Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Bowie, David
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 40:47
Értékelés: 5/5
A 2. recenzió szerzője: Peter Podbrežnik
David Bowie a kultikus koncepcióalbum, a „The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders From Mars” (1972) elsöprő sikere után, amely világsztárt csinált belőle, glamrock-korszaka csúcsán úgy döntött, hogy eljött az ideje, hogy fokozatosan elbúcsúzzon kedvelt alteregójától, az androgün földönkívüli Ziggy Stardusttól. Mégsem temette el teljesen Ziggyt a következő stúdióalbumán, az „Aladdin Sane”-en, amely elődjével ellentétben nem volt koncepcióalbum: kifinomult módon egy új figurává, Aladdin Sane-né alakította, a név pedig a „A Lad Insane” szokatlan szójátéka volt. Az ötletet részben azután kapta Bowie, hogy bátyját, Terryt skizofréniával diagnosztizálták. Ziggyval ellentétben Aladdin pszichésen valamivel kiegyensúlyozottabb lehetett, a villám pedig Bowie kifestett arcának közepén a valódi személyisége és a „világűri” alteregója közötti szakadtságot jelképezte.
Bowie az új figurát és a névadó „Aladdin Sane” albumot egyszerűen úgy hívta: „Ziggy Amerikába megy”, mivel a lemez dalainak többsége a „Ziggy Stardust”-turné amerikai szakaszán született, ahogy az már a „Panic in Detroit” címéből is látszik. Az „Aladdin Sane” egyben Bowie utolsó albuma volt a The Spiders From Mars klasszikus felállásával, amelynek ekkor remekül segített ki a vendég billentyűs, Mike Garson, aki néhány fantasztikus zongoraimprovizációt játszott fel. A híresebb elődhöz képest az „Aladdin Sane” érezhetően keményebb alkotás, több rock’n’roll-riffel és színes, olykor női vokális harmóniákkal, a zongoraaranzsok pedig még kifinomultabbá váltak, és helyenként fontos kísérleti pecsétet nyomtak a legtöbb szerzemény glamrockos arculatára.
Egyre világosabb lett, hogy Bowie glamrock-korszaka nem tart sokáig, és ez néhány dalon több mint érezhető is volt. A „Pókok a Marsról” közül ismét kiválóan teljesített a gitárvirtuóz Mick Ronson, aki egyes aranzsok társszerzőjeként is letette a névjegyét. A ritmusszekció, Trevor Bolder basszusgitáros és Mick „Woody” Woodmansey dobos – utóbbit nem sokkal az „Aladdin Sane” megjelenése után Aynsley Dunbar váltotta –, ebben a szakaszban rendkívül eklektikussá és összeszokottá vált.
Bowie szavai szerint az album kissé „piszkosabb” stílusára hatással volt a drogoktól és dekadenciától átitatott amerikai turné, valamint a The Rolling Stones-szal, élükön Mick Jaggerrel folytatott közös időtöltés is. Az utóbbiak hatása a nyitó „Watch That Man”-en hallható, ahol Bowie énekét a produkció szándékosan háttérbe tolja, a kezdeményezést pedig a blues ízű gitárfutamok, az energikus női vokálok és a zongorára épülő, táncos ritmus veszi át. Bár ez az egyik legegyszerűbb, legmulatságosabb szerzemény, amelyet Bowie a hetvenes években írt, rendkívül hatásos felvezetése a stílusában igencsak sokszínű albumnak.
