Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1995
Játékidő: 51:25
Értékelés: 4.5/5
A Marillion az „Afraid Of Sunlight” megjelenésekor egy korszak végén állt. Az akkori kiadójuk, az EMI – ahogy az várható volt – (megint) nem tudta értékelni az előző remekmű, a „Brave” (1994) művészi értékeit: az album a kilencvenes évek progresszív rockjának egyik legjobbja volt, a zenekar minden tartalékát beleadta, mégis viszonylagos kereskedelmi kudarc lett. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy az „Afraid Of Sunlight” az utolsó stúdióalbum, amelyet ez a kultikus brit art rock zenekar a fent említett kiadóóriásnál jelentetett meg.
Bár a dalszövegek többségét az önpusztítás témája kapcsolja össze – az, amit a túlzott, hirtelen jött hírnév hozhat –, az album nem koncepcióalbum. Az egyes dalok a szórakoztatóipar és a sport híres embereinek tragikus sorsáról szólnak; ezúttal egy focistáról, egy vízi gyorsasági rekorderről, egy bokszolóról, egy rock’n’roll énekesről és a „pop királyáról”. A figyelmes hallgatók és a bulvárhírek ismerői a szövegekből könnyen kitalálják, kikről van szó. A „Brave” sötét, mély koncepciója után a Marillion ezen a lemezen hangulatilag sokkal színesebb ruhába bújt, így az album igencsak rétegzett produkció, amelyből egy pillanatra sem hiányzik a kivételes érzelmi mélység. A lemez néhol szinte már amerikai módra „bulizós”, ám ezt a másik oldalon számos melankolikus pillanat tartja kiváló egyensúlyban.
Az akkori helyzet korántsem volt rózsás – a zenekar a magukét akarta csinálni, minél messzebb az EMI-től, de még nem tudták, merre viszi őket a jövő –, ötletekben mégsem szenvedtek hiányt. Steve Hogarth, vagyis „H” úr (ahogy a rajongók ismerik) a „Brave”-turné végére energiában és érzelmileg is teljesen kimerült, ezért kellett neki egy szelep, amin keresztül kiengedheti a gőzt. Ez, egy barát és alkalmi szövegíró, John Helmer kisebb segítségével, meghatározta az „Afraid of Sunlight” sikeres alkotói és lírai hátterét.
Az album első két szerzeményéről elmondható, hogy szatirikus felhang van bennük. A nyitó „Gazpacho” szövege egy egykor híres, később tönkrement bokszolóról mesél (a gazpacho egyébként egyfajta spanyol nemzeti étel, paradicsomleves), és ahogy az illik, kiváló, rendkívül dinamikus és energikus, közepes tempójú bevezető. A szimfonikus-akusztikus hangszerelés a háttérben szépen kibontakozik a központi dallam mentén, amelyet Rothery finom gitárfrázisai és Trewavas vágtató basszusvonalai építenek fel. Mosley dobbetétei itt rendkívül dinamikusak, hihetetlen lágysággal játszva. „H” az éneklésével átlag feletti érzelmi töltetet visz ebbe a klasszikusba, ami egyébként az album többi részére is igaz. Saját elmondása szerint a „Gazpacho” szövegének fő ihletője Scorsese Dühöngő bika című filmje volt Robert De Niro főszereplésével.
A ma is szórakoztató, szellemesen csengő kísérlet, a „Cannibal Surf Babe” pszichedelikus rock receptre készült: háttérben többszólamú vokális harmóniák, közben hirtelen elektronikus mintázatok törnek elő Kelly szintetizátorán. Ez a szokatlan stílusváltás a pszichedelikus rock’n’roll vizekre kevésbé furcsa, ha tudjuk, hogy a szöveget a Beach Boys egykori énekesének, Brian Wilsonnak a félresiklott, önpusztító karrierje ihlette, és az, milyen következményekkel jár a (pszichedelikus) szerek túlzott használata.
Ezt a „Beautiful” című slágerkislemez bámulatra méltó kontrasztja követi, a zenekar egyik legszebb balladája, amely érzelmi intenzitásban felsorakozhat az olyan örökzöldek mellé, mint az „Easter” és a „No One Can”. Az utópisztikus szöveg arról szól, mennyivel másabb és jobb lehetne a világ, ha az emberek nagyobb jelentőséget tulajdonítanának a belső, mint a külső szubsztanciának/szépségnek. H éneke itt ismét elképesztő érzelmi gazdagság kincsesbányája, különösen a hipnotikus refrén alatt, miközben a háttérben Kelly zizegő Hammond-orgonája és Rothery jellegzetes, finom gitárjátéka kíséri – ezzel a zenekar története során már annyiszor megidézte az felejthetetlen atmoszférikus varázst.
