Szerző: Sandi Sadar Šoba
Helyszín: Grad Tuštanj pri Moravčah, Zg. Tuštanj
Az interjú dátuma: 2013. 07. 05.
Van valami varázslatos azokban a szavakban, dallamokban és a dalok megbabonázó szépségében, amelyek az identitásunk, a nemzeti tudatunk, a folklórunk részévé váltak. Ezek egy részét a prekmurei melosszal az a rendkívül átható, érzékeny ember itatta át, akinek finom érzéke van a szépséghez és a körülötte élőkhöz. A „beltinci Bob Dylanről” beszélek, ahogy páran próbálják nevezni, a fekete gitáros, kalapos, félreismerhetetlenül rekedt hangú úriemberről, a nagy Vlado Kreslinről személyesen. Kevés olyan ember van, akit ilyen mélyen tisztelhetnék, szinte tisztelettel vegyes félelemmel, de az első kézfogásnál megismeri az ember a másikat. A kézfogás és a mélyen a szemembe nézés után már a feleségemmel együtt, a SiTi Teater-beli koncert végén tudtam, hogy Vlado Kreslin több, mint egy albumborító embere, több, mint az ismert arc a tévéből – Ember, nagy E-vel, és az ilyen emberekkel az ember csak kívánhatja, hogy egy kicsit gyakrabban találkozzon. Úgy alakult, hogy kettőnk között valami „kattant”, az első elektronikus kapcsolatfelvételt telefonhívás követte, majd személyes meghívás a pénteki koncertre Moravče környékére. Előtte azonban még személyes találkozás Vlado otthonában, magasan Ljubljana szürkesége fölött. A közeli Száva mellett, nem messze éppen elkezdődött a Rock Otočec, az ajtó mögül pedig a lépcsőházban, amelyet Vlado gyerekeinek, valamint zenészeknek, kulturális embereknek, íróknak, a nemzetünknek nemesebb árnyalatot adó embereknek számtalan fotója díszített, a lépcső tetején Vlado fogadott minket. A koncert előtti utolsó készülődés fázisában, de őszinte mosollyal az arcán. „Mindjárt jövök, oké?” Lent várunk. Nem várok sokat, hiszen tudom, hogy Vlado nem szereti az interjúkat. A újságírók átírják az elmondottakat, mondta egyszer. Egyetértek vele, mert a hetedik hatalom hírnökei gyakran átkozottul sok igazságtalanságot követnek el, és elferdítik a hallottakat. Ezért nem csodálkoztam volna, ha nem szán időt az interjúra, az pedig már így is nagy dolog volt, hogy a feleségemmel együtt kinyitotta előttünk az ajtaját, és meghívott a társaságába, hogy elmenjünk a tuštanji várhoz. „Tudjátok, hol van? Én is még csak most megyek oda először, de majd megtaláljuk.” Marjan, az asszisztense bepakolja az autóba az erősítőt, a gitárt, a harmonikát, Vlado pedig ellenőrzi, megvannak-e a szemüvegek, a könyvek és a többi nélkülözhetetlen kellék. „Minden itt van!” – és már indulunk is.
