükön az anglikán egyházzal – tévútjainak csípős szatírája köti össze. A címszereplő ‘hős’ alakja elsősorban arra a bűntudatra utal, amely minden valamennyire tudatos, embertársai iránt érzékeny ember szívét összeszorítja, amikor az utca közepén meglát egy koldust/csavargót, akinek a kappanként meghízott dúsgazdag az előrenyújtott kezébe egy parázsló szivarcsikket nyom, miközben harsány hahotával felborítja a félig üres égetettszesz-üvegeket, amelyekkel a szerencsétlen a testi, lelki és szellemi sebeit enyhíti.
Más oldalról a lemez néhány szövege a szervezett vallások képmutatását is érinti, amelyeknek a spiritualitás csupán mellékes ügy, miközben egyre gazdagodnak, és a híveik rovására hízlalják magukat. Sajnos az ilyen képek, amelyek az egyes Tull-örökzöldek szövegeit kísérik – ilyen a címadó klasszikus (társadalmi rétegzettség és közöny), a „Cross-Eyed mary” (tinédzserprostitúció), a „Cheap Day Return” (a megállás nélkül ismétlődő, üres hétköznapok), a „Mother Goose” (megcsontosodott oktatási rendszer), az „Up To Me” (a munkásosztály személyiségileg kiüresítő szabadidős tevékenységei) és a „My God” (a vallás elkereskedelmiesedése) – a feltámadt kapitalizmusnak hála ma is átkozottul aktuálisak, talán még inkább, mint az album eredeti megjelenésekor.
Az „Aqualung”-ot felvevő felállás a zenekar történetének legkedveltebbjei közé tartozik, amit a régi rajongók többsége megerősít majd. A karizmatikus énekes/fuvolás/multiinstrumentalista/szövegíró Ian Anderson vezetésével – aki addigra már réges-rég a zenekar alfája és omegája, messze a legfelismerhetőbb tagja, gyakorlatilag védjegye volt – az akkori Tull-felállás néhány kivételes zenei tehetséget és ugyancsak karizmatikus figurát foglalt magában, akiknek a sorsa később igencsak eltérően alakult. Martin ‘Lancelot’ Barre saját, egyedi riffjeivel itt vívta ki végleg magának az „örök” Tull-gitáros státuszt, és Ian mellett ma is ő az egyetlen tagja a banda ezen verziójának.
Az „Aqualung” volt az utolsó lemez az eredeti dobos, Clive Bunker számára, aki karrierje legjobb dobteljesítményét hagyta rajta. Jeffrey Hammond-Hammond basszusgitáros, aki itt mutatkozott be először a rajongóknak, és a sokoldalú billentyűs, John Evans – Ian régi barátai még a The John Evan banda idejéből – örök tréfamesterekként a humorról is gondoskodtak. A Jethro Tull egyébként elvadult külsejével – a vidéki balekok, a parasztlegények és az ír manók keresztezésével – már a megalakulásától fogva ‘hírhedt’ bandaként ‘híresült el’ a közerkölcs és a közrend önjelölt őrei körében.
A lemez többségének zenei arculata a progresszív rock legendáinak akkori ‘keményrockos’ korszakát tükrözte, Barre ütős gitárriffjeinek erős hangsúlyával. A Jethro Tull ebben az időszakban még nagyban kísérletezett a különféle zenei hatásokkal, és fokozatosan kialakította a felismerhető stílusát, amely az „Aqualung”-on kapta meg világos kontúrjait. Épp ekkor szabadultak meg végleg a pályájuk korai szakaszát uraló blues rock hatásoktól, és alakították ki a keményrockos, szimfonikus, folkos és jazzes elemek egyedi fúzióját, miközben tovább fokozták a komor ambient hangulatot, amelyet az előző, „Benefit” (1970) című albumon vetettek el. A már említett klasszikusok mellett külön említést érdemel a „Locomotive Breath” (metafora az örökös hajszára és arra a tempóra, amellyel a hétköznapok zajlanak), amely nemcsak a lemez legismertebb dala, hanem a zenekar történetének legismertebb klasszikusa is, és egyetlen élő fellépésről sem hiányozhat.
Az „Aqualung” születéséhez kapcsolódó egyik legérdekesebb anekdota a kultikus borítóhoz fűződik. Ian a mai napig nem különösebben kedveli, mert a stúdióban egy viseltes kabátban pózolva nem számított arra, hogy a végeredmény – egy átfagyott csavargó egy leszakadozott, ünnepi síelést hirdető plakát előtt – az ő önarcképének bizonyul. Hasonló a helyzet a hátsó borítón látható másik képpel, ahol ugyanez a csavargó egy kutya társaságában üldögél, és ismét hihetetlenül hasonlít a kultikus progresszív rockzenekar vezéralakjára. A lemez központi ‘hőse’ és Ian között így egyenlőségjel került, ami tovább növelte a zenekart gyakorlatilag a megalakulása óta kísérő folklór-mitológiát. Burton Silverman, mindkét olajfestmény alkotója, a későbbi években (sikertelenül) még a részét is követelte az „Aqualung”-borítóikonográfia használatából. Egy másik anekdota az album címéhez kapcsolódik: jogvédelmi gondok adódtak belőle, mert ugyanígy hívtak egy amerikai víz alatti készüléket is, a búvárfelszerelés egy darabját.