Külön fejezetet érdemel a címadó dal, vagyis az „Aladdin Sane (1913-1938-197?)” titokzatos, rejtélyes hangulatával és Garson számos avantgárd jazz-fúziós zongoraimprovizációjával, amelyekért egy érett korszakában járó Soft Machine sem szégyenkezett volna. Bowie a szövegben azt kérdezi, képes lesz-e egyáltalán bárki megszeretni Aladdin Sane-t (az elődje, Ziggy Stardust rendkívüli népszerűsége után), az első két évszám pedig a két világháború kitörése előtti időt jelöli. A befejezetlen évszám azt üzenhette, hogy Bowie csendben hitt abban, hogy a harmadik világháború egyre közelebb van és elkerülhetetlen, különösen azután, hogy az amerikai turné során számos dekadens mélységét látta a nyugati kapitalizmusnak. Mondhatni, ez volt az egész album kulcsdarabja Bowie közeli zenei jövőjének előrejelzéseként, hiszen pályájának legkísérletezőbb művei még csak ezután következtek.
A doo-wop hatásoktól átitatott „Drive-In Saturday”, amely kislemezen is megjelent, nosztalgikus lüktetésével és színes szaxofonbetéteivel érdekes ambient ellenpontot képvisel. A szöveg egy teljesen steril, elembertelenedett társadalomról szól a távoli jövőben, amely elfelejtette, mi is a szexualitás, és régi pornófilmek nézésével akarja megtanulni, „hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni”. Az energikus női vokáloktól átitatott „Panic in Detroit” tekintélyelvű, keményrockos gitárfrázist tartalmaz, a szöveget pedig a mindenféle forradalmi utópisták, élükön Che Guevarával inspirálta jelenség ihlette, akiről a kapitalista társadalom közepén élő nyugatiak akkoriban meglehetősen romantikus képet festettek.
A glam és a hard rock agyafúrt hibridje, a „Cracked Actor” az „Aladdin Sane” egyik keményebb darabja, ahol Ronson csavaros gitárfutamai uralkodnak. Bowie a szövegben egy megöregedett filmszínész és egy prostituált találkozásának történetével játszik, a drogokra való utalások sem hiányoznak. A megrázó hangulatú „Time”, amely szintén megjelent kislemezen, zongorával felerősített kabarézenei és avantgárd jazz-elemeket tartalmaz, a „győzelmet” pedig a melodramatikus refrén aratja le, amely az album egyik legjobbja.
„The Prettiest Star” eredeti változata már 1970-ben megjelent kislemezen, különleges vendégként Marc Bolannel. Az 1972-es verzió jóval glamrockosabban szólt, Ronson pedig gondoskodott Bolan gitárvonalainak tökéletes utánzásáról. A „The Prettiest Star” állítólag Bowie akkori feleségének, Angela „Angie” Barnettnek szól. Az album dalai közül messze a legfölöslegesebbnek a The Rolling Stones slágerének, a „Let’s Spend the Night Together”-nek a sikerült feldolgozása tűnik, amelyet Bowie bandája glamrockos köntösbe bújtatott, és sokkal ütősebben játszott el.
Az „Aladdin Sane” egyik legkedveltebb darabja ma is a „The Jean Genie” sláger, az album vezető kislemeze, amelyben Bowie sajátos glamrockos keverékébe blues- és protopunk-elemeket csempész, a szöveg pedig Jean Genet francia íróra utal. Az album fenséges és rendkívül melodramatikus módon zárul a megrázó szerelmi vallomással, a „Lady Grinning Soul”-lal, amely rejtélyesen romantikus lüktetésével nagyon emlékeztet a James Bond-titkosügynökfilmekre jellemző zenei háttérre. Ez a rendkívül elhanyagolt dal teljes fejezet önmagában, és semmivel sem hasonlítható össze, amit Bowie előtte vagy utána alkotott. Az album művészi oldalát a legvégén kétségtelenül legalább egy szinttel feljebb emeli, és megerősíti Bowie határtalan hangzásbeli látnoki tehetségét.
