Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bécs / MuseumsQuartier, Halle E / Ausztria
A koncert dátuma: 2016. december 1.
Látogatók száma: 2.000
Jegyár: 80,00€
A progresszív rock angol bajnokai, a King Crimson eredetileg két bécsi, MuseumsQuartier-beli koncerttel akarták zárni európai turnéjukat, az utolsó pillanatban azonban hozzátettek még két záró fellépést Franciaországban, ami elég meglepő húzás volt. Egy turné záró koncertjei általában különlegesek, és tartogatnak valami extra meglepetést, de ha az ember a kísérleti zene titánjairól, a King Crimsonról beszél, akiknél minden egyes fellépés valami teljesen egyedi, akkor nem sokat izgatott minket, hogy mégsem lesz ott a terjedelmes turné záróakkordjánál (amelyet még egy évvel korábban, az észak-amerikai és japán túra után, majdnem meg sem szerveztek).
A koncert már jóval a két bécsi este előtt teljesen elkelt, amiről a széksorokkal zsúfolásig megtelt terem tanúskodott, a színpad bal és jobb sarkát pedig két nagy figyelmeztető tábla „díszítette”. Aki nem tartotta be a King Crimson örökös „diktátorának”, a legendás gitárosnak és hangzásújítónak, Robert Frippnek a szigorú „házirendjét”, azt az első figyelmeztetés után gyorsan kikísérték a teremből. Szerencsére erre nem került sor, és mindenki betartotta, hogy a zenekar fellépésének végéig szigorúan tilos a fényképezés. A progresszív rock legendáinak koncertje szerencsére a közönség provokációi nélkül zajlott le, hiszen Frippnél sosem tudni, hogyan reagál az ilyesmire. Vagyis nem ismétlődött meg az a „jelenet”, amikor Fripp néhány évvel ezelőtt, egy udinei szólókoncerten egy csecsemő sírása és egy disznómaszkos fickó miatt, aki a színpad alatt heccelte, elvesztette a türelmét, egy pillanatra megszakította a fellépést, a nemkívánatos nézőt saját kezűleg kitessékelte a teremből, majd folytatta a játékot.
Ezúttal Bob bácsi, az ekcentrikus öregúr mindenki meglepetésére mégis valamivel emberibb és kevésbé robotszerű volt a szokásosnál, a koncert alatt néhányszor még mosolygott is, és a közönség felé pillantott. Pedáns, időnként elképesztően gyors és bizarr gitárhúr-kezelése közben, amelyből teljesen egyedi, „frippes” technika sugárzik, természetesen végig a zsámolyán ült, és közben a mellotronra is ügyelt. A szimfonikus és jazzes hangszerelések építésében erős támaszt kapott régi haverjától és a zenekarba visszatérő, remek szaxofonos-fuvolás Mel Collinstól, a mellotronon pedig az új dobos, Jeremy Stacey is segédkezett neki. Stacey az elképesztő Gavin Harrisonnal, aki még a Porcupine Tree-s ideje óta a világ egyik legjobb dobosának számít, és a King Crimson, valamint a Mr. Mister régi dobos-bajnokával, Pat Mastelottóval együtt gyilkos hármas dobfalanxot alkotott, különleges dobfelállásokkal, amelyek vakmerőségükkel újra meg újra földbe döngöltek minket. Mind a hárman csak néhányszor doboltak egyszerre, mert Staceynek sok dolga akadt a mellotronnal és a különféle ambient hangokkal is, de azokban a féktelen pillanatokban, amikor a dobos-„szörnynek” „három feje nőtt”, úgy „dörrent”, mintha eljött volna az ítélet napja, vagy ha „crimsonosabban” fogalmazunk, az apokalipszis kezdete, a 21. század skizoid emberiségének végét hirdetve.
