Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Star Riders
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2013
Játékidő: 45:54
Értékelés: 4.5/5
Az amerikai hard rockerek, a Black Star Riders neve egy olyan laikusnak, aki nem követi nap mint nap a klasszikus rock színtér történéseit, kétségkívül nem mond semmi konkrétat, legfeljebb annyit, hogy azt gondolhatja: „á, még egy keményrock-csapat motoros névvel, amely a szövegeiben az átlagos, koszos motoros desperado száguldó életét dicsőíti valahol a poros országutak közepén, amelyek a végtelen prérin kanyarognak”. Az efféle okoskodás közben a ’új-régi’ banda szövegeinek többségét sem találná el igazán, a legfontosabb tényről pedig teljesen megfeledkezne: e név mögött valójában az a társulat áll, amely egészen a közelmúltig a legendás ír klasszikus rockerek, a Thin Lizzy néven lépett fel a koncerttermekben. Parancsnokuk mára tisztességesen megőszült, de még mindig fürge Scott Gorham, a Thin Lizzy régi gitárosa és a klasszikus felállás tagja, ennek az eredetileg ír zenekarnak a nevét pedig elsősorban a felejthetetlen, sajnos már rég elhunyt énekes-basszusgitáros, Phil Lynott írta be a legendák közé. A Black Star Riders első albuma, a sokatmondó „All Hell Breaks Loose” legalábbis szimbolikus szinten neki is van ajánlva.
Lynott halála után Gorham az énekes-gitáros John Sykes (ex-Tygers Of Pan Tang, Whitesnake) segítségével 1996-tól kezdve sokáig „mesterségesen” életben tartotta a Thin Lizzyt koncertattrakcióként, a régi hívek többsége azonban sehogy sem tudott megbékélni ezzel a „szentségtöréssel”. A Phil Lynott nélküli Thin Lizzy ugyanis – akárcsak mondjuk a Freddie Mercury nélküli Queen – ugyanazt a nevet viseli, mint azelőtt, de lélek és igazi tűz nélkül. Gorham természetesen mindig másképp gondolta, és meg volt győződve róla, hogy Phil helyeslően nézné, ahogy a színpadon életben tartják híres zenei örökségének emlékét. Sokan pedig, akik a legnagyobb sikerek idején még meg sem születtek, így megkapták a lehetőséget, hogy élőben hallják a legendás ír társulat néhány legjobb klasszikusát, ami Gorham zenekarának legalább némi legitimitást adott.
Valamivel nagyobb gond akkor jelentkezett, amikor Sykes távozott, és Gorham hirtelen új zenét akart írni, amely legalább hozzávetőlegesen úgy szól, ahogy a Thin Lizzy szólt Lynott-tal az aranykorban. Ennek érdekében „összetrombitálta” néhány régi Thin Lizzy-cimboráját, akik közül végül csak a régi koncertbasszusgitáros, Marco Mendoza maradt, mivel az eredeti Lizzy-dobos, Brian Downey és az egykori billentyűs, Darren Wharton különféle okokból lemondott a további együttműködésről ebben az új projektben. Az ekkor már a Black Star Riders nevet viselő bandát – a nevet előrelátóan választották a Tombstone című film száműzöttekből álló bandájáról – kiegészítette az énekes és alkalmi gitáros Ricky Warwick, aki a legnehezebb feladatot vállalta magára, Lynott énekesi pótlását, a gitáros Damon Johnson, aki Gorhammel együtt szövi a híres kettős gitár- és vokálharmóniákat, valamint a dobos Jimmy DeGrasso.
