A Foreigner 34 év után végre Olaszországba is eljutott (2010)

0 8

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Alcatraz / Milánó / Olaszország
A koncert dátuma: 2010. április 10.
Látogatók száma: 500
Jegyár: 32,00€

Foreigner! Emlékszik még rájuk valaki? Réges-régen volt. Valahol mélyen elásva a hetvenes évek második felének és a nyolcvanas éveknek az elmúlt, mégis nosztalgikus rocktörténeti korszakában, amikor eladási rekordokat döntöttek. Főleg az Egyesült Államokban! A világszerte több mint 50 millió eladott lemezzel, ebből ennek a számnak a háromnegyedével csak az amerikai földön, ez az a zenekar, amely joggal büszkélkedhet a pályafutásával. Az álomszerű kereskedelmi sikert ugyanis kiváló albumok sora kíséri, a klasszikusan felépített hard rock és a nagyobb-kisebb adagokban, finoman hangolva adagolt, csavaros pop art protézis egyedülálló keveréke pedig egészen sajátos AOR-rock nyelvezetet eredményez, amely az első hat lemezen át számos felismerhető, a fülnek mérgezően édes, behatoló, örökzöld szupersláger adott. A Foreigner azon „kivágott” bandák egyike, amelyek a rock birodalmában a hangzás és a dalszerzés tökéletességének fenségével tündökölnek. És ez ellen nincs mit felhozni.

A Foreigner 2010. 03. 01-jén Európában (!), az Ear Music Records gondozásában adta ki a visszatérő albumát, a „Can’t Slow Down”-t. Bár a Foreignert két brit és egy amerikai hozta létre, a lemezük elsősorban amerikai hangzású. Az amerikai Lou Gramm már nincs a zenekarban. Helyette viszont ott van Kelly Hansen, aki a Hurricane-ből érkezett a Foreignerhez. Ha lehunyod a szemed és hallgatod, Lou Gramm tökéletes másolata. Ha viszont ránézel az énekesre és befogod a füled, Kelly egy kicsit lefogyott (mondhatni „oldalról kicsit lazább”) Steve Lee-vé (Gotthard) válik, aki szintén olyan, mintha kiköpték volna. Az eredeti Foreignerből ma már a főnök, Mick Jones maradt a gitáron! A zenekar legendás társalapítójának, a brit Ian McDonaldnak a szerepét, aki 1976-ban alapította a bandát, ma Tommy Gimbel (gitár, fuvola, szaxofon, vokál) tölti be. Itt van a robbanékony basszusgitáros, Jeff Pilson, aki a melodikus hard rockos Dokkennel koptatta a pályafutása éveit, a Dióval három stúdióalbumot vett fel, és filmsztárként is bevonult a történelembe, amikor a „Rock Star” (2001) című filmben ő kölcsönözte a figurát a Steel Dragon zenekarhoz. Jeff ebben a filmben a Steel Dragon basszusgitárosát, Jorgent alakította. A mai Foreignert egy igazi dobszörny, Brian Tichy is erősíti, aki a férfihormon-túltermelését egykor már sikeresen elpazarolta Billy Idol kísérőzenekarában. A billentyűk mögött pedig a fiatalabb Michael Bluestein ül, aki Enrique Iglesias, Anastacia és Roger Hodgson (ex-Supertramp) kísérőzenekaraiban edződött. Vagyis a megedzett vén róka, Mick Jones megint mindenre gondolt, így semmi sem ingathatja meg a Foreigner szinte „makulátlan” megjelenésének szilárd alapzatát.

Azon a napon Milánóban 22.00-kor a színpadon a karizma, a tudás, a tapasztalat és az ördögi rockmágiahit igazi csúcsát kaptuk! Különleges este volt. Azok közé tartozott, amelyek örökre megmaradnak az ember szívében. A Foreigner pályafutásának első olaszországi koncertje volt. 34 év után a Foreigner Olaszországban is elvesztette az ártatlanságát. Az ember el sem hiszi, hogy ez tényleg így lehet. A hosszú távollét azonban nyomot hagyott. Az olaszok, akik a bandát láthatóan sosem fogadták be különösebben, még akkor sem, amikor a karrierje csúcsán járt, ezúttal sem javítottak a keserű utóízen. Az Alcatraz színpada előtt nem gyűlt össze több 500 főnél.