A jókedvről a hosszú ideje tag Tony Levin gondoskodott, aki Chapman sticken, basszusgitáron és nagybőgőn játszott kivételes ujjmunkával. A világ egyik legjobb és legkarizmatikusabb basszusgitárosa szabadidejében lelkes fotós is, ami azon kevés szabadidős tevékenység egyike, amely Frippet is érdekli, igaz, jóval kevésbé szenvedélyesen. A vokális mesterműveket és a további gitáros csínyeket a gitáros-énekes Jakko Jakszyk szállította, akinek a hangja a két egykori tag, Greg Lake és John Wetton ideális keveréke, ez pedig egyben a lehető legjobb hangszín a King Crimson múlt századi hatvanas és hetvenes évekbeli örökzöldjeinek előadásához.
A hihetetlenül összeszokott King Crimson-heptett huszonöt számmal örvendeztetett meg minket azon az estén, bő, közel ötven éves kincsestárukból, két blokkban, amelyeket a kötelező húszperces szünet választott el egymástól, és ezalatt a tekintélyes életkorú, edzett zenészekből álló vén gárda kissé „feltöltötte az akkumulátorait”. A terem bejáratánál kazettán felvett Fripp-soundscape-ek fogadtak minket „Walk On: Monk Morph Chamber Music” címmel, ami úgyszólván ideális rémálom-zene a legádázabb ellenséged megkínzásához, de szerencsére ez nem lett része magának a fellépésnek.
A King Crimson egy új szerzeménnyel, a „Hell Hounds of Crim” című instrumentálissal nyitotta a koncertestet, ami tulajdonképpen egy hármas dobos-rohanás Gavin Harrison, Pat Mastelotto és Jeremy Stacey rendezésében, majd a környezettudatosságra ébresztő klasszikus, a »Pictures of a City« következett, amelyben először csillogott az egész zenekar. Ezután a King Crimson gazdag kincstárának egyik legtalálóbb választása jött, hiszen Fripp évtizedeken át teljesen figyelmen kívül hagyta koncerteken a zenekar korai munkáit, különösen az egyre nagyobb tiszteletnek örvendő »Lizard« (1970) és »Islands« (1971) albumokról származó darabokat. A több mint 23 perces epikus »Lizard« szvit teljes előadásához zenekar és az egykori Yes-csalogány, Jon Anderson jelenléte kellett volna, ezért „csak” a »The Battle of Glass Tears – Part I: Dawn Song« részt játszották el, amely a keresztesek és a mongolok közötti középkori csata kezdetéről mesél, és amelyben főleg Jakszyk kaméleonszerű hangja ragyogott.
A King Crimson ezután a kiváló új szám, a »Suitable Grounds for the Blues« előadásával bizonyította, hogy már rengeteg remek anyaguk van egy lehetséges új stúdióalbumhoz, bár ez a lehetőség Fripp szeszélyei miatt már-már a sci-fi határát súrolja, és a számnak tipikus ekcentrikus módon semmi köze a bluesműfajhoz. A zenekar azon az estén több mint sikeresen lefedte gyakorlatilag teljes története összes „fejezetét”. Mindössze három stúdióalbumról „feledkeztek meg”. Az Adrian Belew énekes nevével fémjelzett korszakra először két összetett instrumentális, a »VROOOM« és a »The ConstruKction of Light« emlékeztetett, aztán jött az este első nagy pillanata. A »The Court of the Crimson King« a »21st Century Schizoid Man« mellett messze a legismertebb klasszikusuk, egyben a két legreprezentatívabb alkotásuk egyike, így a teremben a hangulat egy szempillantás alatt a forráspontra szökött. Ennek az epikus mesterműnek a mesteri előadása után nem volt idő pihenni, a közönség pedig alig bírta „visszafogni” magát, hogy (Fripp meghívása nélkül) ne segítsen be a monumentális refrén éneklésébe.