Ljubljanát hamar magunk mögött hagyjuk, a vidéki életet pedig, meg az utakon uralkodó elég nagy zűrzavart plakátnézéssel és beszélgetéssel rövidítjük. „Hamarosan kész lesz a Bejli grm videoklipje. A videó fenomenális, ma még a legutolsó keverékeket kellett átnéznem. Naberšnik király, tényleg van érzéke a képhez …” mondja Vlado. A celluloidálmok hozzájárulnak majd ahhoz, hogy megörökítsék a két Kreslin – apa, Milan és fia, Vlado – első igazi, telivér duettjét. Részben ezért is született meg a Čarobnice lemez, amely majdnem tíz évvel a Kreslinčice után gyűjti össze és kínálja a kincsek egy részét abból a kimeríthetetlen ötlet- és dallamtárházból, amelyet Vlado olyan magabiztosan és megszakítás nélkül sző, ír és tol be örökké éhes fülünkbe. A hangszórókból Bob Dylan hangja szól, Vlado pedig lábát a műszerfalon pihentetve még egyszer átrágja az utolsó részleteket a fellépés előtt. „Látnod kellett volna, milyen volt tegnap a Lenten. Atyaég, mennyi ember, és a hangulat is igazi volt …” kommentálja az előző napot. Pihenésre nincs idő. A koncertek egymást követik, mert a Čarobnice megérdemli a megfelelő promóciót, ráadásul Vlado a közönségnek a Pojezije in pripetljaji felolvasásával is kedvez, a Beltinška banda turnéin gyűlt anekdotagyöngyszemekkel. Legtöbbjük már elment, de az elmúlás és a távozás az élet körforgásának része. Azoknak az embereknek az emléke pedig, akik meleggel, mosollyal és zenével érintették meg Vladót, még mindig eleven. Majdnem eltévedünk, de Marjan végül időben észreveszi a Grad Tuštanj feliratú táblát, és a kanyargós, romantikus falusi úton a helyszín felé vesszük az irányt. Hamarosan a kaput előtti kavicsra gördülünk, és elénk lép a kastély ura, a felesége és a szervezők. Boltíves udvar, az árkádok között székek a szabad ég alatt, szemben pedig a színpad, ahol még az utolsó előkészületek folytak a hónap, ha nem az év eseményére ezen a környéken. Egy szék, egy asztal, amelyre Vlado leteszi a kalapját, oldalt pedig csak a hangfalak.
Vlado kezébe veszi a fekete elektroakusztikus gitárját, és blueslickeket kezd játszani. A dúr és moll akkordok enyhén hamisan szólnak, ezért megnézi a húrokat. A francba, megint cserélni kell. A négyest ki kell cserélni, amit a maestro maga, személyesen meg is tesz. „Ez az a híres fekete gitár, amiről énekelnek?” kérdezem. „Dehogy! Annak már több mint 70 éve van, és otthon van. Apám néha a kezébe veszi, és játszik rajta valamit. Ennek a gitárnak viszont megvan a maga hangzása …” És már csúsznak is ki a hanglyukból az új akkordok, a dallamos futamok, Vlado pedig erősítő nélkül elénekli az Abel in Kajn első sorait. Ilyen minimalista és mégis elég, ha az embernek van mit őszintén elmondania. Semmi maszk, semmi kozmetika, semmi túlprodukált sallang. „Lenne most esetleg időnk a beszélgetésre?” próbálkozom nem éppen a legszerencsésebb pillanatban. „Meglátjuk. Még le kell tolnom a kórusos próbát. Utána meglátjuk …” Semmi sem lesz belőle, gondolom, de ez számomra másodlagos. Az égen gyülekezni kezdtek a felhők, az ólomsúlyú tömegből pedig hirtelen az Isten könnyeinek patakja, eső szakadt, és alaposan kimosta a helyszínt. Leülünk. Aggódó pillantások szegeződnek az égnek, de a remény, hogy lesz koncert, nem hal meg. Minden elmúlik, minden rendben lesz, teszi hozzá a szervező, és megemlíti, hogy előző nap szó sem volt esőről Szlovénia ezen a részén. A földnek is kell inni valamit, Vlado pedig a gitárjával várja az esemény folytatását. Hogy megtörjem az egyhangúságot, azt javaslom neki, hogy minden megkötés nélkül adjuk át magunkat a pillanatnak, és a formát meg a felvevőket félretéve rövidítsük az időt egy kicsit személyesebb csevegéssel. „Legyen,” mondja, majd rápillantva az analóg csodára, amit magammal cipelek, hozzáteszi: „Old school! Az ilyenek a legjobbak …”
Rockline: Ahogy már korábban is mondtam, Vlado, nagy megtiszteltetés és öröm, hogy időt szakított a RockLine-ra, és beszélhetünk a nemrég napvilágot látott Čarobnice-ról is. Majdnem tíz évvel a Kreslinčice után valamiféle folytatás következik. A Čarobnice szándékos folytatás? Ez járt a fejében, vagy a Čarobnice születésének vezérfonala valami egészen más?
