A betegség folyosóin a Cepanec fivérekkel!
Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Scratch Rock bar, Ljubljana
Az interjú dátuma: 2011. augusztus 18.
A Dickless Tracy az alapító diktátorokkal, a Cepanec fivérekkel az élen az egyik leghosszabb ideje (megszakítás nélkül) működő szlovén metalzenekar. Valószínűleg nincs olyan szlovén színpad, amelyen a banda ne állt volna már a 14 éves története során, amely alatt egy egész tengernyi tag fordult meg benne, az állandó pont pedig Tomi és Ivan Cepanec maradt. A zenekar 2009-ben adta ki az első igazi stúdióalbumát Halls of Sickness címmel, ez a maratoni interjú pedig tavaly nyáron készült… majd mostanáig tartott, mire maratoni hosszan és lassan legépeltük.
RockLine: Kezdjük az albummal, amelynek a felvételét ha nem tévedek, már jó ideje elkezdtétek Zágrábban. Mi volt tulajdonképpen az oka, hogy akkor nem fejeztétek be a munkát?
Cepo: Nem, emlékszem (nevet).
Tegla: 2005-ben Zágrábban az volt a terv, hogy egy igazi stúdióban vesszük fel a lemezt, gyakorlatilag teljesen ingyen, illetve viszontszolgáltatásként sörért és csevapcsicsáért. Az első alkalommal csak Cepóval ketten értünk rá, éjszaka vettük fel a dobokat, másnap pedig vissza kellett mennem Ljubljanába. Később az lett volna a terv, hogy felvesszük a basszust és a gitárokat is, de amikor a felvétel a vokálok kivételével már kész volt, a fickó egyszer csak túlságosan elfoglalt lett. Amíg ezzel semmi nem történt, Cepo Brežicében egyedül vette fel az énekeket. A felvétel viszont katasztrofális, már az alapfelvételek is borzalmasak voltak, legfeljebb demónak lehetett volna használni őket. Ez volt az egyik ok, a másik a tagcserék, hiszen az újakat természetesen be kellett tanítani az anyagra. Csak amikor Sine és Hočevar már stabilan a zenekarban volt, adódott új lehetőség a felvételre, de akkor meg Hočevar lépett ki a bandából. Röviden: az egészet a folyamatos tagcsere hátráltatta, meg az, hogy sosem tudtuk igazán, kikkel vennénk fel, és mikor lenne rá időnk. A dalok megvoltak, de mi az élő fellépéseket helyeztük előtérbe. Aztán jött a lehetőség, hogy az albumot Muravidéken vegyük fel Tilen Sapaččal; úgy indult, hogy júliusban felvettük a dobokat, ősszel Cepo a gitárokat, februárban pedig a basszust és az énekeket. Choppal már megegyeztünk a májusi megjelenésről az On Parole-nál, az album pedig az utolsó pillanatig keverés alatt állt. Április 25-én aztán végre megjelent a lemez.
RockLine: Azt mondtad, a gyakori tagcserék okoztak gondot. Ti ketten olyan diktátorok vagytok, hogy az emberek elmenekülnek tőletek (nevet)?
Tegla: Nem, de az tény, hogy rengeteg időt elvesz, mire valakit újonnan betanítasz az anyagra. Az is gond volt, hogy nem voltak világos prioritásaink, hogy mit is akarunk, egyáltalán fel akarunk-e venni stúdiólemezt… Ez a hobbink, ezért élvezet élőben játszani, és minél kevesebb hétvégét otthon vagy a próbateremben tölteni. Rengeteg hétvége ment el koncertezéssel, és épp amikor a felállás megszilárdult, valaki kilépett. Személy szerint sosem voltam az a típus, aki leül gyakorolni, ezért bennem volt egyfajta belső félelem a felvételtől. Így stresszes forgatókönyveket gyártasz magadnak, mielőtt még bármi elkezdődne.
RockLine: És szerintetek a Zágrábban felvett lemez másképp szólt volna, mint most a Halls of Sickness?
Cepo: Esztétikai szempontból kétségtelenül, mert más felszereléssel, más emberekkel, profi stúdióban készült volna. Az a stúdió Zágráb központjában van, a Jinxtől Tony Cetinskiig mindenkit felvettek ott, a folyosón még egy fotó is lóg Tony Cetinskiről Sepultura-pólóban.
Tegla: Ő még Oliver Dragojević DVD-jét is keverte, amiért valami rangos díjat kapott.
Cepo: Ebből a szempontból kétségkívül másképp szólt volna.
RockLine: És maguk a dalok?
Cepo: Mi korábban két albumot vettünk fel, vagy inkább játékidő alapján annak tekinthetjük őket, vagyis a Halls of Sickness tulajdonképpen már a harmadik lemezünk, de az első stúdióalbum. A Halls of Sickness-en nagyon régi dalok is vannak és azon a zágrábi lehetséges lemezen is, amelynek Dimensia Eternity volt a munkacíme, bizonyos dalok még az első két lemezről valók, a The New Dominationről (1999) és az Of Light and Darknessről (2001). Aztán azt mondtuk, legyen ez inkább ne lemez, hanem amolyan retrospektív a grind-évekből, hiszen az utóbbi időben inkább death metalt játszunk.
RockLine: Ez a lemez is mintha a zenekar grindból death metalba vezető fejlődését mutatná.
