A harmadik strandbuli az Union Jack jegyében (2013)
Szerző: Sandi Sadar Šoba
Helyszín: AKC Metelkova, Gala Hala, Ljubljana
A koncert dátuma: 2013. 06. 25.
Látogatók száma: 300 – 400
Az utolsó iskolai csengő után jöhetnek a nyári élvezetek, és ezek közé tartozik a mostanra már jubileumi Beach party is a Gala hala nyári színpadának előterében. Az ausztrál Parkway Drive után, akik elindították a hagyományt, az amerikai Suicide Silence állt meg Ljubljanában, idén pedig a szlovén nagykaliberű koncertek szakértői, a Veseli dihurčki páros úgy döntött, hogy a fiatalságot a brit metalcore-vidámfiúkkal, az Asking Alexandriával szórakoztatja. Ők ezekben a nehéz időkben kényelmesebb sorsot és állandó magasztalást élveznek, akárcsak az Atlanti-óceán innenső és túlsó partján működő pályatársaik – egy olyan műfajban, amely kicsit metalt, kicsit HC-t és rengeteg emo-sminkelést kever, és csak keveseknek sikerül színpadon vagy hanghordozón annyi sajátot letenni az asztalra, hogy könnyebben meg lehessen különböztetni őket a konkurenciától. Bleed From Within, Bring Me The Horizon, Architects, Napoleon és még és még… Nem fogynak a Szlovéniába látogató nevek, ahogy azok az érdeklődők sem, akiknek a zenénél fontosabb a külső, a minőségnél pedig a meglátogatott koncertek mennyisége – így keveredtem a minap vitába egy haverral. Ebben akár egyet is érthetnék, az ízlést viszont semmiképp sem szeretném megítélni, mert az mindenkinek a magánügye, nem pedig valami általános mérce vagy sablon, amellyel az esztétikai értékeket mérni lehetne. Rendben, ideje volt hát egy újabb strandlátogatásnak a Metelkován. Miután átfutottam az időjárás-előrejelzést (rossz idő esetén – ami a szlovén fővárosban az angol éghajlat módjára be is költözött: a kánikula után feleződő hőmérséklet és rengeteg eső, nyári hó egyelőre azért nincs – az esemény akár el is maradhatott volna, vagy átkerülhetett volna a Gala ilyen alkalmakra amúgy megfelelő beleibe, de kérdezzétek meg magatoktól, hogy a fedett medence ugyanaz-e, mint a szabadtéri strand), elérkezett az indulás ideje a koncerthelyszín felé, ahol hemzsegett a fiatalság, akik legálisan még sört sem rendelhetnének, a kiskorú rajongók mellett pedig a tömegben két-három, 30 évnél idősebb magányos alak is akadt, akik jó eséllyel szülői kötelességből voltak ott.
Elsőként a mariboriak, a Silence Before foglalták el a Gala színpadát. Deathcore szlovén módra – szúrja közbe a balomon álló haver, én viszont nem engedem, hogy előítéletek ragadjanak rám, és szívesen hallgatok friss dolgokat a saját fülemmel. Az együttes 2009-ben alakult, az intenzív, zsíros riffek, a kiszámítható szünetek és a jól megfűszerezett nyersesség hívei eddig a Rock Otočec, a Trnfest, a Lampijončki és még néhány kisebb fesztivál színpadáig jutottak el, tapasztalatot pedig mindenhol gyűjtöttek, ahol csiszolhatták a színpadi jelenlétüket. Mondhatnánk, hogy a mostani fellépés a brit sztárok előtt az egyik legnagyobb dolog volt fennállásuk során, és be kell vallanom, hogy a mostani ljubljanai látogatásig teljesen ismeretlenek voltak számomra a srácok, és bár az első nagylemezüket, az On The Edge Of The World címűt is kilőtték a világ színterére, élőben még nem volt alkalmam megismerkedni velük. A két gitáros, Mitja Levašič és Davor Krueger uralja a hangképet a dallamos betétekre tett kísérleteivel, amelyek most időnként kissé darabosan szóltak, de így is élesen és áthatóan. A basszusgitáros Domen Kovačič az elején még a monitoroknál keresgélte a megfelelő helyét, a dobok mögött ülő Miha Vučko pedig kerozint öntött a szonikus építmény lángjaira, amely valóban követi a deathcore-recept minden előírását. Az i-re a pontot a rövid hajú, izmos szónok, David Valh teszi fel, aki már a Ground Zero című számmal bizonyítja, hogy acélból vannak a hangszálai, amelyek viszont – remélem, a srác tudja – nem elpusztíthatatlanok. Egy kis kapkodás és ritmikai bakik nem rontják el a hangulatot, a színpad alatt pedig szép kis csorda gyűlik össze fiúkból és lányokból, akik között egy plüsspingvin is átadja magát a bulizásnak, a Podravje és Žabji dol közötti közmondásos viszályok pedig a Metelkova kapuja előtt maradnak. Talán azért is, mert itt valójában csak az számít, hogy jó legyen a buli, amelyben nincs helye mélyenszántó politikai kirohanásoknak vagy bármi hasonlónak. Az elején a srácok bemelegednek, és kicsit határozottabb hangokkal indítanak, de úgy tűnik, a Silence Before tagjaitól egyelőre nem várható teljes felszabadultság. A tagok meglehetősen statikus fellépése – az énekes kivételével, aki az első lemez témáinak előadása közben láthatóan teljes fúzióban volt a meglehetősen fogékony közönséggel – a United Through Blood című első kislemezt is felvonultatta, amelyhez a fiatal ötös nemrég videoklipet is forgatott. A mosh party egyre lendületesebb lett, az együttes hangzása viszont így is kissé nyers és csiszolatlan maradt. Egy kicsit több mint félórás fellépés után jött a levonulás ideje, előtte azonban még közös meghajlás, köszönet a kiváló közönségnek, és egy fotó a magasba emelt kezekről, amelyek azt bizonyították, hogy a nap kezdete több mint ígéretes.
Egy meglehetősen pontosan kimért, félórás szünet következett, amely alatt a színpadon megjelentek az oroszlánok grafikáival, a dupla A-val és brit zászlókkal ékesített Marshall erősítők, egy előkelőbb dobfelszerelés és podiumok a színpadi őrjöngéshez. Az Asking Alexandria, a pop- és metalcore-ágyúzással díszített zenéjű yorki zászlóvivők 2008 óta uralják a műfaj színterét, amikor is Dubajban Ben Bruce gitáros úgy döntött, hogy lépést tesz zenei örömei irányába, és kiadja első albumát, a The Irony Of Your Perfection című lemezt. A dubaji történet dicstelenül, feloszlással ért véget, az első lépésből pedig csak a név maradt, amely sokaknak sokfélét ígér. Screamo, electronicore, metalcore vagy heavy metal? A megnevezések nem fontosak, hiszen már a Welcome intro első ütemei és a tagok színpadra lépése után – Sam Bettley basszusgitáros, James Cassells dobos, a két hathúros, vagyis az alapító Ben Bruce és Cameron Liddell, valamint a Guštira átkozottul emlékeztető szőrmók énekes, Danny Worsnop – egyértelmű, hogy a srácok az este teljes uralmának megszerzésére indultak. Az összeszokott gitárpáros ütőképes duója, főleg pedig a színpad bal és jobb oldalának jó lefedése a jelenleg is aktuális Reckless & Relentless lemez nyitó csemegéjét szolgálja fel, a teljes profik módján. Danny flörtöl a közönséggel egy cseppet sem cockney akcentussal, a közönség pedig minden célzást követ. Az első sorok a tömeges extázis valóságos színterévé válnak, ahol nem hiányzik a mosh, a boldog mosoly és a tanév alatt felgyülemlett frusztrációk tömeges katarzisának első jelei. A tinik transzba esnek, az Asking Alexandria pedig elektronikával megtámogatott, sebészi pontosságú szünetekből és élesre fent ritmikai gravírozásokból álló ütőhullámmal viszi tovább az élvezetvonatát. Danny gondoskodik a démoni, torkosabb vokálrészekről, Ben pedig a lágyabb, nyámnyila, egy pályatárs szavaival „gayish” kontúrokról. Gaycore? Ennek ellenére a tökéletesség szintjén, ahogy azt a gyilkos hangulatú Closure bizonyítja. Mintha a Raunchyt Cradle Of Filth-módba kapcsolták volna, közben dobtak volna bele egy kis glamet, brutális részeket, vagy a popot torzított besamellel öntötték volna nyakon, gondolom magamban, és a giccses felhajtás ellenére az előadás mágnesként vonzó és átkozottul szerethető. Az Asking Alexandria a feszültségkeltés és a kontúrok összemosásának mestere, a színpad alatt a közös extázis és a crowd surfing első kísérletei pedig azt bizonyítják, hogy minden stimmel, és ez – akár