Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: München / Muffathalle / Németország
A koncert dátuma: 2014. 03. 07.
Látogatók száma: 2500
Jegyár: 40,00€
A Muffathalle, amely úgyszólván München szívében áll, ezúttal a nemzetközi szupergroup Transatlantic otthona volt. A progresszív rock rajongóinak őket igazán nem kell hosszasan bemutatni, hiszen a tagjai elismert zenekarok és mellékprojektek aktív vagy volt tagjai. A Transatlantic két alapítója, a pozitúrái közül is kiemelkedő énekes/multiinstrumentalista Neal Morse, aki annak idején az amerikai prog rock-megújítók, a Spock’s Beard tagja volt, és a Dream Theater mára már egykori dobosa, Mike Portnoy 2009-ben úgy döntött, hogy hosszabb szünet után eljött az ideje a „kijózanodásnak”, és a szupergroup visszatérésének a zenei színtérre.
Gyorsan felkeresték európai cimboráikat, a svéd gitáros/énekes Roine Stoltot (The Flower Kings, ex-Kaipa) és Pete Trewavas basszusgitárost (Marillion). Az újjászületett Transatlantic végeredménye a harmadik albumuk, a „The Whirlwind” (2009) és a megjelenését követő hatalmas turné lett. A következő években sem pihent a zenei nagymesterekből és kiváló zeneszerzőkből álló négyes: elkészítették a negyedik Transatlantic-lemezt „Kaleidoscope” (2014) címmel, amelyet akár a eddigi legjobb teljesítményüknek is nevezhetünk. Frissen és lendülettel telve – ehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy az új album előkelő helyen végzett a német és holland listákon – nekivágtak a „Kaleidoscope”-turné európai szakaszának, és az első állomások között München is szerepelt.
Örömünkre ezúttal nem volt előzenekar, amely a főattrakció előtt véletlenül az idegeinkre ment volna vagy kiszívta volna a pozitív energiát, ahogy ez a múltban túl gyakran megesett. Egy kis felesleges rossz hangulatról azért gondoskodtak a különféle Transatlantic-„emléktárgyak” fejfájdítóan magas árai, Portnoy közönyös viszonya a zenéjét szerető rajongókhoz pedig, akik mellett a koncert előtt úgy sétált el, mintha ott sem lennének, külön fejezetet érdemel. Az, hogy a Transatlantic a színpadra lépés előtt saját feldolgozásokat játszott le progrock-klasszikusokból, amelyeket az aktuális album különleges kiadásának bónuszlemezére tettek fel, néhányak számára kissé taszítónak és önelégültnek hatott, mintha a zenekar tagjai nem szeretnék mások zenéjét, és közben valami felsőbbrendűségi komplexust ápolnának. Mindez persze semmilyen hatással nem volt a szupergroup tényleges koncertjére, amely beváltotta és kielégítette minden nagy várakozásunkat, és ez volt a legfontosabb.
A Transatlantic egy rövidebb zenekari intró után az „Into the Blue”-val nyitotta a fellépését, az új album nyitószvitjével, és ezzel előrevetítette az estét, amelyen többnyire 20 percnél hosszabb, sőt 30 percnél is hosszabb progresszív rock szuper-eposzok, többtételes szvitek domináltak. Neal Morse, aki a billentyűk nagy részét játszotta és az énekszólamok zömét énekelte, messze a legkarizmatikusabb színpadi jelenség a négy zenei mester közül, amiről az este minden Transatlantic-sztenderd előadásánál alaposan meggyőződhettünk. Neal született színész, kivételes a mimikája és az énekesi jelenléte, így nem csoda, hogy egyes zenekritikusok egyenesen „amerikai Peter Gabrielnek” nevezték, ami kétségtelenül kissé túlzó összehasonlításnak hangzik, de abban nincs kétség, ki a legfőbb színpadi példaképe. Már Neal külseje is, amely Quentin Tarantino „elveszett rokona” és a fiatal Jack Lemmon keveréke, lehetővé teszi, hogy maximálisan kihasználja hatalmas karizmáját, az énekhangja pedig az évek során csak „nemesedett”.
Morse akusztikusgitár-játéka legalább olyan színvonalas, mint a billentyűzés, amiről a Stolttal közös rövidebb szólószám alatt győződhettünk meg, ráadásul néhány más hangszeren is jól játszik, a dobon és a basszusgitáron is. Kár, hogy Neal a 2002-es végzetes „látomás” után, amikor „Isten azt parancsolta neki, hogy hagyja el a Spock’s Beardöt”, kreatív energiájának és idejének felét vallási prédikálásra és templomi fellépésekre fordítja, ami a legtöbb szóló- és Transatlantic-szövegében is meglátszik – különben már jóval korábban kivívta volna a legendás státuszt, amelyet a kilencvenes évek óta aktív progrock-zenészek közül csak egy maroknyian (legfeljebb hárman vagy négyen) érdemelnek meg.