Ebben a felállásban vették fel idén a Black Star Riders debütalbumát, az „All Hell Breaks Loose”-t, amely a legjobb pillanataiban stílusában erősen emlékeztet a klasszikus Thin Lizzyre, ezt elsősorban Warwick Lynott-hoz hasonló hangjának és a Gorham–Johnson páros szellemes gitárvonalainak köszönheti, amelyek szerencsésen folytatják az egykori, többnyire kiváló Lizzy-gitárpárbajok hagyományát, gyakran háromszólamú harmóniákkal is. Ugyanakkor a Black Star Riders ügyesen néhány teljesen saját hard rock ötletet is becsempész a zenei arculatába, miközben az „All Hell Breaks Loose” Kevin Shirley vezényletével készült produkciója szándékosan a hetvenes évek lüktetéséhez igazodik, a gitárok erősen az előtérben vannak, bár Mendoza dallamos basszusvonalai is mindvégig minden voltak, csak szégyenlősek nem.
Az „All Hell Breaks Loose” nyitó dalai kiválóan megközelítik néhány nélkülözhetetlen Thin Lizzy-klasszikus lüktetését, ami sokat elárul általános minőségükről, egyúttal remekül áttörik a jeget az album tartalma és az átlagos, meglehetősen szkeptikus régi hívek között, akikből a megjelenés előtt tényleg nem volt kevés. A Gorham–Johnson gitárpáros úgy működik, mint egy jól megkent gép, Warwick pedig meggyőzően belebújt Lynott énekesi cipőjébe, így már a címadó nyitódalnál, az „All Hell Breaks Loose”-nál is többször úrrá lett rajtunk az az igazi Thin Lizzy-varázs, amelyet azóta hiányoltunk, hogy 1983-ban kiadták utolsó stúdióalbumukat, a „Thunder And Lightining”-et. A szövegek is, ahogy említettem, „a jól ismert stílusban” íródtak, a Black Star Riders ugyanis koszos desperadók bandájaként mutatkozik be bennük, akik motorral vadásznak a „csajokra”. Különösen „retróra” sikerült a kihangsúlyozottan dallamos „Bound For Glory”, amely tényleg úgy szól, mint valami klasszikus Thin Lizzy-himnusz a „romantikus korszakukból”, valahol a hetvenes évek végéről, pedig a fő gitártéma elég erősen emlékeztet a Whitesnake-klasszikus „Guilty Of Love” témájára. A háromszólamú harmóniák különösen a „régi szép időket” idézik.
Külön érdekesre sikerült a „Kingdom Of the Lost”, amely a duda segítségével ír folk rock elemeket is tartalmaz, ez pedig a hazafias szöveggel együtt, amelyben az amerikaiak a változatosság kedvéért Írország előtt hajtanak fejet (nos, az igazság kedvéért az Egyesült Államok keleti partjának jókora hányadát ír bevándorlók leszármazottai alkotják), főleg újabb szép főhajtás Lynott hagyatéka és az ír népzene iránti szeretete előtt, miközben a gitárfrázisok újfent teljesen ikonoklasztikusak. Bár Warwick hangszíne elég sokat idéz Lynottból, a különbség azért jól érzékelhető, ami jó, mert így nem egy lélek nélküli tökéletes másolatról van szó. Jóval formálisabb hard rock, kevésbé változatos, ezért kevésbé érdekes az ütős „Bloodshot” nemtörődöm refrénjével, de a dallamos és kreatív gitárvariációk minden kedvelője biztosan élvezni fogja. A „Kissin’ The Ground”-on a Black Star Riders az ütős és egyben dinamikus gitárszólamok segítségével – amelyeket remekül támogat a masszív ritmusszekció – fülbemászó dallamot formál. Ez az egyik azok közül a dalok közül, ahol a banda a leggyőzőbben ötvözi egyedi szerzői „énjét” és a klasszikus Thin Lizzy hatását, miközben Warwick éneklése is ezúttal sokkal „amerikaibban” szól.