tetszik a puristáknak és a kritikusoknak, akár nem – a siker receptje. Az A Lesson Never Learned és a Breathless után világossá válik, hogy a Sumerian Records, a kiváló technikusok, a The Dillinger Escape Plan, a Veil Of Maya és az After The Burial otthona joggal gondtalan, ami a mindenható Alexandria brit kérdezőinek eladási statisztikáit illeti. „It’s like final countdown – sort of …” kíséri fecsegő Danny a Final Episode című számot, amely az együttes első igazi, teljes értékű lemezéről, a Stand Up And Screamről való. A sikolyok, a disco beatek és a szenvedély kiszámítható fékezésének kimerítő keverékét a srácok a színpadon egyszerűen vodkakortyokkal öblítik le, a Dedication és a Someone, Somewhere pedig az egyik íratlan szentimentális műsorszámmal szolgál, ahol a gyengébbik nem teljes elérzékenyülése és a másik oldalon a szakállatlan fiatalok agresszív macsó férfiassága találkozik. Magasba emelt kezek és bekapcsolt telefonos felvevők, néhány pillanattal később pedig a Reckless And Relentless provokatív szövege. „Music is fucking dead / It’s thanks to you cunts, stabbing it in fucking chest / You, and every one of these fake, righteous undeserving bands / Fuck You!!!”. A rock’n’roll és az Asking Alexandria mint a megváltója? Érdekes világkép, na de mindegy, a póz ellenére a dolog működik, legalábbis ami a pillanatnyi szórakozást illeti. Ez folytatódik a közönség szenvedélyeivel való további játszadozásban is, a közönség pedig mindent beszippant, legyen az póz vagy valódi, célzott bölcsességömlés, én viszont várok valami újat, még nem hallottat. Közvetlenül az este esős finálé előtt – az égből ritka, de kövér esőcseppek hullottak – az Asking Alexandria úgy döntött, bemutat még valamit abból, ami augusztusban fog napvilágot látni a From Death To Destiny című lemez formájában. The Death Of Me és Run Free semmiben sem sérti az Asking Alexandria esztétikájának alapelveit. A gitárok torokhangú rohanása, Danny brutális tartása és Ben dallamossága – már hallott és látott, de hatékony. Amit nem rontottak el, azt ne javítsd, nem? Következik a kiszámítható Run Free, majd a HC-ágyúzás után a még kért ráadás himnikusan emelkedett formában, a Morte Et Diablo.
Meghalt a Sátán? Nem, hanem a hamvaiból sarjad ki a kettős katarzis elpusztíthatatlan magjaként. A színlelt harag generikus adagjával való utolsó kenet után az Asking Alexandria végleg visszavonul a backstage védelmébe. Joggal, és a többség esetében egy szemernyi kielégítetlen szenvedély nélkül. Én magam is elégedett vagyok. Legalábbis az audiofil énem kíváncsi része, amely az eddigi két Beach party minőségi fejlődésében reménykedett, és – hiszed vagy sem – meg is kapta. Méghozzá hazai előzenekar képében, ami azt ígéri, hogy hamarosan Szlovéniában még egy-két deathcore-meglepetésben lehet részünk. A hazai srácoknál bőven van hova fejlődni, és remélem, mindig követni fogják ezt az önfejlesztési elvet, ami pedig az est sztárjait, az Asking Alexandriát illeti – még ha elérték is a maximumukat, minden tiszteletünk mellett csak annyit mondhatunk nekik: „Always welcome on this sunny side of Alps!”. A mindennapi gondok legalább egy pillanatra elszálltak, a fiatal generáció pedig joggal tehet pipát a kedvencek falán, hogy láttak valami jót, ami meghaladja a megszokott ostoba tartalmatlanság szintjét.
Setlist
SILENCE BEFORE:
- Ground Zero
- Heart Of The Underdog
- United Through Blood
- Eyes Of Pandora
- Bloodbrothers
- On The Edge Of The World
- XY
ASKING ALEXANDRIA:
- Welcome
- Closure
- A Lesson Never Learned
- Breathless
- Not The American Average
- A Prophecy
- Final Episode (Let’s Change The Channel)
- Dedication
- Someone, Somewhere
- Reckless & Relentless
- To The Stage
- The Death Of Me
- Run Free
- RÁADÁS: Morte Et Diablo
Képgaléria









