Az Alcatrazban, amely halványan emlékeztet a ljubljanai Kino Šiškára, csak éppen a padló nem lépcsőzetes, elsötétültek a fények. A felvezetés? Dupla látomást szeretnétek? Megkapjátok. Vagyis Double Vision. Persze csak ha Milánóban vagy az Alcatrazban, az adott órában. Talán csak egyszer ebben az életben. A teremre tehát a Foreigner-slágerek teli tarisznyája zúdul. A Foreigner pedig azonnal igazolta a magas elvárásokat. És mit várunk a Foreignertől a színpadon?  Hangzásbeli és előadói tökéletességet, ami a hibátlan jelzőt súrolja! Mégsem hiszed el, amíg át nem éled.

A hangzás az egész fellépés alatt remekül ki volt keverve, a teljes hangkép egyes építőelemei jól elkülönültek. Hibátlan előadással, ami bizonyítja, hogy a zenekart hatalmas rutinnal és tapasztalattal bíró emberek építik, igazi profi zenészek, akiknek a stúdió és a színpad világa mindenben világos. A terem először a Cold As Ice alatt engedett ki nagyobb visszaadott energiát. Amikor Jones a billentyűk mögé költözik, jön az első balladai vallomás, a Waiting For A Girl Like You. Hansen, aki addigra már rég eldobta a napszemüvegét és a fehér zakó elegáns csillogását, itt magához ragadta az összes figyelmet. Nem csak ebben a számban, hanem az egész koncerten Kelly uralkodott: kiváló formában lévő énekes sérthetetlen előadását nyújtotta, aki könnyedén lépked a nehezen pótolható Lou Gramm cipőjében, átélt és aktív játékkal könnyedén uralja a nézőteret, és jóindulatúan heccelgeti a színpadon lévő „sorstársait”. Az egyik számnál megkérdezi Kelly a női közönséget, van-e a teremben valami rossz kislány. Kitör néhány elveszett, teljesen magányos felkiáltás. „Kevés” – feleli Kelly. Az énekes unszolására a lányok végül csak felébrednek, és Kelly a várakozásnak megfelelően reagál: „Nem aggódunk, hogy ne bírnánk veletek egy rossz fehér fiúval!” (a Dirty White Boy felvezető köszöntője).

Szeretném kiemelni az este meglepetését. A Starrider című dalt, amely emlékeztetett rá, hogy a Foreigner még progresszív rockzenekarként kezdte a pályafutását. Az éneklést Mick Jones vette át, Kelly a háttérvokalista pozíciójába húzódott, a végén viszont újra átvette az éneket, és a bravúros számot az álmodozó, felfedező hangulattól, ahol a billentyűk gazdag hangzásán hajóztunk, a befejező rész rockos detonációján át az este egyik csúcspontjáig vitte. A stúdióbemutatkozásnál a Foreigner meg is maradt, és a Starrider után jött a rockosan kifaragott Feels Like First Time, amely találó címével tulajdonképpen megerősítette a Foreigner olaszországi karrierjének első fellépését. A koncert a legintenzívebb szakaszába lendült. A színpadon csak Bluestein és Tichy marad. A bravúros szólóbetétek után, amelyekben Tichy az őrültségeivel ámulatba ejtett, amikor Tommy Aldridge (ex-Whitesnake, Thin Lizzy) módján, állatiasan, puszta kézzel verte péppé a dobokat. Tichy egyébként igen érdekes dobfelállást használ. Mindössze egy átmeneti tom-tomot tart benne, mellette viszont egész három álló dobot (köznyelven „üstöt”). A végén a két zenész a szólókalandjait igazi kereszttűzzé önti össze, amíg a színpadra vissza nem térnek a többiek.