Vlado: Hát, valamiféle folytatás tényleg, de a dolog igazából teljesen másképp indult. Volt egy számom az apámmal, és mondtam, hogy jó lenne kiadni. Csakhogy hol adjam ki, ha nincs egyszerre 15 új dalom, hogy elég anyagom legyen egy új lemezhez, aztán eszembe jutott, hogy már régóta nem csináltunk semmilyen válogatást, gyűjteményt, amelybe be lehetne tenni az ilyen furcsa, sorozaton kívüli dalváltozatokat, mint a Texarcana a Bambi Molestersszel vagy a Malena az Idolival a Cankarjev domban … Az ilyen igazi feldolgozásokra, élő előadásokra, amiket nem tudsz felrakni egy szokványos albumra, amire az új dalokat teszed, erre ez a forma most nagyon megfelelt. Nem töröm már a fejem azon, hogy koncepció-e vagy sem, kiadjuk, és fel van jegyezve, nem? Különben elfelejtheted őket valamelyik fiókban, és … Az előbb eszembe juttattad a Politični songot, azt az angol nyelvű számot, amiről elfelejtettem, hogy megvan nekünk … Ez volt nekem a vezérelv – hogy rögzítsem őket, összekössem, és hogy valahol együtt legyenek.
Rockline: Idén már a negyvenedik évfordulóját ünnepli a zenei pályafutásának. A zenei út ez idő alatt nagyon változatos volt. Gondolom, minden az adott pillanat ihletének gyümölcse volt, ami magából mint lélekből, mint emberből árad. Az első lépésektől az Apollóval, amikor teljesen véletlenül ült a dobok mögé, aztán a dolgok innen fejlődtek tovább. Hogyan foglalná össze ezt a 40 évet valamiféle vezérfonalba, gondolati gombolyagba, amellyel Vlado Kreslin olyan zenésszé és olyan lélekké formálódott, amilyen most?
Vlado: Nem tudom. A dolgok nagyon ösztönösen történtek. Csak arra emlékszem, hogy az általános és a középiskolában minden osztálytársam arról ismert, hogy dobolok az asztalokon, éneklek és … Magamról azt mondom, hogy mindig is ilyen voltam. Tudod, amikor firkálsz, számolsz valamit, gondolkodsz, és közben firkálsz az iskolában? Én is firkáltam, és mindig volt valami, ami ugyanaz maradt – mindig zenekart rajzoltam. Középen a dobos, az egyik oldalon a gitáros, a billentyűs, a basszusgitáros … És mindig csak ezt, mert akkoriban gondolatban mindig a Stonesnál meg a Beatlesnél jártam … (nevetés) Mindig csak ezt rajzoltam. Bármit csináltam az életben, mindig csak az érdekelt, amit rajzoltam – hogy legyen egy zenekarom. A többi dolog – a középiskola elvégzése, munkába állás, különböző szakmák kipróbálása – másodlagos volt, mert a háttérben ott volt a gondolat, hogy legyen egy zenekarom. A 20 vagy 30 évnyi munkaviszony alatt, amikor mást kellett csinálnom, aztán úgy döntöttem, hogy profi módon ennek a személyes küldetésemnek szentelem magam. Előtte a dolgok mindig csak a … alatt voltak.
Rockline: Ezúttal viszont a lélekért …
Vlado: Na, ez érdekelt.
Rockline: A feleségemmel éppen ma beszélgettünk arról, hogy valaminek lennie kell abban, hogy Önben ott van a zenei gén, amely a Kreslin családban már nemzedékek óta öröklődik nemzedékről nemzedékre. Az édesapjáról már tudom, hogy testestül-lelkestül zenész volt, és még ma is az, de engem az érdekel, hogy öröklődött-e ez már korábban is ezen a vérvonalon. Az elődei is zeneileg aktívak voltak már korábban?