Az „Aladdin Sane”, a Ziggy Stardust-glamrocksaga következő fejezete, Bowie kritikailag inkább elfeledett albumai közé szokott tartozni, pedig ezzel a lemezzel Bowie bebizonyította, hogy az újonnan szerzett sztárstátusz nem ringatta művészi álomba, hiszen viszonylag rövid idő alatt megalkotott egy újabb felejthetetlen remekművet. Bár az „Aladdin Sane” sok mindenben felülmúlja híresebb stúdióbeli elődjét, hiszen újabb fontos lépést jelentett Bowie állandó hangzásbeli kaméleonkodásában, a korabeli kritikusok reakciói állítólag meglehetősen vegyesek voltak, mivel a legtöbben a koncepcióalbum-remekmű teljes stílusbeli folytatását várták. Bowie, aki sosem akart babérjain ülni, eközben már megúnta a glamrockot. Miután 1973 őszén kiadta feldolgozásalbumát, a „Pin Ups”-ot, a The Spiders From Mars tagjaival készült utolsó munkáját, hozzáfogott a következő stúdióprojekt megtervezéséhez, amelyen végleg elásta Ziggyt, illetve Aladdint, és bemutatott néhány teljesen váratlan stíluskísérletet, még nagyobb hangsúlyt helyezve a futurisztikus-disztópikus koncepciókra.
Ez a recenzió David Bowie (1947-2016) emlékének szól.
————————————————————————————————————————————
Az 1. recenzió szerzője: Aleš Podbrežnik
Az „Aladdin Sane”, Ziggy Stardust utódja, olyan lemez, amelyen Bowie jóval merészebben és közvetlenebbül határozta meg a rock’n’roll nevű élményt. A lemez ütősebb folytatás, ugyanakkor szigorúan Bowie-album, amelyen a fickó ügyesen és a maga módján csavarja ki a hetvenes évek eleji rock formázott hatókörét. Ez az utolsó lemez, amelyet a Spiders From The Mars nevű zenekarával vett fel. A Marsról jött pókoknál és az eszelős Aladdinnál ekkor Trevor Bolder basszusgitározott, aki ma is aktív az Uriah Heepnél.
A rocktörténelem egyik legérzékenyebb zenésze ezúttal elhagyta Ziggyt, és egy Aladdin Sane nevű személlyel azonosult. Nem kell sokáig találgatni, hogy a másik galaxisból érkezett, emberi körvonalú lény aszexuális hibridje tárt-nyitva kitárta az új zenei térségek kapuját. Bowie az egyszerű rock’n’roll saját változatára épített tovább, amelyben az egyik oldalon a torzított, eltorzított gitár, a másikon a klasszikus zongora járt az élen. A hangzásnak erotikus fúvósaranzs-palettát adott (kiemelkedik a The Prettiest Star), valamint izgató női háttérvokálokat, az egészet pedig szándékos hangolatlansággal alakította át. Így vívta ki magának egyedi tartását a szabad nap alatt.
A felpörgetett nyitó Watch That Man után a címadó dalban Bowie Aladdin Sane-nek álcázva lép elő jeges, őrjöngő felhangú énekkel. A dal, amelyben feltétel nélkül a zongora kerül a középpontba, és a záró részben igazi pszichedelikus pillanatot bont ki, életre kelti az eszelős vörös hajút, aki bőrének utolsó négyzetcentiméteréig be van festve. Állítólag a turnékon az első tíz sorban maguk a Davidek Bowie-k foglaltak helyet, olyan hatalmasra nőtt Bowie népszerűsége a glamerségének köszönhetően, amely az öregeknek és merevebbeknek sokkolónak, elfogadhatatlannak, hanyagnak, istenkáromlónak hatott, a fiatalokat viszont Bowie alkotói szabadsága és bátorsága, amelyet provokatív tartásával közvetlenül kifejezett, logikusan vonzotta – igazi „bowiemania”.
