Apex Predator – Easy Meat

Szerző: Primož Novak

Előadó: Napalm Death
Kiadó: Century Media
Megjelenés: year_month
Játékidő: 39:57
Értékelés: 3.5/5

A grind metal nagy öregjei, a Napalm Death minden tiszteletet megérdemelnek. Idén ugyanis már a 35. évét tapölja a zenekar, bár a jelenlegi felállás 25 éve keresi a kenyerét a Napalm Deathben. Még mindig aktívan jelentet meg albumokat is. Igaz, nem olyan gyakran, mint régen, de háromévente azért csak sikerül összehozniuk egy új adag hangzásbeli „terrorizmust”. Az új lemezek ugyan már nem érik el a kilencvenes évek albumainak színvonalát, de a banda még mindig remekül tartja jellegzetes stílusát. Három évvel a jól fogadott Utilitarian után a Napalm Death elkészítette az utódot, amellyel megint azt próbálja bizonyítani, hogy az évek ellenére is jó formában van. Sikerült?

Az album a címadó számmal indul, ami amolyan a capella, amelyet tribal ütősök kísérnek. Utána viszont a Napalm Death felrobban a megszokott stílusában, tele erős gitárokkal és püfölő ritmusszekcióval. A főszerepben természetesen továbbra is Barney Greenway énekes áll, aki sajnos semmit sem hörög érthetően. Tulajdonképpen úgy tűnik, csak azért üvölt, hogy kitöltse a hangképet. Ráadásul a gitáros oldaláról magas sikoltozás is érkezik, ami még jobban kihangsúlyozza az egész lemez dühét és káoszát. Többnyire a gyors számok dominálnak, Mitch Harris gitáros ugyan időnként előránt egy-egy death metalosabb riffet, de inkább az áttekinthetetlen grind riffek és az egyszerű, kvintakkordos crust hardcore/punk riffek az uralkodók. Első hallásra semmi olyan, ami megfogna, de idővel felcsillan a remény sugara azoknak a legendáknak a kapcsán, akik még ma is az extrém metal képviselői.

Nincs értelme azt állítani, hogy a zenekar kifogyott az ötletekből, inkább az elveihez és a rajongóihoz hű. A káosz, az agresszivitás és a düh még mindig itt van. A Napalm Death egy cseppet sem nyugodott meg. A baj csak az, hogy a számok túl egyhangúak. A helyzet azért nem reménytelen: a banda néhány kivételtől eltekintve már nemigen tud groove-osabb dalokat írni, cserébe viszont időnként bedob egy lassabb tételt, amellyel megadja a téma morbid hangulatát. Példaként említhetjük a „Dear Slumlord” és az „Adversial / Copulating Snakes” című számot. Az utóbbiban a morbiditás csak a gyors, ütősebb rész után bontakozik ki. A dalban dallamos ének is felbukkan, ami megint csak a hangulatteremtés kísérleteként értelmezhető. Újdonságról persze itt sincs szó. A Napalm Death már a kilencvenes években is írt atmoszférikus dalokat, amivel jócskán kilógott a korabeli death metal zenekarok áradatából, és szerencsére ma sem hagyta ezt abba. Szóval a Napalm Death még nem íródott le. Az igaz, hogy gyors számokat manapság gyakorlatilag minden zenekar csinál, amely felbukkan valamelyik underground fesztiválon. A Napalm Death másik ismertetőjegye az intellektuális szöveg, amely még mindig a társadalmi és politikai viszonyokat kritizálja.

Mindenesetre a Napalm Death utóbbi albumain valamiféle állandóság érezhető, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy Russ Russell producer az Enemy of the Music Business (2000) óta dolgozik a zenekarral. A banda akkoriban még inkább a modern, csiszolt hangzás felé hajlott, ami az Order of the Leech (2002) albumon is jelen volt.  A The Code Is Red … Long Live the Code című lemezzel a zenekar visszatért a koszosabb hangképhez, a death metalos stílust kicsit háttérbe szorította, és előnyben részesítette a grindot és a hardcore punkot. A banda azóta minden újabb albummal kissé továbbfejlesztette a „The Code Is Red” hangzását, de a túlzott csiszolásig sosem jutott el. A Napalm Death valószínűleg azon kevesek egyike maradt, akik ma is a régi iskolás, piszkos hangzást részesítik előnyben, és ezzel megőrzik a hitelességüket.

A Napalm Death az Apex Predator – Easy Meat albummal megerősíti azt a stílust, amelyet több mint tíz éve alapozott meg. A zenekar nem hoz semmi újat, inkább hű marad a saját stílusához, amely kaotikus, dühös és agresszív. Mindenképpen a grind rajongóinak szóló lemez.

Felállás

Mark „Barney” Greenway – ének

Shane Embury – basszusgitár

Mitch Harris – gitár, ének

Danny Herrera – dob

Produkció

Russ Russell

Számlista