Mike Portnoy nem karizmatikus, még kevésbé pozitív figura, amit a régi Dream Theater-rajongók már régóta jól tudnak (és nem csak a távozása óta), ugyanakkor kiválóan áll neki a szájhős, de egyúttal szórakoztató, kékszakállú mordály szerepe, aki időnként szellemes beszólásokkal is felpörgeti a közönséget. Ilyen volt például, amikor a koncert elején kiröhögte azt a plakátot, amelyet valaki az első sorokban magasra tartott. Azon ugyanis az állt, hogy „Portnoy is the shit”, ami tetszett neki. Biztos egészen másképp reagált volna, ha az állt volna rajta, hogy „Portnoy is shit”, ahogy ő maga is utalt rá. Mike persze továbbra is dobos-„vadállat”, amilyenből kevés van a dobosok világában, így a fellépése megtekintése mindig kötelező kirándulás minden fiatal és tudásra szomjas dobosnak, aki minden lehetséges műfajban szeretne játszani. Az énekesi képességeit még Dream Theater-tagként többször kritizálták, de valójában korántsem rossz énekes, és „pszichedelikus” hangja a megfelelő részeken, megfelelő hangzásháttérrel kifejezetten szórakoztatóan hat.
A gitáros nagymester Stolt a közmondásos hűvös svédek stílusában, ahogy várható volt, a fellépés alatt a „professzori” tartásával visszafogottnak tűnt, így minden váratlan, hirtelen mozdulat vagy a gitárnyak fölé emelt kéz, nemhogy egy mosoly, nagy meglepetés volt. A gitárcirkuszai, főleg a szólói, külön fejezetet érdemeltek, és mint mindig, ha róla van szó, ritkán hallható keveréke voltak a dallamosságnak, a precizitásnak és az irigylésre méltó sebességnek, énekesként pedig ott ragyogott a leginkább, ahol a stílus az „anyazenekarára”, vagyis a The Flower Kingsre emlékeztetett. A higgadt, de kiválóan felhangolt Trewavas a teljes fellépés alatt a Transatlantic-csapat legpörgősebb tagja volt, ami a Marillion minden hívének ismerős, hiszen ők már régóta tudják, milyen Pete színpadi hozzáállása. Összehangolt, dallamos, ugyanakkor összetett basszusvonalaival öreget és fiatalt egyaránt elbűvölt, különösen a két rövid énekes számban ragyogott, így ebben a nagyszerű progrock-négyesben minden tag kipróbálta magát énekesként.
A szokásos Daniel Gildenlöw (Pain of Salvation) helyett, aki a korábbi turnékon kísérte őket, vendégtagként Ted Leonard (Spock’s Beard, Enchant) lépett fel, aminek különösen örültek a Spock’s Beard hívei, hiszen így egyszerre állt a színpadon ennek a csodálatos amerikai progrock-zenekarnak a volt és a jelenlegi énekese. A Transatlantic nem is kívánhatott volna megfelelőbb kísérőénekest, mert Leonard és Morse kiválóan összeillett a vokális harmóniákban, főleg azokon a részeken, amelyeknek Spock’s Beard-os stílusuk és hangulatuk volt. Leonard további szintetizátorvonalakkal, ritmusgitárral és kísérőének-szólamokkal segítette Morse-t és Stoltot. A szólórészei a kiválasztott dalokban ritkák és rövidek voltak, de az énekesek közül csak Morse kapott nagyobb tapsot. A Rockline-csapat egy részének ez már a harmadik koncertes találkozása volt Teddel, és mindig más zenekar tagjaként: először az Enchanttal láttuk, másodszor a Spock’s Bearddel, harmadszor a Transatlantickal.
Morse a Roland V-7 orgonájával a színpad bal sarkában kapott helyet, jobbra Portnoy ült, akinek a dobfelszerelését úgy állították fel, hogy közvetlenül Neal irányába nézhetett, ami különleges volt, és neki biztosan szórakoztató élmény. Az „Into the Blue” után az épp annyira lenyűgöző, 16 perces „My New World” következett a Transatlantic „SMPT:e” (2000) című debütjéről, és rögtön látszott, hogy a régebbi művek előadása közben is ugyanúgy élvezik a színpadon a zenészek, mint az új anyagét, hiszen minden álomszerűen szólt, a vokális harmóniák pedig valóságos balzsamot jelentettek testnek és léleknek. A hangosítás a teremben végig kiváló volt, így nem volt lényeges különbség, hogy a közönségből ki hol állt a fellépés alatt.
Az ébresztő és kissé pszichedelikus „Shine”-nal, szintén az új albumról, a négy progresszív rock-„űrhajós” kissé „földet ért”, és megmutatta, hogy a „kompaktabb” (az ő szokásos léptékükhöz képest kompaktabb) művek játszása sem idegen tőlük, és hogy olyan zenészekről van szó, akik más időkben nagy popslágereket is írhattak volna, ha kedvük lett volna hozzá, ami főleg a sokoldalú Morse-ra igaz, míg a slágerpotenciállal bíró dalok írásában kétségkívül Trewavasnak van a legtöbb tapasztalata. A grafikus kivetítések színháttere hirtelen megváltozott: a zöld-kék „Kaleidoscope”-borítóból a „Whirlwind” album sárga-narancs borítókombinációja lett. A „Whirlwind” egyszerre album és dal, amely egyedül 77 percig tart, így nem is volt várható, hogy a Transatlantic teljes egészében eljátssza.