Mick Jones átveszi a kezdeményezést egy világűrbe törő szólóval. A fenébe, mit tartogat a Foreigner ezúttal a tarsolyában? A válasz kéznél volt. Az Urgent! gyilkos verziója. Tommy Gimbel, aki addig a pillanatig szemérmesen a hálás statiszta szerepét töltötte be, leszámítva a Starrider fuvolás felvezetését, ezúttal megkapta a maga öt percét középre állított színpadi figuraként, és altszaxofonjával lenyűgözte a jelenlévőket, amely a Foreigner-klasszikusba beinjekciózta az erotikus báj nélkülözhetetlen adagját! A libabőr sem maradt el! Mágia. A Foreigner pedig átkozottul hangosan, keményen és megalkuvás nélkül szólt.  Amikor az élményt megismételték a Juke Box Hero-val is, és még humorosan fokozták egy improvizációs betéttel, amelyet váratlanul a Led Zeppelin-klasszikusba, a Whole Lotta Love-ba öntöttek át, igazi eksztázisba hozták a termet. És elköszöntek, először.

A zenekar visszatér, és letudja az elvárt örökzöld balladát, az I Want To Know What Love Is-t, ahol Kelly Hansen szinte „mindent egyedül csinál”. A nagy finálé előtt a zenekar lábra állítja a termet egy újabb „Double Vision”-slágerrel, a Hot Blooded-del. A koncert repertoárját az első öt album slágerei uralták, ehhez a Foreigner hozzátett egy minden bűnt megérő élményt a névadó debütalbumról, a Starridert, és bemutatta az új albumot, a „Can’t Slow Down”-t a címadó dallal és a balladás kislemezzel, a When It Comes To Love-val. Mindkét szám több mint remekül illeszkedett a klasszikus Foreigner-anyagba.

Olaszország tehát végre megvárta a Foreignert. Igaz, szerény érdeklődéssel köszöntötte őket. Mégis a különleges, egyszeri koncertek kategóriájába tartozott, amelyről elmondhatod, hogy a nagy ívű dobozból vették elő, és az előadás a kiváló és a tökéletes (a kiválón felüli) közti határ fölé nyúlt. Személy szerint valószínűleg még sokáig nem leszek ilyen elégedett. Csak majd akkor, amikor újra a színpadon látok valami Journey-félét, bár a Foreigner örökségét és nevét tekintve mégis egy ranggal alatta áll a említett zenekarnak. A Foreigner azt is megerősítette, hogy ez egy kiváló formában lévő szextett. Még Mick Jones sem mutatja a lanyhulás legkisebb jelét, pedig a hátán már jócskán 65 év van. Az utolsó stúdióalbum címének megfelelően. A Foreigner tehát nem csillapodik. Megzabolázatlan színpadi csődörök maradnak, akik az élő fellépéseken erőteljes kinetikával dacolnak az idővel. A színpadi összhang és összeszokottság keresztapái maradnak, egy magas dinamikájú showműsor garanciájával, ahol a stúdióban csiszolt klasszikusaik kellő adag lédús, hangulatos hangzásbeli többletet kapnak. Ha valaki azon az estén a teremben ennyi energia megosztása után közömbös maradt a Foreigner iránt, annak sürgősen orvoshoz kell mennie, hogy megerősítsék, hogyan működik a prosztatája és a mellékvese-mirigye! Olyan koncertélmény, amilyet a legjobbak nyújtanak, és amelyet mindenkinek ajánlok, hogy egyszer az életben maga is átélje.

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlist

1. Double Vision 2. Head Games 3. Cold As Ice 4. Blue Morning, Blue Day 5. Waiting For A Girl Like You 6. When It Comes To Love 7. Dirty White Boy 8. Can’t Slow Down 9. Starrider 10. Feels Like The First Time 11. Urgent 12. Juke Box Hero —ráadás— 13. I Want To Know What Love Is 14. Hot Blooded

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik