Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Anyone's Daughter
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1980. 01. 05.
Játékidő: 39:13
Értékelés: 4/5
Az Anyone’s Daughter viszonylag homályos német progresszív rockzenekar, amely a hetvenes-nyolcvanas évek számos rokon formációjához hasonlóan nagy valószínűséggel feledésbe merült volna, ha az új évszázadban a proggal foglalkozó rajongók nem kezdték volna lassan (újra) felfedezni őket. Pályájukat „réges-régen”, 1972-ben kezdték a legendás Deep Purple-feldolgozások játszóiként. Ezek után nem meglepő, hogy a nevüket is egy ismert Deep Purple-szám, az „Anyone’s Daughter” után vették fel, noha ez kissé furcsa, tekintve, hogy a nagy múltú brit hard rockerek egyik leggyengébb dalairól van szó, amelyet manapság már csak Ritchie Blackmore kedvel. Mindenesetre nem ez volt a legjobb útravaló, hiszen az instabilitás végigkísérte a teljes karrierjüket, és azt is mondhatnánk, hogy a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveinek fordulóján tett erőteljes kezdés után szinte minden következő Anyone’s Daughter-album egy fokkal érdektelenebb volt az előzőnél.
Az Anyone’s Daughter a hetvenes évek vége felé egyre kifinomultabbá vált, és idővel szimfonikus progresszív rockot kezdett játszani, erős brit hatás alatt (élen a Genesisszel és a Cameltel), valamivel kisebb mértékben pedig német honfitársaik, az Eloy és a Novalis nyomán. Különösen a főként moogra esküvő billentyűs, Matthias Ulmer, valamint a melankolikus gitárfrázisokat imádó gitáros, Uwe Karpa brillírozott.
A meglepően jó minőségű debütalbum, az „Adonis” (1979) erősen a Genesis „Selling England By The Pound” (1973) korszakának hatását mutatta, és a pálya csúcsa maradt. Utána még úgy tűnt, hogy az Eloynak komoly vetélytársa akad, de a következő, egyszerűen „Anyone’s Daughter” címre keresztelt albummal – az utolsóval, amelyre még ma is büszkék lehetnek – lassan lejtmenetbe kerültek a dolgok. Egyáltalán nem meglepő, hogy Harald Bareth basszusgitáros-énekes hangja volt ennek az ambiciózus csapatnak a leggyengébb pontja, amely hangzásban pályája korai szakaszában inkább emlékeztetett a brit prog „szimfonikusokra”, mint a krautrockos kortársakra. Bareth germán akcentusa nem olyan szembetűnő, mint Frank Bornemanné (Eloy), de viszonylag „vékony”, ezért az energikusabb részek alatt gyakran nem érvényesül igazán, és egy csipetnyi karizma sem ártott volna neki.
Az „Anyone’s Daughter” érdekes darab volt, amely egy olyan korszakban jelent meg, amikor az ilyen zene rendkívül népszerűtlen volt, a zenekar tagjai viszont különösebben nem törték ezen a fejüket. A szimfonikus prog hatások mellett – amelyekből a debütalbumhoz képest kevesebb van – szégyenlős AOR- és hard rock/metal-hatások is felfedezhetők rajta, ami még érdekesebbé teszi. A dalok többségén a dallamos hangszerelés és a szokatlanul kifinomult gitármelankólia uralkodik, amely egy-egy epikus harmónián és romantikus-fantasy szövegen keresztül a legjobbat kölcsönzi „mindkét világból”. Karpa gitáros, aki Ulmer mellett ma már az egyetlen eredeti tag, nyilvánvalóan nagy tisztelője volt Andy Latimernek (Camel), akivel kifinomultságban ugyan komolyan nem veszi fel a versenyt, bár néhányszor tényleg jól megközelíti.
Az „Anyone’s Daughter” csúcspontjai közé kétségkívül a nyitó, energikus katalizátor, a „Swedish Nights” tartozik, amely igazi csemege minden mini moog-rajongónak, egyúttal a leglazább dal az egész lemezen. A „Thursday” epikus gitárszólamokat tartalmaz, miközben Bareth szerencsére gyorsan felhagy korai, bizarr szándékával, hogy úgy próbáljon szólni, mint egy német Peter Gabriel. A jobb pillanatok közé tartozik a „tolkieni” proto prog metal kísérlet, a „Moria” is, amelyben drámai billentyűs-gitáros harmóniák, epikus refrén és olcsó, fantasy-szöveg van. Az idő próbáját valamivel rosszabbul állja a pasztorális ballada, a „Sundance Of The Haute Provence”, amely meglehetősen nyilvánvaló kísérlet a Gabriel-érás Genesis utánzására, míg a kissé unalmas ballada, az „Enlightement” nagyon jó gitárszólót tartalmaz. A „Superman” remek refrénnel és hatalmas gitárfrázissal büszkélkedhet, amely a szimfonikus moog-fenséget szeli át, így akár a zenekar egyik igazi klasszikusának is kikiálthatjuk, az „Another Day Like Superman” pedig az epikus-pasztorális „Anyone’s Daughter” csúcspontja.
Néhány prog-rajongó az Anyone’s Daughter első két albumát egyenesen neoprognak nevezi, ami meglehetősen sikertelen megnevezés, tekintve, hogy ez a szcéna akkor kezdett csak kialakulni, főként a brit földön, bár néhány hangszerelés időnként már enyhén emlékeztet az ismert neoprog zenekarok korai alkotásaira. Kár, hogy a zenekar az „Anyone’s Daughter” után, amikor hirtelen a német szövegek használata mellett döntöttek, stílusában túl radikálisan kezdett változni, és hangzásban egyre inkább a többi krautrock-formációra, élen a Grobschnittal kezdett hasonlítani. Ebben szenvedett a legtöbbet a hangzás egyedisége, és a nyolcvanas évek közepére, amikor elkezdtek elmerülni az átlagosság tengerében, már egyértelmű volt, hogy ideje egy „hosszabb pihenőnek”. Az Anyone’s Daughter egyébként még mindig létezik (hivatalosan sosem oszlottak fel), de tevékenységük manapság nagyon korlátozott (a 21. század első évtizedében mindössze két új, kétes minőségű stúdióalbumot adtak ki).
Felállás
Harald Bareth – ének, basszusgitár
Uwe Karpa – elektromos és akusztikus gitár
Kono Konopik – dob
Matthias Ulmer – billentyűs hangszerek, vokál
Produkció
Petrus Wippel
Számlista
1. Swedish Nights (4:54)
2. Thursday (3:59)
3. Sundance Of The Haute Provence (3:39)
4. Moria (3:52)
5. Enlightment (5:01)
6. Superman (3:56)
7. Another Day Like Superman (8:03)
8. Azimuth (1:27)
9. Between The Rooms (4:22)
