Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Boogaloo / Zágráb / Horvátország
A koncert dátuma: 2010. november 15.
Látogatók száma: 450
Jegyár: 160,00HRK
Az Anathema újra megolajozta a gépezetét, és turnéra indult. A „We’re Here Because We’re Here” album hat év koncertszünet után ismét Horvátországba hozta a zenekart, immár másodszor Zágrábba. A koncert előtti várakozás kivételes volt. Azt rebesgették, hogy a fiúk teljes három órát játszanak, és harminc számból áll a repertoárjuk. Ezek a hírek tényleg nem jártak messze attól, amit ezúttal a Boogaloo klubban volt szerencsénk megélni.
Fél kilenckor lépett színpadra Petter Carlsen, a fiatal norvég indie rocker. A srác több mint szerencsés nyitóválasztásnak bizonyult. Remek, angyali hangja van, tiszta és érthető, kifejezetten alkalmas arra, hogy színezze azokat a melankolikusan dallamos kollázsokat, amelyekkel a saját szerzeményei teli vannak. Ha valamelyik szám befészkelte magát a bőr alá, az kétségkívül a The Sound Of You And Me volt. Félórányi sóvárgó melankólia, könnyed, mégis a bőr alá kúszó indíttatások keveréke. A vége felé a fiatal reménységhez csatlakozik a színpadon az „anathemás” Danny Cavanagh, majd a másik két Cavanagh, Vincent és Jamie is, ami a közönséget egyáltalán nem hagyta hidegen. Szégyenlős, vérző szívű férfi…. Meglepő nyitóétel, amely jelezte, hogy a Boogalooban valami antológiaméretű fog történni, vagyis kiváló bemelegítés volt.
A The Ocean, ez a remek német kísérleti, merem mondani, post-metal banda, amely a következő fél órára átvette a színpadot, az ambient zene kedvelőinek valóságos gyönyörűséget jelentett. Öt sziluett, félhomály, mindenhol félhomály. De a súlyos riffeken át áradó, határozott zúgás, amely Loic Rossetti torokhangú énekével párosulva sajátos hatást és zenei élményt teremtett, a jelenlevőket semmiképp nem tudta lehűteni. A The Ocean csúcsformában van. A zenekar óriási alkotói ihletre lelt, és csak idén két önálló stúdióalbumot adott ki. Már tavasszal megjelent a „Heliocentric”, a zágrábi Boogaloo-látogatás idején pedig már a folytatása, az „Anthropocentric” is napvilágot látott. Bár zsebben van az új stúdióalbum, a „Heliocentric” feletti lelkesedés még mindig nem hagyta el őket, ezért a repertoár nagy részét ennek az albumnak szentelték. Közé ékeltek egy számot a „Precambrian” lemezről is, az „Ectasian: De Profundis”-t, amely remekül illeszkedett az újabb anyaghoz. Sötét, de ebben a sötétben annyi mélység van, hogy a szépség sugárzik belőle. Egyszerűen. Olyan zenekar, amelyet minden „merész és rettenthetetlen” kísérleti hangzás-rajongónak feltétlenül ki kell próbálnia. Párhuzamot nehéz találni, mindenesetre a The Oceanből időnként egy-egy „doom” szikra is felsziszeg.
Este tizenegy óra körül jár. Minden készen áll, hogy az Anathema megjelenjen a színpadon. Először csak a férfiakból álló kvintett. Az Anathema történelmi eposzra visz minket a diszkográfia keresztmetszetén át, amely a várakozásoknak megfelelően kihagyta az első két lemezt (a zenekar stílusváltása túl nagy volt ahhoz, hogy értelme legyen az első két lemez anyagát játszani). A felállás rögtön a „Judgement” albummal kezd. Deep. Gyönyörű. Utána Pitiless. Még szebb. Aztán Forgotten Hopes. Csak nem az egész „Judgement”-et el akarják játszani élőben a fiúk? Idáig nem jutottak el, bár egy pillanat alatt talpra állították a közönséget.
Az új stílussal a zenekar sokkal fiatalabb közönséget is szerzett, amely a mai alternatív rockzenén él, és amiről az MTV sem feledkezik meg (Radiohead, Muse,…). Ezért nem volt meglepő a sok „csajszi” és kislány, akik az első sorokban tolongtak, és kacéran ringatóztak az Anathema szomorkás dalainak hipnotikus hatása alatt. A Destiny Is Dead után az Anathema az utolsó előtti albumra, az „A Natural Disaster”-re visz minket, a színpadra pedig Lee Douglas énekesnő is fellép, így a felállás végre teljes. Intenzitás, remek hangulat, összhang, grandiózus atmoszféra, a színpadot pislákoló fények világítják meg, amelyek alig rajzolják ki az arcokat. Az Anathema tagjai szellemekként sétálnak, de a zene magáért beszél. Az első, vagyis bevezető rész egyre erősödő hangulatban zárul, ami az A Natural Disasterben csúcsosodik ki.
