Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1976
Értékelés: 5/5
A zseniális Peter Gabriel az 1975-ös turné után, kreatív csúcsidőszakának kellős közepén hagyta ott a zenekart. A csapat jövője ekkor a többiek számára nem festett valami rózsásan, hiszen valakit, aki ennyire karizmatikus és kreatív volt, mint Gabriel, egyszerűen lehetetlennek tűnt pótolni. A sikertelen meghallgatások után (amelyeken szép számmal jelentek meg mindenféle fura szerzetek is, különös jelmezekbe bújva, akik Gabriel színpadi produkcióit próbálták lemásolni, énekelni viszont nem tudtak, játszani sem) a zenekar úgy döntött, hogy az új énekes maga a dobos, Phil Collins lesz, aki korábban már bizonyított a „For Absent Friends” (Nursery Cryme, 1971) és a „More Fool Me” (Selling England By The Pound, 1973) című balladákban, valamint a fő háttérvokalistaként.
A legtöbbek számára akkor, az album megjelenése előtt ez nagyon kockázatos, a zenekar részéről akár meggondolatlannak tűnő lépés volt, hiszen a rockzenében nemigen fordult elő, hogy a frontembert (méghozzá egy olyan karizmatikus énekest, mint Gabriel) egyszerűen az addigi dobos váltsa le. A Genesisnek viszont sikerült a lehetetlen, és az „A Trick Of the Tail” sok szempontból talán a legérettebb lemezük. Bár Gabriel varázslatos, sötét, titokzatos és romantikus viktoriánus hangulatának, szarkasztikus vokáljainak és szövegeinek jókora része eltűnt (a színpadi show-król nem is beszélve), a Collins vezette zenekar ezen a lemezen valahogy lazábbnak és optimistábbnak hat a megszokottnál. Collins hangja ráadásul egyes számokban furcsa módon Gabrielére emlékeztet (például a „Squonk” vagy a „Robbery, Assault and Battery” esetében), a „Mad Man Moon” pedig szép példa az ő sajátos énekes képességeire. Collins tehát minden elvárást felülmúlt, és kiderült, hogy a lehető legmegfelelőbb utód Gabriel helyén. Gabriel énekbeli és színpadi karizmáját persze sosem sikerült túlszárnyalnia, de stúdióban és színpadon is kivételesen érzelmes énekesként tudta megvetni a lábát. Az album romantikájáért és misztikájáért szokás szerint leginkább a billentyűs Tony Banks és a gitáros Steve Hackett felelt. Mindketten éppen ezen a lemezen mutatták meg pályájuk egyik legjobb pillanatát. A kettejük közti harmónia valóban rendkívüli, hangszereik gyakran tökéletesen összeolvadnak, olyannyira, hogy néha szinte lehetetlen megkülönböztetni őket. A ritmusszekció jazzesebb, mint valaha, amiért elsősorban Collins felel, aki az új kettős szerep ellenére sem spórol a dinamikus dobolással. Rutherford pedig gördülékenyen és kreatívan játszik a basszusgitáron.
A „Dance On the Volcano” valószínűleg az egyik legjobb nyitó szám a progresszív rock történetében. A rajongók számára a kulcspillanat pontosan az első perc után érkezik, amikor beszáll Collins éneke. Olyan jól szól, hogy az az érzésed, mintha Gabriel el sem hagyta volna a zenekart. Ez az egyetlen szám, amelyben Collins igazán dühösen énekel, ahogyan Gabriel is tudott. Később a hangja egyedibbé és Gabrielétől jóval különbözővé vált, ekkor azonban minden bizonnyal megnyugtatta azokat a rajongókat, akik tartottak attól, hogyan állja majd meg a helyét frontemberként. A csendes és drámai részek folyamatosan váltják egymást, és a számban rendkívül sok az ilyen tempóváltás. A hangulat közel áll ahhoz a pásztori, titokzatos atmoszférához, amely a zenekar korábbi remekműveinek nagy részét jellemezte. Drámából most sincs hiány, természetesen dallamos refrénekkel megfűszerezve, ahogy az dukál. Collins mellett a másik három tag is csodákat művel. Banks szabályosan játszadozik a mellotronnal, az orgonával és a zongorával, az örökké kreatív Hackett pedig mintha fogadásból ontaná az ötletes riffeket. Hackett és Banks részeit a lemezen gyakran szinte lehetetlen szétválasztani, annyira összeforrnak. Collins dobolása ugyancsak mesteri, az énekesi szerep ellenére még tovább fejlődött.