Vlado: Nem volt ez annyira kiemelve, mint ahogy most talán látszik. Apám gitárját egyébként láttam a sarokban, és néha-néha megpengette. Mesélte, hogy aktívan játszott egy jazz bandában. Azokat a számokat … Biztos van ebben valami. Anyám énekelte a maga népdalait a népzenei csoportjával, akikkel Beltinciben táncolt is. Ezeknél az öreg helyieknél nagyon erős a hagyomány. Emlékszem, amikor elkísértem a fesztiválokra, mentünk persze Ptujra, Bledbe, Ljubljanába, Opatijába, Zágrábba, ezek mind igazi karavánok voltak, hiszen két busz ment három – négy napra. Akkoriban így ment, és közben én felnőttem, ezt mint a vatta szívtam magamba. Az is igaz, hogy otthon kocsmánk is volt, apám egy kocsmáros, egy gazda fia volt. Sajnos nem sokáig, mert az apja hamar meghalt, jött a mostohaapa, és a dolgok kicsit drámaibban balra, vagyis a rossz irányba fordultak, vagy hívd, ahogy akarod. Én pedig elég sokat nőttem abban a kocsmában – 1964 vagy ’65 tájáról beszélek –, és ott mindig élőzene szólt. Igazi kocsmák voltak – kuglipályával, valódi színházteremmel, biliárdasztallal és egy hátsó szobával, ahol a zenekar játszott. Ez a zenekar pedig a későbbi Beltinška banda volt – a Kocipri testvérek, egy beltinci zenészcsalád … Ez is biztos beköltözött valahová, és helyet talált bennem.
Rockline: Mivel gyakorlatilag ugyanabban a házban nőttél fel, ahol a Beltinška banda is elindult és ahol a koncertjeiket adták – az egy dolog, hogy a prekmurjei dallamvilágban nősz fel, de te idővel lázadtál ellene. A SiTi Teaterben nagyon tetszett az a sztorid arról, hogy eleinte kifejezetten olyan zenét akartál csinálni, amire nem lehet táncolni, aztán rájössz, hogy az évekkel a tánc egyre inkább visszatér. Az Apollo mellett country vizekre eveztetek, progresszív rock vizekre, aztán jött a Martin Krpan, amiről az én generációm leginkább ismer titeket, most pedig visszatértek az eredeti alapokhoz, amelyekből kihajtottatok.
Vlado: Valószínűleg az is számít, hogy olyan zenét csinálsz, amilyen felállásod van, hogy hogy állsz a stúdióban, élőben, és nekem az a célom, hogy olyan zenét vegyek fel, amit többé-kevésbé élőben is el lehet játszani. Sokszor … van pár számunk az archívumban, amit nagyon nehéz eljátszani. Néha kifejezetten sajnálom, hogy nehéz előadni őket, de hát ez valószínűleg mindenkivel így van, nem?
Rockline: A legutóbbi Drevored albumon nekem nem volt ilyen érzésem, a számok nagyon természetesek és előadhatók …
Vlado: A Martin Krpanról és a korábbi dolgokról beszélek.
Rockline: Túlprodukáltságról beszélünk?
Vlado: Nem, inkább elég bonyolultak voltak. A stúdióban rendben vannak, jól szólnak, élőben viszont nem. Ez az aranzsmán múlik. A Martin Krpannal volt egy számunk, amelyben Isten és az ördög beszélget – mi is volt az? (megpengeti a gitárt, és elénekel egy részletet a Za ljudi című számból: „Naredil sem ta svet lepote / ustvaril sem ga za ljudi / zato, da mi daruje žrtve, / zato, da me časti.”) Za ljudi! „Elegantni kozjebradec, zapeljevalec krempljasti, / in ta večni glas resnice, ki z neba doni!” Ez a Bogovi in ovce lemezről való. Kemény, metálos dolog, akkoriban azért játszottuk, de … Azt akarom mondani, hogy a te közeged is, a gondolkodásod, hogy akkor éppen hol tartasz, a zenekar és az emberek, akikkel együtt vagy, és akiket magad körül tudhatsz, ez alakítja ki a végső képet rólad. Minden más idegen!