Az „Afraid Of Sunrise” titokzatos, szinte békés hangulattal telített, amelyet az akusztikus gitár pásztori dallama és a háttérben megbúvó finom szimfonikus textúrák szőnek, rajtuk át pedig játékos basszusvonalak visszhangzanak. Persze a Marillion nem lenne Marillion, ha ezt a rejtélyes atmoszférát nem fokozná a végéig. Az „Out of This World” klasszikus Donald Campbell emlékének szól, aki szárazföldi és vízi sebességi rekorder volt. Campbell 1967-ben a Bluebird K7 különleges járművel próbálta tovább javítani a saját vízi sebességi rekordját, de rosszul mérte fel a veszélyt, és életét vesztette. Érdekesség, hogy a holttestét csak 2001-ben hozták a felszínre, amiben a legnagyobb érdeme Bill Smith búvárnak volt, akit az „Out of This World” hallgatása ösztönzött erre a döntésre. A szerencsétlen sebességi rekorder holttestének kiemelésénél jelen volt Steve Hogarth és Steve Rothery, a zenekar két legismertebb és legfontosabb arca. Ahogy az egy ilyen tragikus eseményről szóló dalhoz illik, hihetetlen melankólia járja át, amelyre H hangja mintha teremtették volna. Természetesen nem maradhat el Rothery már-már hagyományos „síró” szólója a slide gitáron sem.
A címadó dal, a békés atmoszféra újabb szerzeménye, számos élénk átmenettel, amelyek az energikus refrénhez vezetnek, a korán elhunyt, önpusztító filmszínészek életútjából merít, mint amilyen például James Dean volt. A „Beyond You” a „hangfal” technikára épül és azzal van strukturálva, amely az egykor nagyra becsült, az utóbbi években azonban Lana Clarkson színésznő förtelmes meggyilkolása óta már csak megvetett és hírhedt amerikai producer, Phil Spector védjegye. A Marillionnak ezúttal is sikerült atmoszférikusan rendkívül gazdag szerzeményt alkotnia: elbűvölő multi-harmóniák szólnak gitáron és billentyűkön, H pedig megtéveszthetetlen vokális pátosszal énekel.
A záró klasszikus, a „King” – talán az egész album legösszetettebb darabja – a mai napig a zenekar rajongóinak egyik legnagyobb becsben tartott örökzöldje. Népszerűségéhez bizonyára legalább egy kicsit hozzájárult, hogy a szöveg az elhunyt (az album megjelenésekor persze még nagyon is élő) pop királyára, Michael Jacksonra, valamint „elődjére”, Elvis Presleyre vonatkozik. De szólhatna bármelyik mai zenei sztárról is, akinek botrányai megtöltik a bulvársajtó címlapjait, miközben az alkotói pályája egyre csak lejtőn halad lefelé. Kelly mini-Moog effektjei és a további szintetizátoros fűszerek úgy szólnak, mintha valahonnan a hetvenes évekből szalasztották volna ki őket, Rothery pedig temperamentumos gitárszólóban adja ki magát. H zongoraszövegei és melankolikus éneke végig szépen gondoskodik a harmonikus földközelségről. Ez akár az egész album diadalmas csúcspontja is lehetne.
Az „Afraid Of Sunlight” remekmű, a „brit zene legjobban őrzött titkának” egyik legjobb albuma. A Marillionnak ismét sikerült valami frisset alkotnia, anélkül hogy a hatalmas múltra kacsintgatott volna, ugyanakkor megőrizte, sőt tovább fejlesztette az addigi dalszerzői és lírai erényeit. Annak ellenére, hogy utána többé-kevésbé csupa kiváló és hasonló színvonalú stúdióalbum következett, a progresszív rock újítói a „Marbles” (2004) megjelenéséig valahogy nem tudták felülmúlni ennek minőségét és hangzásbeli-érzelmi szélességét.
Felállás
Steve Hogarth – ének, billentyűk, ütőhangszerek
Steve Rothery – gitár
Mark Kelly – billentyűk
Pete Trewavas – basszusgitár
Ian Mosley – dob
Produkció
Marillion, Dave Meegan
Dallista
1. Gazpacho (7:28)
2. Cannibal surf babe (5:46)
3. Beautiful (5:13)
4. Afraid of sunrise (5:02)
5. Out of this world (7:55)
6. Afraid of sunlight (6:50)
7. Beyond you (6:11)
8. King (7:04)