A zenekar nem sokkal később két igényes számot játszott a gyakran mellőzött »Islands« albumról, amelyet Fripp, ha csak egy hangyányival több emberség szorult volna belé, a közönséghez szólva ajánlhatott volna a lemezen játszó két néhai egykori tagnak, Boz Burrellnek és Ian Wallace-nek. A »The Letters« a kaotikus és csendéletszerű pillanatok váltakozásával különleges kihívást jelentett, amellyel a progresszív rock atyái persze könnyedén megbirkóztak, a »Sailor’s Tale« című instrumentális pedig a monumentális Fripp-gitárszólóval meglehetősen nagy meglepetés volt, hiszen csak a jelenlegi turné záró szakaszában kezdték játszani. Az új instrumentális, a »Radical Action II« újabb alkalmat adott egy különleges fajta dobkataklizmára. A fellépés első blokkját a „bíbor királyok” a posztapokaliptikus »Level Five« című instrumentálissal zárták, amely eredetileg a »The Power to Believe« (2003) albumon jelent meg. Sajnos ez még mindig a legfrissebb stúdióalbumuk, és egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy ez a jövőben megváltozna, Fripp pedig továbbra is makacs, mint egy bika, ami egyben a csillagjegye is.
A fellépés második blokkja rögtön egy rövid meglepetéssel indult, az »In The Wake of Poseidon« (1970) a cappella örökzöldjével, a »Peace: An End«-del, amelyben főleg Jakszyk énekes tehetségét csodálhattuk, majd a mindig drámai »Lizard«-sztenderd, a »Cirkus« ezúttal is több mint lenyűgözött minket, Jakko pedig több mint sikeresen helyettesítette az eredeti, Gordon Haskell által énekelt vokált. A kaotikus csemege, az »Indiscipline« előadása, amely a Belew-korszakból, vagyis a »Discipline« (1981) albumról származik, és ezzel az egyetlen nyolcvanas évekbeli King Crimson-szám volt a műsorban, szintén rendkívül kellemes meglepetés volt. Hiába nincs fölötte az eredeti, Belew-vel az éneken készült változatnak, a kissé újrahangszerelt kísérlet, amelyben az eredeti „pszichotikus” üvöltözést monológ helyett versszakokká alakították, és Jakszyk hangjához igazították, nagyon szerencsés húzásnak bizonyult.
A posztapokaliptikus eposz, az »Epitaph« ugyanúgy, mint az emlékezetes bemutatkozó album, az »In The Court of the Crimson King« (1969) összes száma, erős közönségreakciót váltott ki, a közönség mennydörgő tapssal kísérte az előadását. A záró részben a zenekar visszavitt minket Wetton korszakába, és előadta az emlékezetes örökzöldeket, az »Easy Money«-t, a »Red és »Larks’ Tongues in Aspic, Part Two«-t, miközben az új alkotások, a »Devil Dogs of Tessellation Row« és a »Meltdown« ismét meggyőztek arról, hogy legfőbb ideje egy új stúdióalbumnak, még ha Frippet meg is kellene kötözni, és négylovas fogattal kellene a stúdióba vonszolni.
Az epikus »Red« (1974) mesterműve, a »Starless« a várakozásoknak megfelelően az angol progrockbajnokok fellépése második blokkjának egyik csúcspontja lett. Ráadásként Fripp és társasága rendkívül szép meglepetéssel szolgált, Bowie klasszikusának, a »Heroes«-nak a feldolgozásával, amelynek 1977-es eredeti változatán a gitárt nem más játszotta, mint „Bob bácsi”. Főleg azért volt meglepetés, mert a King Crimson az európai turné vége felé már majdnem teljesen abbahagyta a játékát, és hosszú idő után került vissza újra a műsorba. Jakszyknek ezúttal, a »Pictures of a City« előadásához hasonlóan, kimaradt egy versszak, de nem baj, mert minden más tökéletes volt. A néhai legendás zenész slágerének előadása egyébként Fripp egyik legszebb és legemberibb húzása az elmúlt húsz évben. Egyetlen King Crimson-koncert sem lehet persze teljes a legismertebb örökzöldjük, a legendás mestermű, a »21st Century Schizoid Man« nélkül, amely a modern kor lenyomatának ideális zenei teljesítménye, alaposan megnyújtották, és beleillesztették Harrison romboló dobszólóját is, ami tovább gazdagította ezt a heavy metal-kezdetek tankönyvi példáját.