David hozzáállása egyszerűen fantasztikus. Teljesen átélt, cinikus, kiábrándult, szándékosan hangolatlan, mégis végig meggyőző. Hangolatlan, ahogy csak Bowie személyisége volt. Legjobban Ziggy Stardust népszerűsége emésztette. Miközben ő már régen Aladdin Sane-né változott, az emberek még mindig Ziggyt bálványozták. Elég erős lesz-e Aladdin, hogy meggyőzze az embereket, hogy Ziggy halott? David mint művész kalandja séta egy végtelen számú tükröt tartalmazó szobán át. Egyes dalok igazi kettős arcot viselnek, pl. a Drive-In Saturday. A Panic In Detroit Bowie emléke az 1972-es nyárról és az észak-amerikai turnéról. Trevor Bolder dallamos basszusgitárja és Mick Ronson élénk gitárriffelése, amely a dalban kétségkívül kiemelkedik, a ritmushangszerekre épített kontrasztos alapra van lehorgonyozva. Igazi rockerpillanat robban. Ez érvényes a Cracked Actorra és a régi Iggy stílusú slágerre, a The Jean Genie-re is. A Rolling Stones-feldolgozás, a Let’s Spend Night Together izgalmas hangzást kínál David énekével, mintha a visszhangja a háttérből jönne.
A Time a címadó dal és a záró Lady Grinning Soul mellett az egyik hangulati csúcspont, rendkívül melankolikus Daviddel az előtérben. Hideg, mint maga az ördög. Mintha pókhordák vonulnának egy jéghideg, sötét szobán át, egy megmerevedett emberi testen keresztül. A produkció távolabb tolja a gitárt, amely néhány igazán izgalmas „scary lickset” szolgál fel a távolban, a dal alapját ismét a klasszikus zongora adja, amelyet a harmincas és negyvenes évek jazzének fogásai vezetnek, és amely diktálja a dal tempóját. A dal tökéletesen van összerakva. Minden benne összeillik, és egyszerűen fenomenálisan működik. A hangulat benne végig nő, a csúcspontot a végére éri el.
A rockban elfeledett legszebb balladák egyike minden bizonnyal a Lady Grinning Soul című záródal. Rendkívüli dallam, David szándékosan „hangolatlan”, olyan hangolatlan, amilyen Aladdin Sane csak lehetett! Vékony, érzéki énekkel és a skizoid elme érintésével. Ez a lemez romantikus csúcspontja. A pókok és Aladdin közötti kémia kivételes szinten működött. A fiúk hidegen megmerevednek Daviddel, amikor erre van szükség, a következő pillanatban viszont felforrósítják a helyzetet, és teljes adag rockot szolgálnak fel. Ám David „kinőtte” őket, és amikor ezt a lemez után megérezte, feloszlatta a Spiders From Marsot. Minden másságával együtt egyszerűen nem volt más választása. Úgy érezte, hogy a zenekar visszahúzza.
Az 1973 nyarának glamcsúcsával, az „Aladdin Sane”-nel a rockzene új varázslója úgy meggyőzte a tömegeket, hogy művészként nemcsak kacérkodik, hanem teljesen éli a rockkultúrát. Az emberi társadalom dekadenciája és telített unalma különösen kifejező a Time versszakain keresztül. Az „Aladdin Sane” rockmonumentum, olyan album, amelynek egy-egy példánya minden lakásban helyet kellene hogy találjon. Időtlen műalkotás!
Felállás
David Bowie – ének, gitár, szájharmonika, szaxofon
Mick Ronson – gitár, zongora, vokál
Trevor Bolder – basszusgitár
Mick ‘Woody’ Woodmansey – dob
VENDÉGZENÉSZEK
Mike Garson – zongora
Ken Fordham – szaxofon, fuvola
Brian ‘Bux’ Wilshaw – szaxofon, fuvola
Linda Lewis – vokál
Juanita ‘Honey’ Franklin – vokál
G.A. MacCormack – vokál
Produkció
David Bowie és Ken Scott
Számlista
1. Watch That Man (4:30)
2. Aladdin Sane (1913-1938-197?) (5:06)
3. Drive-In Saturday (4:33)
4. Panic in Detroit (4:25)
5. Cracked Actor (3:01)
6. Time (5:15)
7. The Prettiest Star (3:31)
8. Let’s Spend The Night Together (3:10)
9. The Jean Genie (4:07)
10. Lady Grinning Soul (3:54)