Az „Entangled” finom, nagyon törékeny főtémát és rendkívül misztikus hangulatot kapott, amelyet elsősorban a mellotron és a remek vokálharmóniák teremtenek meg. Ez utóbbiak a zenekar történetének legjobbjai közé tartoznak. A mellotronból bőven jut, és a csodálatos hangszer minden rajongója megkapja a magáét. Maestro Banks ugyanis a hangszeren a legeredetibb és leglélegzetelállítóbb szólamait mutatja be. Hackett káprázatos akusztikus kíséretére, amely tökéletes összhangban van Banks billentyűivel, egyszerűen azt mondhatnád: „letaglóz”. Itt a zenekar megőrizte progresszív, klasszikus arcát, néhány klasszikus akusztikus Hackett-szólót és rendkívül dallamos Collins-refrént adott hozzá egy igazi akusztikus labirintusban.
Közvetlen átvezetés követi a „Squonkba”. Ez az egyik legjobb átmenet egyik számból a másikba, amit valaha rockban hallottam. Gabriel szelleme itt újra életre kel, Collins hangjában és a szövegben is. Az egyik legmisztikusabb középtempós szám. Megvan benne minden, amit a zenekar bármely rajongójának szíve kíván. Banks billentyűs átvezetései, a klasszikus Hackett-riff, Collins dinamikus dobolása, és még sorolhatnám. Egy szám, amely szóhoz sem engedi jutni azt, aki Gabriel távozása után leírta a zenekart.
A „Mad Man Moon” tipikus, romantikus Banks-féle félballada. Elsősorban az ő billentyűire épül. Banks először zongorán fokozza a hangulatot, majd a mellotronra összpontosít, és a többi taggal együtt csodálatos kompozíciót alkot. Collins itt mutatja meg először világosan a különbséget a saját és Gabriel hangja között, mégpedig mint kiváló balladaénekes. Ez olyasmi, ami mindig is testhezálló volt neki.
A „Robbery, Assault and Battery” emlékeztet leginkább Gabriel groteszk vokális alakítására (mint a „Harold The Barrel” vagy a „Get Em Out By Friday” és társai), főleg Collins éneklésmódja, amely itt többnyire szarkasztikus és humoros, monológokra építve, vagyis éppen arra, amiről Gabriel ismert volt. Van benne egy mókás, lengő ritmusvonal is. Messze ez a legszellemesebb szám az albumon, amelyen egyébként a romantikus eposzok és (fél)balladák dominálnak.
A „Ripples” teljesen más fajta kompozíció, és talán a legszebb szám, amit a zenekar pályája során létrehozott, pedig abból nem is kevés van. Ezoterikus dallam Hackett akusztikus gitárjára és Banks mellotronjára építve, amelyet gyönyörű refrén követ, és ez egyhamar nem megy ki a fejedből. Ezután hosszabb hangszeres rész jön, benne Banks egyik legjobb szólójával, amelyet kiváló Hackett-játék kísér. A „Ripples” valóban fenséges szám, a legjobb módon mutatja be Collins balladaénekesi erényeit, és az album egyik legvarázslatosabb pillanata is.
A címadó számban, amely a zenekarra kevésbé jellemző kompozíciók egyike, még „beatlesesen” is megszólal a szellem (a vokálharmóniákban), a szöveg pedig rendkívül szarkasztikus, magához Gabrielhez méltó: egy szarvas és farkas lényről szól és arról, hogyan látja az emberi „teremtményeket”, akik szörnyetegként üldözik, miután véletlenül belép az ő (a mi) világukba. A középső részben a szám rövid időre még „doo-wop” popritmust is kap, ami szokatlan a zenekartól. Kétségkívül a zenekar egyik legegyszerűbb kompozíciója, nem a klasszikus eposz, amiről a zenekar híres, inkább a klasszikus rockhoz, sőt a popzenéhez áll közelebb. A szám kivezetése is ragyogó, ahol az egyes hangszerek összefonódnak.