Rockline: Persze! Hiszen ez evolúció. A Drevored kritikájának írása közben azt mondtam: „a szülőföld formálja az embert, de végül az ember is formálja önmagát”. A Drevored, mint az a lemez, amely az önállóság utolsó hangját is megadta, az egyik tökéletes csúcspont volt. A Gal Gjurinnal való együttműködés nagyon gyümölcsözőnek bizonyult. Ez volt a második lemez Gallal?
Vlado: Az első a Cesta volt.
Rockline: Hihetetlen az a szimbiózis, ami érződik. Gyaníthatóan Gallal folytatni akarjátok az együttműködést?
Vlado: Hát persze! Remélem, így lesz!
Rockline: Készülnek további anyagok, tekintve, hogy a Drevoreddel bizonyos dolgok ki lettek mondva, le lettek írva? A Čarobnice ugyan olyan fázisban van, hogy az archív jellege ellenére is népszerűsíteni kell. De mi a helyzet az új anyagokkal? Már készülnek?
Vlado: Most, úgy érted? Nem igazán. Most beállt egy kis csend, és más dolgokkal foglalkozom – egy könyvvel és egy filmmel, szóval … De sosem tudhatod! Néha az történik, hogy egy héten belül megszületik két szám, néha két évig egy sem.
Rockline: Pont ezt vettem észre – 1991-től kezdve a lemezeitek szinte évente jöttek, aztán két évente, aztán ötévente … Úgy érzed, hogy eljött az ideje az anyagok, az ihlet és a szövegek alaposabb, erősebb szűrésének?
Vlado: Egyszerűen az évekkel önkritikusabb leszel. Én amúgy is nagyon önkritikus vagyok, és ebben az irányban nem vagyok túl magabiztos. Egy dolgot már egyszer elmondtam, és nem szeretem ismételni magam. Amikor idősebb vagy, háromszor átgondolsz mindent, amikor fiatal vagy, egyszerűen ugrasz. Bejössz a stúdióba, és VAAAAAAUUUU. Csak szóljon, és kész. Vau! Most viszont jobban végiggondolod a dolgokat, és fokozatosan adagolod.
Rockline: A Čarobnice háromlemezes kiadványként jött ki. Az az érzésem, hogy valamilyen szigorúbb válogatás nem volt lehetséges. Összeraktátok mindazt, ami ezekben az években telivérként felgyűlt, és archív formában kiadtátok. Mennyi ideig készült az egész – az első elképzeléstől a végső kivitelezésig?
Vlado: Összességében? Az ötlet januárban vagy februárban jutott eszembe.
Rockline: Aztán hagytátok a dolgokat leülepedni, nem?
Vlado: Igen! Amikor megvolt ez a szám, ami az egész apropója volt – a Tisti bejli grm. Aztán eszembe jutott ez a sok érdekes dolog, és rájöttem – tényleg –, hogy van ez is, az is. Gallal leültünk a stúdióban, és eszünkbe jutott: „Nincs nekünk még az a tavalyelőtti koncert? Várj! Gyere, hallgassuk meg!”, és hallgatjuk … „Ez durva! Hogy szól! Ez kiváló! Nem rossz! Első liga! Keverjük ki!”, és így kevertük ki. Aztán ott van még egy koncert tavalyról. „Mi van ezen? Még ott a Krka énekkar is! Brutális!”, és így épülnek fel a dolgok. Azt a négy-öt koncertet át kellett olvasni, át kellett hallgatni, egyszer csak ennyi anyag lett, hűha …
Rockline: Gyakorlatilag minden koncertet felvesztek?