A „Hey Judas” finom, szinte balladai bevezetővel indul, míg a perzselő gitárszólamok és a hatalmas dobfordulatok szárnyán buzdító üzenetű, dallamos hard rock dalba nem csap át. A csodás háromszólamú harmóniáktól ismét megnyalja majd a száját minden klasszikusrock-rajongó, főleg azok, akik a hetvenes években a úttörő hard rock és heavy metal csapatokért éltek-haltak, és közéjük tartozott a Thin Lizzy is. A „Hoodoo Voodoo”-n, amelynek refrénje remekül szórakoztató, és amelyen a banda ismét száműzöttek bandájaként szól, a Black Star Riders főleg melankolikus gitárvariációkkal sikeresen némi blues-misztikát is belecsempész. Az epikus „Valley Of The Stones”, amelynek szövegében a (motoros) banda a birodalmak bukását használja ki hedonista életstílusa burjánzásához, szintén emlékeztet néhány Lizzy-örökzöldre, ami különösen igaz a hangsúlyosan háromszólamú harmóniákkal fűszerezett, dallamos refrénre.
A „Someday Salvation”-ön, az „All Hell Breaks Loose” egyik „egyszerűbb” darabján, ahol Warwick ismét sikeresen megragadja Lynott énekesi és lírai megközelítésének jó részét a mindennapi túlélésért küzdő „egyszerű utcai lázadóról” szóló szövegben, különösen jól érvényesülnek a kísérő vokálvonalak. A „Before The War”, újabb dal nagyon jó, kifejezetten dallamos refrénnel, hangsúlyozottan harcias ritmikai árnyalatokat tartalmaz, ami különösen igaz a dobokra. Hangulata és szövege sokakat nosztalgikusan emlékeztet majd a romantikus Thin Lizzy-időkre. A „Blues Ain’t So Bad” érdekes hard rock kísérlet kiemelt blues-improvizációkkal a gitárokon, ahol ezúttal Mendoza zörgő basszusvonalai állnak jócskán előtérben, a banda pedig a refrénen ismét különösen jól teljesít. Ez is egyike azoknak a daloknak az albumon, ahol a banda nagyon jól ötvözi a klasszikus, felismerhető Lizzy-stílust és a keményrock modernebb megközelítését. Az album különkiadása egy bónuszdalt is tartalmaz „Right To Be Wrong” címmel, ez meglehetősen formális hard rock, amely egy hajszállal kevésbé érdekes az album „hivatalos” anyagának többségénél, így kifejezetten jó, hogy a banda „csak” bónuszként adta ki.
Az „All Hell Breaks Loose” meglepően meggyőzően bizonyítja, hogy „a srácok visszatértek a városba”, még ha más néven és teljesen „amerikai kiadásban” is, ez pedig mégiscsak sokkal több annál, amire a Thin Lizzy-hívők többsége számított, akik a legfeketébb forgatókönyvekre is felkészültek. Az döntés, hogy a Black Star Riders új néven mutatkozik be a hallgatóság előtt, busásan megtérült, hiszen így maximálisan a zenei alkotásra tudtak koncentrálni, és nagyon jó albumot vettek fel, amelyet a klasszikus Thin Lizzy hangulata és gyakran szerzői megközelítése jellemez, vagyis úgy, ahogy Scott Gorham mindvégig szerette volna, miközben ügyelt rá, nehogy bármilyen módon meggyalázza Phil Lynott emlékét. A legendás gitáros, aki maga mellé gyűjtötte a megfelelő embereket ehhez a nagy vállalkozáshoz, a nehéz küldetést – a névvel kapcsolatos fontos kompromisszum mellett – igazán jól megoldotta, így szinte biztos lehet benne, hogy Phil is elégedett lenne az „All Hell Breaks Loose” hallatán, ha még élne.
Felállás
Ricky Warwick – ének, gitár
Scott Gorham – szólógitár, ritmusgitár
Damon Johnson – szólógitár, ritmusgitár
Marco Mendoza – basszusgitár
Jimmy DeGrasso – dob, ütőhangszerek
Produkció
Kevin Shirley
Dalok listája
1. All Hell Breaks Loose
2. Bound For Glory
3. Kingdom Of the Lost
4. Bloodshot
5. Kissin’ the Ground
6. Hoodoo Voodo
7. Valley of the Stones
8. Someday Salvation
9. Before the War
10. Blues Ain’t So Bad