A lemez a remek nyitányhoz méltóan az egyik legjobb lezárást kapta, ami egy Genesis-lemezen valaha is hallható volt, a „Los Endos”-szal. Csodás instrumentális szám, amelynek első felében keleties motívum szól a mellotronon, Collins pedig mesteri dobjátékot ad, főleg a cinekkel és az ütőhangszerekkel. A második részben Hackett hard rockos riffje érkezik, amelyet hosszabb ezoterikus szóló követ. A zenekar hagyományához híven a korábbi számok sok eleme, amelyek már az album elején hallhatók voltak, a szám vége felé újra megszólal, majd az egész a „végtelenbe” fokozódik. Újra hallható Collins távolodó éneke is, ami tovább javít az összhatáson. A kivezetésben még két sort is elénekel a fenséges „Supper’s Ready”-ből (Foxtrot, 1972) – „There’s an angel standing in the sun” és „Free to get back home” -, amelyeket Gabrieltől való szimbolikus búcsúként is lehet értelmezni.
Az „A Trick Of the Tail” a zenekar történetének egyik legjobb lemeze, amelyen meglepő módon szinte alig érezni Gabriel távozását. Az album megjelenésekor a kritikusokat és a rajongókat is sokkolta, és kereskedelmileg sikeres volt az Egyesült Királyságban és a világ más részein is. Fő látnokuk távozása után a Genesis megrázkódtatás nélkül lépett új korszakba, és újabb ragyogó albumot készített, amelyen nem hiányoznak a kiváló eposzok, amelyekért a zenekart a Gabriel-érában annyira nagyra becsülték. A kristálytiszta produkció jobb, mint a zenekar bármelyik korábbi albumán. Az album sokkal inkább csapatmunka is, mint a „The Lamb Lies Down On Broadway” (1974) volt. Ez az első Genesis-album, amelyen a tagok megosztották egymás közt az egyes számok megírásának érdemeit. Ez magán a zenén is érződik, amelyben rendkívüli összhang tapasztalható a tagok, illetve hangszereik között. Az egyes számok minősége rendkívül egyenletes, hiszen mindegyiket kimagasló színvonalon játszották el, ugyanakkor teljesen különböznek egymástól. A hangszeres részek pedig ismét kiemelkedőek. A zenekar sikeresen megőrizte eredeti hangzását, és a rendkívül komplex elődje után olyan albumot készített, amely kereskedelmileg a legkönnyebben befogadható volt a „Selling England By The Pound” (1973) óta.
Valóban hihetetlen, mennyire sikeresen egyesítette Collins az énekes és a dobos szerepét, és vitte tovább a zenekart. A csapat nem foglalkozott sokat Gabriel örökségével, és haladt előre, bár az „A Trick Of the Tail” „klasszikus” album, amelyen még mindig valahogy jelen van a zenekar egykori énekesének és látnokának szelleme. A Genesis tehát megőrzött mindent, ami korábban a legjobb volt, mellé számos új jó dolgot tett, és rendkívül sikeresen lépett be a következő korszakába.
Felállás
Phil Collins – ének, dobok, ütőhangszerek
Steve Hackett – elektromos gitár, 12 húros gitár
Mike Rutherford – basszusgitár, 12 húros gitár, basszuspedál
Tony Banks – zongora, szintetizátor, orgona, mellotron, 12 húros gitár, háttérének
Producer
David Hentschel és a Genesis
Számlista
1. Dance On A Volcano (5:53)
2. Entangled (6:28)
3. Squonk (6:27)
4. Mad Man Moon (7:35)
5. Robbery, Assault & Battery (6:15)
6. Ripples (8:03)
7. A Trick Of The Tail (4:34)
8. Los Endos (5:46)
Az album hossza: 51:06