Vlado: Nem. A Cankarjev domban az utóbbi években felvesszük. Régen minden olyan drága volt, de most is előfordul, hogy felvesszük, aztán bedöglik a multitrack. Ez a technika mindig is az Achilles-sarkunk. A nagyobb koncerteket többé-kevésbé rögzítjük, csak manapság nem jó mindent lemezre tenni, lemezre azt válogatod be, ami egy kicsit más. A Čarobnice is ilyen volt … Aha! Hozzák a borocskát! (örömmel üdvözli a csapatot, amely az uzsonnát és az italt hordja a backstage-be, a szerk. megj.) Egy kis bor! Kicsit sajnálom, hogy nem hoztam a ti Chiantitokat … (nevetés) Tudod mit? Ha a Čarobnice koncepciójában hasonlít a Kreslinčicéhez – Kreslinčice 2? Hát nem az autószerelőnél vagyunk! Keresztapa 2.! Ez így nem fog menni! Aztán arra járt a lányom, Čarna, és azt mondtam: „Hé, Čarna! A lemez címe Čarnice lesz!” „Nem! Nem! Nem!” kezdett tiltakozni! „Akkor Čarobnice lesz!” Aztán még lefényképeztek a borítóra, ami kontrasztos és fekete, rajta pedig úgy nézek ki, mint valami varázsló. Mintha fekete mágiát űznék … Így sikerült ösztönösen elneveznem a lemezt … Az ihlet dolga … Néha ilyen.
Rockline: Amikor a feleségemmel a SiTi Teaterben voltunk, még nem is tudtuk, hogy a Čarobnice lemez készül, és hogy ki fog jönni.
Vlado: Tényleg. Ezt akkor még nem jelentettük be …
Rockline: Tiszta véletlen volt, mert mi magunk emeltük ki a pillanat varázsát, a számok varázsát, a varázst …
Vlado: Erről akkor még nem beszéltem.
Nataša: Akkor azt mondtad, hogy lemezt vesztek fel, és hamarosan megjelenik. „Lemezt veszek fel, apámmal éppen a stúdióban vagyunk …”
Vlado: Három héttel rá meg megjelent a Čarobnice, pontosan!
Rockline: Véletlen …
Nataša: Varázslatos zene, nem?
Rockline: Azok közül a duettek közül, amelyek a lemezre kerültek – melyikre vagy a legbüszkébb, melyiket emeled ki a lemez csúcspontjaként? Az apáddal közöstől eltekintve …
Vlado: Mind különböző, és ezt nehéz összehasonlítani. Mind más. Mindegyik viseli a maga hangját, a maga történetét, mindegyik a valóság egy darabját hordozza. Ha Isztriában autózol, és egy benzinkúton hallod, ahogy a Šajetát énekelik kőkemény isztriai nyelvjárásban, az neked hűha, mert olyan szépen pásztázik ott. I love it! Ha hallod Šerbedžiját énekelni a Namesto koga roža cveti című számot, az őrület. Ha Allan Taylor szlovénul énekli: „Daleč je moj rojstni kraj” (amerikai akcentussal, a szerk. megj.), az is durva, de még durvább, ha Mary Coughlan szlovénul énekli a Dekle moje-t Zágráb közepén! És aztán lent azt mondhatom: „Most értetek, korábban viszont nem értettetek!” Ezek ilyen kincsek, és minden dalnak megvan a maga története.
Rockline: Idén betöltöd életed hatodik évtizedét.
Vlado: Igen.
Rockline: Talán a születésnapodra csinálhatsz, mint korábban is, egy különleges koncertet, és újra átélhetjük élőben ezeket a különleges duetteket?
Vlado: A Cankarjev domban lesz! A Cankarjev dom-beli fellépéseink időpontjai mindig a születésnapom környékén voltak (Vlado 1953. november 29-én született, a szerk. megj.). Az első koncertünk a Cankarjev domban éppen 29-én volt, de ez nem mindig lehetséges, így van, hogy a Cankarjev domban november 28-án, van, hogy december 3-án játszunk, idén pedig a koncert sajnos megint decemberben lesz – 3-án vagy 4-én, valahol ott … Akkor talán gyújtunk egy-két gyertyát, és jól kitombolunk. Ami a vendégeket illeti – mindig különleges vendégek jönnek, szóval ez afféle ünnepség lesz.
Rockline: Intenzív lemezpromóció vár Önre. Nem láttam összesítve, hány koncertből áll majd a turné, ahogy a Pojezije esetében sem, amelynek könyvbemutatóit már 2009 óta vezeti. Milyen koncerttervek vannak erre az évre? Készül külföldi turné is – Ausztrália, Argentína, Uruguay?