Következik a koncert központi része. Az Anathemának ez a legnagyobb kihívás, a rajongóinak viszont biztosan a legvonzóbb rész, amelyet élete végéig nem felejtenek el. A teljes új album, a „We’re Here Because We’re Here”. Egy album, amely hét év alatt készült el. Ez idő alatt az Anathema jó néhány munkacímet cserélt, nem is beszélve arról, hogy az aranzsmék hány utólagos átdolgozáson és csiszoláson mentek át. De az album kivételes. Letisztult, és olyan számok kaptak rajta helyet, amelyek a tökéletesség megtestesítői. Az album, amellyel az Anathema megalapozta egyedi arculatát a rockzene világában. Főleg az olyan dalok, mint a Dreaming Night vagy a Thin Air, fokozzák a megbűvölt közönség reakcióit is, pedig az a koncertidő jelentős részét ringatózva vagy egy képzelt pontot bámulva tölti valahol messze maga előtt. A Hindsight által lezárt teljes album bizonyította a zenekar rendkívüli összeszokottságát és kémiáját. A női és férfi hangok egymásba áramlásának mágiája, szerves hangzások egymásba úszó kollázsai, finom, rövid, igénytelen trükkök, csupa fesztelenség, a tökéletes transzcendentális pillanat kilövésének legrugalmasabb rugóját keresve. Az a pont, ahol az éteriség és a mentális kikapcsolás kezet fog.
Az est harmadik része ismét régebbi számok kombinációjának szólt. Két óra egy pillanat alatt elszaladt, amikor a zenekar elhagyta a színpadot. Két ráadás következett, zárásként pedig a fiúk „odacsaptak” egy Pink Floyd-klasszikust, a Comfortably Numb-ot, amelyben az újonnan született rövidhajú Danny megmutatta, hogy remekül el tudja kapni a híres Gilmour hangzását (a finálé „crescendo”-jának második szólójára ez persze nem igaz). Hát igen. Mondhatjuk, hogy az Anathema, amely valaha az Iron Maiden-klasszikus Phantom Of The Opera játszásáról volt ismert, nem lehet annyira „Comfortably”, mint az etalonnak számító Pink Floyd, de azért remekül megállta a helyét. Az a nyomorúságos „feldolgozás”, amellyel a Staind vagy akár a Dream Theater próbálkozott, nem hasonlítható ehhez az igazán remek verzióhoz, amelynek különleges pecsétet ad Vincent Cavanagh énekének megközelítése. Ha már az Iron Maident említettük: az Anathema még a tavalyi koncertkörutakon is akusztikus verziót játszott a Wasted Years-ből.
Rendkívüli lezárása egy rendkívüli estének, testhezálló mindazoknak, akik szeretik az atmoszférikus zene eme mestereit, nagy hatású hipnotikus fogással, amely erősen megragad, és két és fél teljes órán át ringat, egy pillanatra sem engedve. Aki lemaradt erről a koncertről, pedig Anathema-rajongó, az nagyon sokat veszített. Kérdés, hogy adódik-e még valaha ilyen alkalom. Az Anathema nem éppen mindennap koncertezik, főleg nem Európa ezen a felén. A varázslatos éjszaka szinte elérte a Guns N’ Roses idén szeptember végi zágrábi maratoni műsorának hosszát az Arenában. Feledhetetlen élmény.
fotók: Martin Prezelj
Setlist
THE OCEAN: 1. Shamayim 2. Firmament 3. The First Commandment Of The Luminaries 5. Ectasian: De Profundis 6. The Origin Of Species 7. The Origin Of God ANATHEMA: 1. Deep 2. Pitiless 3. Forgotten Hopes 4. Destiny Is Dead 5. Balance 6. Closer 7. A Natural Disaster „We’re Here Because We’re Here” (teljes album) 8. Thin Air 9. Summernight Horizon 10. Dreaming Light 11. Everything 12. Angels Walk Among Us 13. Presence 14. A Simple Mistake 15. Get Off, Get Out 16. Universal 17. Hindsight 18. Angelica 19. Empty 20. Lost Control 21. Judgement 22. Panic 23. One Last Goodbye — ráadás I.— 24. Are You There? 25. Parisienne Moonlight 26. Fragile Dreams — ráadás II. — 27. Comfortably Numb
Képgaléria