A különleges kiadás legfontosabb újdonsága az alaposan feljavított hangzású új keverés. A régi rajongók jól tudják, hogy Ian sosem volt elégedett az album produkciójával. Azok a kellemetlen körülmények, amelyeket az úttörő státusz egy homályos felvevőstúdióban – az Island Records tulajdonában lévő egykori templomban – kínált, erősen meglátszottak az album hangzásán, amelyért Ian és a zenekar akkori menedzsere, Terry Ellis felelt. Mindenki nagy örömére erre a dupla különkiadásra a keverést nem más készítette, mint Steven Wilson (Porcupine Tree, Blackfield, No-Man), aki az utóbbi években a progresszív rock nagy mecénása, és a legjelentősebb nagyságai örökségének megőrzője. Wilson az új keverésben megtartotta az eredeti változat produkciós erényeit, ugyanakkor javított az általános minőségen, elsősorban a hangzás tisztaságán, így most először hallható érthetően és tisztán minden egyes hangszer. Ian ezzel kapcsolatban nem győzte dicsérni Stevenét. Saját bevallása szerint a legszívesebben állandó hangmérnökként alkalmazná, de sajnos Steven a Porcupine Tree mellett zenészként és producerként is nyakig el van foglalva a többi mellékprojektjével.
A bónuszlemez jó néhány finomságot tartalmaz az 1970 és 1971 közötti időszakból, amelyek a régi rajongókat és gyűjtőket fogják a leginkább megörvendeztetni, bár a többségüket már hallhatták és begyűjthették a korábbi kiadásokon. Ez igaz a „Life Is a Long Song”-ra és az „Up the ‘Pool”-ra, amelyek az évek során Tull-klasszikusokká váltak, valamint a „Dr. Bogenbroom”, a „From Later” és a „Nursie” dalokra is. Ezek mind 1971. május 17-én készültek, és már megjelentek a kultikus „Living in the Past” (1972) válogatásalbumon, csak most érezhetően jobb produkcióval. A „Lick Your Fingers Clean” bónuszdalként már az „Aqualung” 1998-as CD-változatán is helyet kapott.
Jóval nagyobb ritkaságok a „Just Trying To Be” (korábban a „Benefit” 2001-es újrakiadásán jelent meg bónuszként), a „My God” első változata és a „Wond’ring Aloud”, amelyet 1970. június 21-én vett fel az a felállás, amelyben még az eredeti basszusgitáros, Glenn Cornick játszott. Nem kevésbé érdekes a „Wind-Up” korai változata, a „Slipstream” második változata, az „Up the Pool” korai változata és a „Wond’ring Aloud, Again”. Ezek többsége itt szerepel először hivatalos CD-kiadáson. A végén egy egy percnél is rövidebb amerikai rádiós reklám található Ian főszereplésével, ami mindenképp mulatságos ráadás, főleg a nosztalgiázóknak, akik még emlékeznek arra az időre, amikor az új albumok promóciója nem az interneten zajlott, és azoknak a kicsit fiatalabb rajongóknak is, akik akkor még nem születtek meg.
Az „Aqualung” definitív kiadása jutalom minden régi rajongónak, aki türelmesen várt arra a hangminőségre, amilyennek az albumnak már az 1971-es megjelenésekor lennie kellett volna. A dupla újrakiadás szép kiegészítője a terjedelmes füzet is, tele érdekes információkkal, köztük egy Ian-interjúval; Ian aktívan részt vett a legendás album e változatának előkészítésében is. Az, hogy a végén megköszönte Martin Barre-nak és a Jethro Tull minden egykori tagjának, akik közreműködtek az albumon és az arról induló turnén, mindenképp kiemelkedően pozitív gesztus, amely azt bizonyítja, hogy az eltelt évek és néhány régi nézeteltérés ellenére még mindig megőrizték a baráti kapcsolatot egymással.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, elektromos gitár
Martin Barre – elektromos gitár, descant recorder
Jeffrey Hammond-Hammond – basszusgitár, alto recorder, vokál
Clive Bunker – dobok, ütőhangszerek
John Evans – zongora, orgona, mellotron
Glenn Cornick – basszusgitár (csak a 2. CD-n)
Produkció
Ian Anderson & Terry Ellis
Számlista
CD 1.
1. Aqualung (6:31)
2. Cross-Eyed Mary (4:09)
3. Cheap Day Return (1:23)
4. Mother Goose (3:52)
5. Wond’ring Aloud (1:56)
6. Up To Me (3:18)
7. My God (7:10)
8. Hymn 43 (3:18)
9. Slipstream (1:13)
10. Locomotive Breath (4:25)
11. Wind-Up (5:42)
CD 2.:
1. Lick Your Fingers Clean* (2:49)
2. Just Trying To Be* (1:37)
3. My God**(9:42)
4. Wond’ring Aloud (13th December 1970) (1:51)
5. Wind-Up (Early Version – New Mix)(5:21)
6. Slipstream (Take 2) (0:54)
7. Up The ‘Pool** (1:12)
8. Wond’ring Aloud, Again (Full Morgan Version) (7:07)
9. Life Is A Long Song* (3:19)
10. Up The ‘Pool* (3:12)
11. Dr Bogenbroom***(3:00)
12. From Later***(2:08)
13. Nursie***(1:37)
14. US Radio Spot (0:52)
* új keverés
** korai változat
*** remaszter 2011