Vlado: Egyelőre nem, bár kaptam egy meghívást júliusra egy pittsburgh-i fesztiválra, de időben nem jött ki. Viszont van a tarsolyomban valami más, ami ősszel egy kicsit több időt fog elvenni: horvát lemezt készítek. Lefordítottam az anyagot horvátra. Remélem, Szarajevóban is meghallgatják, bár alapvetően minden horvátul van …
Rockline: Egy kirándulást már tett ezekre a vizekre a sevdalinkákkal …
Vlado: Időnként megesik, hogy az emberek azt mondják: csinálj már valamit nekünk is. Az nekünk is jó – szuper! Mondtam is magamnak: „Most aztán tényleg fel kell vennem valamit!”, aztán a sok munka miatt megint elfelejtettem, meg ilyenek …
Rockline: Ez amolyan horvát best of lesz?
Vlado: Egy egész lemez lesz. Le van fordítva a Cesta, a Roža, az Ena pesem …
Rockline: A Črna kitara is?
Vlado: A Kitara nem, mert az szlovénul lesz, aztán tervezek még pár duettet, amelyek már rajta vannak a Čarobnice lemezen – ezek a horvátok … A szlovén eredetik egyébként nekik … De hogy ki tudjon jönni, a Roža le lesz fordítva horvátra.
Rockline: Hogy működnek a dolgok? Az az érzése, hogy Kreslin hitelességi energiája ilyen sértetlen maradt? Változott valami a hangszerelésben?
Vlado: Van ott egy zenekar, amelyik Rade Šerbedžijával játszik. Én párszor léptem fel velük együtt, és ők rendesen lángra kaptak azokért a számokért, amelyeket fel akartak venni, nekem meg mindent le kellett fordítanom, beáshattam magam a papírok közé … Aztán felvettük a dolgokat, és hát igen, azok mindenképp mások.
Rockline: Akusztikusabbak?
Vlado: Teljesen akusztikusak. Mind virtuóz, őrülten játszanak! Őrülten! Kivételes zenekar – hegedűk, harmonikák, tamburák … Brutális! Tényleg brutálisan játszanak! Akadémiai végzettségű zenészek, akik akárhol eljátszanak mindent, kocsmákban éppúgy, mint koncerttermekben. Tényleg értik a dolgukat, ráadásul szuper srácok, szóval … Talán ősszel is lesz velük valahol valami, lehet …
Rockline: Akkor jön egy horvátországi promóciós turné?
Vlado: Nehéz megmondani! Ha úgy alakul, hogy be tudjuk mutatni a lemezt, akkor igen! Nem vagyok ott otthon, és nincs ennyire kézben a dolog. De mindegy! Jó átmenni a határon!
Rockline: Jobb mindent az ösztönökre bízni. Ön mindig is olyan ember volt, aki elsősorban a saját lelkének csinálta a dolgokat, és ha az ember olyat alkot, amivel maga elégedett, a dolgok aztán pozitív irányban gördülnek tovább …
Vlado: Hát persze, nekem is elég ez vezérfonalnak … Hála Istennek, az én ízlésem a közönségem ízlésével találkozik, nem bárkiével – annak a százaléknak az ízlésével, akikkel egy intellektuális szinten és egy hullámhosszon vagyunk, meg mindenben.
Rockline: Tom Waits, ahogy nemrég kiemelte, az emberek egy százalékát húzza maga után, és anyagilag kijön belőle …
Vlado: Nálunk a százalék kicsi, úgyhogy egy kicsit többen kellenek …
Rockline: Nekem az az érzésem, hogy bármibe fog is bele, mindig fején találja a szöget, és a dolog működik. Az a fontos, hogy amit hátrahagy, az örökre nyomot hagy.
Vlado: Mindig a végeredmény számít. Naberšnikkal csináltuk a klipet a Tisti bejli grm című számhoz, és tekintve, hogy rengeteg jó filmet forgatott (Marko Naberšnik fiatal, ígéretes új generációs rendezőként forgatta többek között a Petelinji zajtrk és a többszörösen díjazott Šanghaj című filmeket – a szerző megj.), a Marko Naberšnikkal való együttműködés teljesen meglágyít. A klipet már negyven-ötvenszer láttam, mégis nagyon megrendít.
