Előadó: Guns N' Roses
Kiadó: Geffen Records
Megjelenés: 1987
1987. július 21-én erős földrengés rázta meg Los Angeles belvárosát. Nem is lett volna benne semmi szokatlan, hiszen ebben a városban elég gyakoriak, de ugyanazon a napon egy másik „földrengés” is megrengette Los Angeles alapjait: megjelent az „Appetite For Destruction”, a nyolcvanas évek végének kulcsfontosságú hard rock albuma, és kétségkívül minden idők tíz legfontosabb rock’n’roll lemeze közé tartozik.
Valószínűleg örök rejtély marad, hogyan tudott öt többé-kevésbé kábítószerrel átitatott, hajléktalan punk ilyen gyöngyszemet letenni a színpad asztalára, segítség nélkül mindenesetre nem ment. Miután Los Angeles undergroundjában már a Mötley Crüe után a legveszélyesebb zenekarként ismerték őket, egyetlen kiadó sem merte leszerződtetni a fiúkat. Így teljesen logikus volt, hogy Tom Zutaut vette szárnyai alá őket, az az ember, aki a fentebb említett Mötley Crüe felemelkedéséért is felelős volt. Hosszas erőlködés után megtalálták a producert, és egy élő EP megjelenése után a srácok csendben felvették azt a lemezt, amely örökre a rock’n’roll halhatatlanjai közé emelte őket.
Már az album első riffje is más, szokatlan. A Les Paullal és a visszhanggal való fokozódó játék a Welcome to the Jungle című klasszikus bűnös tobzódásává bontakozik ki. A szám csúcspontja a középrész, amikor Adler mániákusan „tribal” ritmust ver, Axl pedig hisztérikusan ordítja: „You know where you are?You’re in the jungle baby, you gonna die!” Klasszikus! Alig ér véget a dzsungel, máris keményen megragad minket az It’s So Easy nyitó basszusmenete, tökéletes szövegbeli folytatásként az angyalok városának prostituáltjairól, részegeiről és bűnözőiről szóló grafikus leírással. A dolog megállíthatatlanul gurul tovább, és már jön is az alkoholgőzös Nightrain a legolcsóbb „literes” bor szépségeiről és erejéről (bár Slash az 1988-as New York-i Ritzben adott koncerten így minősítette: „This song is basically about a walk in the park.”), valamint a skizofrén Out To Get Me, ahol Axl először engedi szabadjára a benne dúló haragot, Slash pedig igazán mérgező szólóval fűszerezi ezt a gulyást. A legendás Mr. Brownstone egy olyan szám, amely a nyolcvanas években, amikor szinte mindenki drogozott, Ronald Reagantől és Madonnától kezdve az utolsó csavargóig, szinte észrevétlenül, de őszintén beszélt a drogok, különösen a heroin árnyoldalairól. A közvélekedéssel ellentétben Axl a zenekar többi tagjával ellentétben soha nem volt függő az illegális drogoktól. A Paradise City az album gyöngyszeme. A „hairmetal” Hollywood csillogását és nyomorát soha nem írták le szebben, mint ebben a dalban. A gyilkos refrén, a csiszolt szólók és a remek szöveg végleg kikristályosítják azt a potenciált, amelyet ezek a srácok 21 évvel ezelőtt képviseltek. A szám a mai napig klasszikus maradt minden rockbuli repertoárjában, és örökre beíródik a világ minden táján élő, kitaszított rockerek szívébe. A My Michelle ismét a tönkrement modellek és groupie-k L.A.-i utcai életének nyomoráról szól, majd fordulat következik: a szövegében gyengéd (de még mindig nem túlzottan csöpögős) Think About You és a Sweet Child O’Mine. Az előbbit az album elveszett gyöngyszemének tartják, mert zeneileg meglehetősen erős, már-már metálos alapokra épülő szám, a másodikról pedig szót sem érdemes vesztegetni, hiszen a nyugati világ 10 és 70 év közötti lakosainak többsége ismeri. Közeledünk a lemez végéhez, a You’re Crazy és az Anything Goes a korong legátlagosabb dalai. Nem vezeti őket más, mint a zenekar ismét bevált receptje: „szex és káromkodás”. Az előbbi a „Welcome To The Jungle” bakelit kislemezen megjelent akusztikus változatában sokkal meggyőzőbb, ugyanez igaz a dal egy másik verziójára is, amely a „Lies” albumon található. Monumentális lemez ez aligha lenne, ha a végén nem következne még egy igazán hiteles, szexuálisan koszos szám, a Rocket Queen. Bár a dalnak a szójátékokkal operáló szellemes megközelítésével maga Axl Rose adja a különleges pecsétet, ebben a számban különösen Duff McKagan és Steven Adler emelkedik ki: mély és kifejezetten érzéki „groove”-ot teremtenek, amely olyan intenzíven kelti életre a dalt, hogy a hangzása még sokáig a fülünkben cseng, miután a lemez már véget ért.
A lemez 25 millió eladott példánya (a szám még mindig meredeken emelkedik), három örökzöld rock’n’roll sláger, a minden idők legjobb hard’n’heavy albumáról szóló számos szavazás azt bizonyítja, hogy a Guns N’ Roses 53 percnyi hanganyaggal örök emlékművet állított magának, amelyet nehéz bárkinek beárnyékolnia, és a „the dirtyest pearl in rock’n’roll history” jelző szögre ütve találja el a lényeget. Az Appetite for destruction 25 évvel ezelőtt végigsöpört az egész zenei színtéren, és a Gunst megkoronázta a rockzene vitathatatlan királyaivá. Pályafutásuk további részében öregek és fiatalok egyaránt hallgatták őket, és olyan erős popikonokká váltak, hogy a fiatalok a mai napig az ő pólóikban járkálnak a világban, noha gyakorlatilag már 15 éve sehol sem találkozni velük. Maga a lemez pedig számos fiatal fiút és lányt inspirált és inspirál ma is, akik az első akkordok pengetésével próbálkozva törik be az ujjaikat; lefektette a sleaze metal alapjait, amely csak most, 20 évvel később hajtott ki igazán az öreg kontinens északi felén, és végül nekünk adta minden idők egyik legismertebb és legagyonjátszottabb gitárintróját is.
Dicsőség neki!
Felállás
Axl Rose: ének
Slash: gitár
Izzy Stradlin: gitár
Duff McKagan: basszusgitár
Steven Adler: dobok
Producer
Mike Clink
Számlista
1.Welcome To The Jungle
2.It’s So Easy
3.Nightrain
4.Out Ta Get Me
5.Mr. Brownstone
6.Paradise City
7.My Michelle
8.Think About You
9.Sweet Child O’ Mine
10.You’re Crazy
11.Anything Goes
12.Rocket Queen
Az album hossza: 53.26