A hettagú zenekar végig elképesztően összeszokott volt, és úgy tűnt, hogy a King Crimson-sztenderdek színes kínálatából bármelyik számot lejátszanák akár a legképtelenebb hajnali órán, akár bekötött szemmel is, miközben Fripp szigorú tekintete elől ezúttal sem kerülte el semmi, bár, mint már említettem, ezúttal egy hajszállal humánusabb volt a szokásosnál, de messze nem lehetett az emberi melegség és kedvesség első szikráiról beszélni. A fellépés végén már szabad volt fényképezni, amit Levin gyorsan ki is használt, és hagyományához híven készített néhány képet a közönségről, Fripp mozdulatai pedig, amikor felállt a zsámolyról, és csatlakozott a zenekarhoz a közönség köszöntésében, egy hajszállal kevésbé voltak mechanikusak, mint Prágában, de ezúttal is „elfelejtett” köszönetet mondani a közönségnek. Fripp személyiségéről és a „tipikus” rockkoncert fogalma iránti régi megvetéséről gondolhatunk, amit akarunk, hiszen nála szinte láthatatlan a határ a zsenialitás és az őrület között, a hűséges rajongóival szembeni lépései pedig enyhén szólva ekcentrikusak, de az ő jóváhagyása nélkül nem lenne ez a turné. A rockzene történetének egyik legújítóbb és legrejtélyesebb gitármestere marad.
Zenei szempontból az olyan kísérletező „nehézsúlyúak” koncertjeiről, mint a King Crimson, akik minden zenekar közül a leginkább megérdemlik a „a progresszív rock atyái” jelzőt, mindig nehéz elég dicsérő szót találni, és ez most sem volt másként a második egymás utáni bécsi, MuseumsQuartier-beli fellépésükön. Mindannyian az elejétől a végéig élveztük ezt a „posztapokaliptikus zenei kataklizmát”. Érdekes, hogy a mai King Crimson egyetlen balladát sem játszik a fellépésein, pedig pályafutásuk során elég sokat írtak, miközben az instrumentális és a vokális művek nagyon jól el vannak osztva egymás között, ami az egyes albumok képviseltségére is igaz hatalmas pályájukról. Abban a lángoló reményben, hogy ez még nem a vége, és hogy Fripp a zenei nyugdíjból való visszatérése után azért kibír még legalább néhány évet, még legalább egy turnéra számítunk, mielőtt elküldhetjük az ekcentrikus gitármesternek az új zenei kívánságaink listáját: »I Talk to the Wind«, »In The Wake of Poseidon«, »Cat Food«, »Exiles«, »The Night Watch«, »Fallen Angel«, »Sheltering Sky«, »Discipline«, »Larks’ Tongues in Aspic, Part Three«, »Dinosaur«, »Dangerous Curves«…
Setlista
Set 1:
1. Hell Hounds of Krim
2. Pictures of a City
3. Lizard (‘The Battle of Glass Tears – Part I: Dawn Song’)
4. Suitable Grounds for the Blues
5. VROOOM
6. The ConstruKction of Light
7. The Court of the Crimson King
8. The Letters
9. Sailor’s Tale
10. Interlude
11. Radical Action II
12. Level Five
Set 2:
13. Fairy Dust
14. Peace: An End
15. Cirkus
16. Indiscipline
17. Epitaph
18. Easy Money
19. Devil Dogs of Tessellation Row
20. Red
21. Meltdown
22. Larks’ Tongues in Aspic, Part Two
23. Starless
—ráadás—
24. Heroes
25. 21st Century Schizoid Man
Képgaléria