Rockline: Naberšnik megközelítése némi celluloidálmot vitt a Önök és az édesapja közötti hiteles viszony ábrázolásába, ami a Tisti bejli grm megfilmesítésén keresztül jelenik meg. Hamarosan kijön a videó, de vannak már további terveik, videós promóciós munkáik? Jöhet esetleg valamilyen továbbfejlesztés film formájában?
Vlado: Egy csapat ember már egy ideje beszél valami dokumentumfilmről, egyébként pedig Kozole (Damjan Kozole, a Pronofilm, a Stereotip, a Slovenka … rendezője – a szerző megj.) a minap azt mondta, hogy lát egy jó kis klipet a Zibaj me című számhoz, ami a Čarobnice második száma. „Oké, te csak írd le, és megbeszéljük!” – mondtam.
Rockline: A nagy filmes művészek maguktól ajánlkoznak …
Vlado: Én mindig is dolgoztam velük. Mind csinált már valamit nekem – Sašo Podgoršek (a Sladke sanje szerzője – a szerző megj.), Metod Pevec …
Rockline: Sosem lehet tudni. A minap olvastam a Cavazza című könyvet, és a történetbe Ön is besurran Boris Cavazza bulijainak állandó vendégeként, a Predinnel közös klasszikus felállással együtt … Talán éppen Cavazza lesz az egyik azok közül az impozáns személyiségek közül, akik hozzáadhatják a magukét a következő klipjéhez …
Vlado: Borisra gondolsz?
Rockline: De nem a Zibaj me-hez …
Vlado: Hogy került ő most ide a történetbe? Nem áll messze az igazságtól, de nem tudom, leírta-e egyáltalán a könyvében … Nekünk akkoriban volt egy zenekarunk. Predinnel ketten gitároztunk, Boris énekelt. Zorannal és Borisszal egész éjszaka hülyéskedtünk, a feleség főzött, és az őrület volt – húsz számos repertoárunk volt, csupa cigány dal! Ez már harminc éve volt, ha nem több … Aztán ezzel még fellépegettünk is. Ez akkor volt, amikor elkezdtem fellépni a Beltinska bandával. Stara Ljubljanában, ott a Feniksben ő is velünk énekelt, konferált, és közben szavalt. Akkor nekünk megvolt ez a zenekarunk, és tényleg teljes gőzzel ment, a férj meg a feleség énekelt (Mojca és Boris Cavazza – a szerző megj.) azokat az olasz, trieszti dalokat – milyen szép volt! Mojca olyan gyönyörűen tudott énekelni, és hogy főzött! Hajnali kettőkor érkeztünk Borisszal, kissé kótyagosan, ő meg már grillezett és készülődött. Négykor volt ez, mit tudom én, reggeli. Semmi sem volt neki nehéz, aztán egyszer csak … (Cavazza felesége 1991-ben, súlyos rákkal vívott harc után elhunyt – a szerző megj.). Most mennem kell próbálni! Aztán talán még beszélgetünk …
És már ment is a színpadra, kezet fogott a Grajski oktet srácaival. Hogy előkészítsen mindent az esti koncertre, amelyről sosem hiányozhat a szívélyesség, a melódia, az összhang, a színpadi álmok és a szentimentek. Ez egy kivonat annak a napnak a munkájából, amelyet a meghívásnak köszönhetően az ő társaságában tölthettem. Egy férfi társaságában, akinek ott a fekete gitárja, a kalapja, és a tarisznyái tele vannak történetekkel és szívvel. Közben elállt az eső. Nagy cseppek áldották meg a Grad Tuštanj udvarát, ahol aztán az elmúlt évek egyik legszebb koncertje zajlott, amelynek tanúja lehettem. Ez azonban már egy másik történet, amely szintén megérdemli a maga emlékét.
Képgaléria