Ehelyett összeállították a „Transatlantic Medley”-t, amelybe besűrítették ennek az elképesztő prog-megújító eposznak a legjobb részeit, és közben a banda minden tagja egyformán ragyogott, a vendég Leonard is. A „Beyond the Sun”-nal visszatértek a „Kaleidoscope”-ra, amely az este csúcspontját a címadó szuper-eposszal érte el. Ez a „régi iskolás” progrock-ragyogás valóságos orgiája volt, és közben ismét egyesítették kivételes virtuóz képességeiket a varázslatos szimfonikus hangszerelések megalkotására, a csábító dallamok szövésére, a kiszámíthatatlan tempóváltások szervezésére és az epikus refrének megteremtésére. Ez kétségkívül az este két nagy csúcspontja közül az első volt.
A „Kaleidoscope”-diadal után mindenki, Neal és Roine kivételével, elhagyta a színpadot, és jött a közös szólószám: egy rövidebb gitárpárbaj, amely döntetlenül végződött. Neal közben egy rövid burleszkre is vetemedett, és gyorsan lejátszotta és elénekelte a híres country-örökzöld, a „Ring of Fire” (Johnny Cash) főtémáját. A koncert lassan a záró részéhez közeledett, és jött a „We All Need Some Light”, talán a legismertebb és legkedveltebb Transatlantic-alkotás, amelyet Neal, a szerzője, szinte vallásos hévvel énekelt, ami nem meglepő, főleg a lelki üzenetét és szövegét tekintve. A „Black As the Sky” előadásával a Transatlantic az este folyamán a teljes „Kaleidoscope”-ot eljátszotta, ami, annak ellenére, hogy még sok mindenre képesek, ami egy átlagos zenei „halandónak” felfoghatatlan, mégis lenyűgöző teljesítmény.
Egy rövidebb szünet után visszatértek a színpadra, és eljátszották a 30 perces „All of the Above” szvitet, amely a debütalbumukról származik, így végleg beteljesedett Portnoy fellépés eleji bejelentése, hogy az estét az epikus szvitek fogják jellemezni. A koncert nem lett volna teljes, ha nem játszanak legalább egy dalt a második albumról, a „Bridge Across Forever”-ről (2001), és mivel a Transatlantic a rajongóinak csak a legjobbat nyújtja, a legimpozánsabb dalt választották az említett lemezről: a 30 perces szuper-eposz, a „Stranger in Your Soul” volt az este második csúcspontja. Más előadók feldolgozását ezen az estén nem hallottunk, ami a maga módján helyénvaló volt, hiszen a Transatlantic tagjai lassan egyre inkább tudatára ébrednek, hogy a 2009-es újraegyesülés óta igazi zenekarrá lettek, szívvel-lélekkel, és már nem csupán „szabadidő-elűző” mellékprojekt, amely azoknak a prog-gazdagoknak kedvez, akiknek nincs kedvük külön elmenni e mesteri négyes „anyazenekarainak” koncertjeire.
A Transatlantic megjött, játszott és győzött. A müncheni Muffathalle-beli koncertjük igazi csemege volt minden szimfonikus progrock-gurmandnak. Ezeknek a megállíthatatlan prog-rajongóknak 20–30 perces epikus szvitek eljátszásához is bőven van energiájuk, ami az „Ábrahámmal már találkozott” vagy hozzá közeledő (Portnoy) fickóknál mindenképpen mély főhajtást érdemel. Még dicséretesebb, hogy a teljes fellépés alatt pozitív energiával és kellemes vibrálással tudják megtölteni a koncertlátogatókat, hiszen a komplex ritmikai variációk és kiszámíthatatlan szólómenetek között, amelyek az egyes kompozíciókat uralják, végig jelen van a gyönyörű dallamérzék és az olyan életüzenetek közvetítése, amelyek „univerzális nyelvet” beszélnek, és túlmutatnak Neal bekeretezett nézetein. Ez egyúttal azt jelenti, hogy a szimfonikus progresszív rock minden, régi iskolás gyökerű rajongója talál valami érdekeset a Transatlantic-fellépésen, így a koncertjük mindig egyedülálló élmény.
Setlista
The Orchestral Whirlwind (intro)
1. Into the Blue
2. My New World
3. Shine
Whirlwind Medley
4. Overture (Abridged)
5. Rose Colored Glasses
6. Evermore
7. Is It Really Happening?
8. Dancing With Eternal Glory (Whirlwind (Reprise) section)
9. Beyond The Sun
10. Kaleidoscope
11. Guitar Duet (Morse & Stolt)
12. We All Need Some Light
13. Black as the Sky
—ráadás—
14. All of the Above (Full Moon Rising/October Winds)
15. Stranger in Your Soul (Slide/Stranger In Your Soul)
Képgaléria
