Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 4/5
Valóban már csak hárman maradtak…Steve Hackett, a zseniális gitárvirtuóz távozása után a Genesis nem keresett új gitárost, hanem úgy döntött, hogy a stúdiógitáros teendőit maga a basszusgitáros, Mike Rutherford veszi át. Ő meglepően jól elvégezte a dolgát ezen az albumon, így Hackett mester hiánya nem olyan szembetűnő, mint ahogy sokan tartottak tőle a lemez megjelenésekor. Elveszett ugyan valami a romantikájából, hiszen Hackett gitárja Tony Banks billentyűi mellett, vagyis a két hangszer párbeszéde volt az együttes védjegye, ami a legjobb lemezeik többségét jellemezte. Rutherford, bár kiváló basszusgitáros, gitárosként soha nem volt csúcskategóriás, de az akkori igényekhez elég szolid volt, és szerintem ezen az albumon a legjobb a gitárhasználata. A „feladatok” megosztása a zenészek között is határozottabbá vált: Collins az ének és a dob, Rutherford a gitár és a basszus, Banks pedig a billentyűk.
A Genesis ezen az albumon kezdett rövidebb dalokat írni, eltűntek azok a fenséges eposzok és többrétegű kompozíciók a sok tempóváltással és többszólamú harmóniákkal, amelyek az együttest az aranykorában jellemezték. Az aranzsmék kevésbé lettek klasszikusak, inkább szabványosak, a verze/refrén/átvezetés/refrén stílusában. Ennek ellenére az együttes védjegyének számító hang – minden melankóliájával és romantikájával – a lemez nagy részén még mindig jelen van, néhány avantgárd elem is megmaradt, noha Banks felhagyott a mellotron használatával, és főleg a szintetizátorokra állt át. A szövegek jellege is fokozatosan változni kezdett, és a romantikus, fantáziadús, titokzatos és szürreális szövegek helyét lassan átvették a szerelmes szövegek, leginkább Phil Collins érdeméből, akinek akkoriban éppen sok személyes gondja volt a házasságával, és alig várta, hogy „kiöntse a lelkét”. Sokan ma éppen Collinst hibáztatják azért, hogy az együttes Hackett távozása után elkommercializálódott, de ez sok szempontból igazságtalan, hiszen Collins szövegíróként és zeneszerzőként csak a 80-as évek elején vált meghatározóvá, vagyis amikor elindította a szólókarrierjét, itt pedig a zenei hozzájárulása még mindig kisebb volt, mint a másik két tagé. Mint azonban már említettem, ezen a lemezen utoljára hallható az együttes felismerhető hangzása, főleg Tony Banks billentyűinek köszönhetően, aki Hackett távozása után valahogy az együttes utolsó „progresszív” eleme maradt. A lemez hangulatában tehát rokon az elődjével, a „Wind & Wuthering” (1977) albummal: még mindig misztikus, esti varázsú, nosztalgikus, egyszóval az együttes eredeti szelleme még itt van, és sokan, akik fintorognak ezen az albumon, mondván, hogy ez már nem az „igazi” csapat, alaposan tévednek. Az „And Then There Were Three” többnyire még mindig progresszív lemez, bár tartalmaz sok balladát („Undertow”, „Snowbound”, „Many Too Many”), sőt egy popslágert is („Follow You Follow Me”). Éppen emiatt az utóbbi miatt nagyon fontos album az együttes számára, mert ez a ballada jelentette a kulcsfontosságú fordulatot a zenei filozófiában, a Genesis mint progresszív rockbanda fokozatos végét, és a Genesis mint poptünemény megszületését, milliós lemezeladásokkal és slágerkislemezekkel.
Az „And Then There Were Three” több kiváló dalt tartalmaz, például a nyitó, drámai „Down And Out”-ot, amelyben szándékosan egyenetlenek a gitár- és ritmusátvezetések, és szép bizonyíték arra, hogy Rutherford nem volt éppen gitáranalfabéta. Ugyanakkor ez megint valami különleges, valami új. A gyönyörű ballada, az „Undertow” az együttes egyik legjobb romantikus balladája, Collinsszal mint énekessel, és nyoma sincs benne annak a cukrosságnak, amiből bőven akadt a későbbi balladáikban. A „Ballad Of Big” többrészes tempóharmóniákra épül, és tetszeni fog a klasszikus Genesis legtöbb rajongójának. Az egyetlen igazi értelemben vett eposz az albumon a „Burning Rope”, amely hét percével a leghosszabb dal is a lemezen, és úgy szól, mintha az előző két albumról maradt volna ránk. Kétségkívül az album egyik legjobb dala, különösen a zárórésze fantasztikus, ahol Rutherford egy ragyogó, magához Hackethez méltó szólóval mutatja meg a gitározás terén a legjobb oldalát, Banks pedig a billentyűkön ismét fantasztikus. A „Deep In the Motherlode” olyan progresszív kompozíció, amilyen minden klasszikus Genesis-rajongónak tetszeni fog, szokatlan, rejtélyes szöveggel, és az előző albumon is szerepelhetett volna. A „Many Too Many” egy újabb jó ballada, amelyben hallhatjuk Rutherford ragyogó háromszólamú gitárharmóniáját, Banks klasszikus billentyűit és Collins kiváló énekteljesítményét. A „Scenes From a Night’s Dream” félig hard rock/AOR dal, amelyet a Little Nemo képregény ihletett, remek ritmussal, és újabb szolid, innovatív szám, amely jelzi, merre kezdte az együttest egyre inkább húzni a szél. A „Say It’s Alright Joe” újabb kiváló progresszív ballada jazzritmusra építve, amelyben Rutherford gitárja és basszusa, valamint Collins többrétegű dobátvezetései emelkednek ki. A „The Lady Lies” ragyogó romantikus dal, amely meglepi a hallgatót Rutherford metálos gitárriffjeivel és a refrénben a fenomenális jazzritmusú basszussal és dobbal, valamint az érdekes, fantáziadús szöveggel, amely egy erényekkel teli hősről szól, aki minden akadályt legyőz, nem hagyja magát elcsábítani, de a végén mégis enged egy titokzatos nőnek az erdőben. Kétségkívül az album egyik legjobb dala, ha nem a legjobb. Az utolsó dal a lemezen, a „Follow You, Follow Me” című ballada, amely ultramelodikus refrénre, Rutherford egyszerű riffjére, többszólamú vokális harmóniákra és Collins átélt éneklésére épül, az együttes első nagy popslágere volt, amely az első amerikai slágerüket hozta meg nekik, és végül a mainstream közönséghez is közelebb vitte őket. A koncertjeikre ekkor kezdtek tömegesen járni olyan lányok is, akik korábban elkerülték az együttest, mert az ő fogalmaik szerint „túl furcsa és intellektuális” volt. Ahogy Collins egy interjúban mondta: az együttes ezzel a dallal merte először kimondani, hogy „szeretlek”. Ez a nagy sikerű, ugyanakkor ellentmondásos ballada jelezte, hogy az együttes fokozatosan elbúcsúzik a komplex progresszív dalszerzéstől, és fokozatosan az AOR, illetve a pop felé fordul. Bár a progresszív rajongók többsége nem szereti, főleg a szimbolikája miatt, nekem személy szerint az egyik legjobb popalkotásuk és legszebb balladájuk.
A lemez dalainak többsége azt bizonyítja, hogy az együttes a „meggyengült” felállásban is, bizonyos progresszív elemek elhagyása és a tömörebb kompozíciók felé fordulás ellenére megőrizte a felismerhető hangzását, zenei minőségét és technikai kidolgozottságát. Ezért mondhatom, hogy a megmaradt három tag Hackett váratlan távozása után, egy a progresszív rockra nézve kedvezőtlen évben egész sikeresen összeszedte magát, és nagyon jó albumot készített, amely ugyan nem tartozik a progresszív rock mesterművei közé, és nem éri el azt a szintet sem, amit az együttes Hackettel alkotott, de mégis kétségkívül a legjobb album a trió irányításában, amely a legtovább fennálló és kereskedelmileg legsikeresebb felállás is lett az együttes történetében, ugyanakkor a legellentmondásosabb is, különösen a progresszív rock rajongóinak többsége számára. A „Follow You Follow Me” slágere kétségkívül az a kulcsfontosságú dal, amely örökre megváltoztatta az együttes zenei arculatát, amely ekkor rengeteg új rajongót szerzett, de idővel sok régit el is vesztett. Igaz, egyes billentyűs textúrák nem éppen Banks képességeinek szintjén vannak, és Rutherford természetesen nem Hackett, de a progresszív rock számára nehéz idők jártak, a punk a sikerei csúcsán volt, és azt mondhatom, hogy a Genesis ehhez képest ezzel a lemezzel nagyon jól vizsgázott. Az „And Then There Were Three” tehát nagyon jó album, amelynek egyaránt tetszenie kellene a klasszikus és a „kommersz” Genesis rajongóinak, hiszen a lemez afféle híd a két korszak között, amikor az együttes már „vedleni” kezdett. Még mindig progresszívek voltak, de már fél lábbal a popban álltak.
Felállás
Phil Collins – ének, dob, ütőhangszerek
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár, vokál
Tony Banks – billentyűk, vokál
Produkció
David Hentschel és a Genesis
Számlista
1. Down And Out (5:24)
2. Undertow (4:45)
3. Ballad Of Big (4:48)
4. Snowbound (4:28)
5. Burning Rope (7:09)
6. Deep In The Motherlode (5:12)
7. Many Too Many (3:30)
8. Scenes From A Nights Dream (3:29)
9. Say It’s Alright Joe (4:19)
10. The Lady Lies (6:04)
11. Follow You, Follow Me (3:59)
Az album hossza: 53:07