Tegla: Igen, mindenképp. Az Of Light and Darkness is tulajdonképpen grind és death metal dalok keveréke volt. Ez látszik a dalok hosszán is, a négyperces daraboktól az egyperces számokig. Sosem gondolkodtunk úgy, hogy melyik dal melyik lemezre kerüljön, hanem inkább úgy, hogy minél többet vegyünk fel, és ha húsz dal van, hát húsz dal van. Csak később kezdtünk el a dalok sorrendjében gondolkodni. Az Of Light and Darkness volt viszont az első, amelyik a death metal irányba mutatott, mert egy akkor nálunk játszó death metal gitárossal készültek a dalok. Az albumot egy nap alatt vettük fel, olyan nyomorúságosan, hogy nem is hallani rajta, hogy death metalról van szó, csak a struktúrák és a hosszok alapján világos nagyjából, miről van szó. A Halls of Sickness viszont már valamivel kiforrottabb kép volt.
Cepo: Bizonyos szempontból részben válogatásalbum is, hiszen régebbi dalok is szerepelnek rajta.
RockLine: A lemez megjelenése előtt elég sokat játszottátok is őket élőben.
Cepo: Igen, így van.
Tegla: Ez nálunk akár átok is lehetne. A legtöbb bandával ellentétben mi sosem úgy dolgoztunk, hogy két hónapra bezárkózunk a próbaterembe, megírjuk a dalokat, aztán bérelünk egy stúdiót, felvesszük őket, és csak utána mutatjuk be élőben. A Halls of Sickness anyagát gyakorlatilag már négy évvel a lemez tényleges megjelenése előtt bemutattuk, de legalábbis a dalok 90%-át.
Cepo: Ez a mi módszertanunk (nevet).
Tegla: Csak e lemez után, amikor megszilárdítottuk a felállást, változott a helyzet, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogy megállunk, megírjuk a dalokat, és csak aztán mutatjuk be őket.
RockLine: Talán ez még jó húzás is volt, hiszen az emberek már ismerték a dalokat, és albumformában is szerették volna megkapni őket?
Tegla: Igen, talán, másrészt viszont utána már nem volt mit bemutatnod azon kívül, hogy van egy albumod.
RockLine: A Halls of Sickness tematikailag elég összefüggő lemez, az élet sötét oldalairól szól, és ha nem tévedek, az egyes dalok a füzetben vizuálisan is megjelennek.
Tegla: Ha jól emlékszem, tényleg megpróbáltunk egy vezérfonalat követni, bár eredetileg, amikor a dalok születtek, nem így terveztük. Igaz, hogy a szövegek az emberiség borzalmairól szólnak: betegség, halál, szenvedés, halál, káosz, pusztulás, kétségbeesés, morbiditás. Maguk a témák semmiben sem különböztek azoktól, amikről mindig is írtunk. Úgy érzem viszont, hogy a dalok sorrendjét inkább az egyes számok dinamikája szerint választottuk meg. Csak az utolsó két dal, a Dark Waters és a Conclusive Inscription áll célzatosan ott, ahol áll: egyrészt mert újabb irányt mutatnak, másrészt a Conclusive Inscription lezárásnak szánt dal.
RockLine: Ha már a Halls of Sickness amolyan válogatás a régebbi dalokból, gondoltatok arra valaha, hogy a többi régebbi számot, például a They Killed Kennyt vagy a Nordland Fjordlandot is újra felvegyétek stúdióban?
Cepo: Nem, nincs is rá szükség. Amikor azokkal beszélgettem, akik a kezdetektől a bandával vannak, arról, hogy ma már sokkal jobban eljátsszuk ezeket a dalokat, jobb felszereléssel vehetjük fel őket, és attól jobban is szólnának, a többség azt mondta, hogy felesleges, mert oda jutsz, amit a nagyobb bandák csinálnak. Nem tudom, miért érzik úgy az olyan zenekarok, mint például az Exodus, hogy még egyszer fel kell venniük a Bonded By Bloodot. Akkoriban jól szólt, igaz, ma jobban szólna, brutálisabban, de az igazi hangzást, az eredeti kiadvány báját nem tudod visszahozni. A régi Dickless Tracy szándékosan szól így, mert akkoriban ez volt a műfajunk hangzásának az alapja. Akkor ez „a must” volt, ahogy ma az kell annak a bandának, amelyik a Nuclear Blasthoz akar szerződni, és úgy akar szólni, mint a Dimmu Borgir. Röviden: nincs értelme, hiszen van egy-két régebbi dalunk élőben felvéve, elsősorban viszont az volt a cél, hogy a The New Domination olyan maradjon, amilyen. Ez a hangzás maga az album.
Tegla: Akkor ezek voltak a Dickless Tracy.
RockLine: Hiszen végső soron ez is az album bája.
Tegla: Igen. A They Killed Kennyt tulajdonképpen fel is vettük, a Nordland Fjordlandot viszont csak valami élő felvételen. Ahogy Cepo mondta, az az akkori idők hangzása volt, és az már nincs meg. Ugyanez igaz, amikor az emberek élőben akarják hallani ezeket a régi dalokat. Egyet-kettőt biztosan még játszunk, de időpocsékolásnak is érezzük, hogy az új tagokat betanítsuk a régi dalokra, amiket a múltban játszottunk. Ha akkor nem voltatok ott, bassza meg. A legtöbben a hülyéskedős számokat akarják hallani, amiket 1998-ban játszottunk. A színpadon még mindig szívesen hülyéskedünk, de nincs értelme. Néha megértheted az ilyen kérést, én is szívesen hallgatnám néha csak egy általam kedvelt banda régi dalait, de értem, hogy nekik sincs már kedvük a hülyéskedéshez.
RockLine: Valószínűleg ezeknek a daroknak a játszása már nem is jelent számotokra kihívást?
Tegla: Nekem néha jó eljátszani a They Killed Kennyt, amit ma már sokkal pontosabban és ütősebben játszunk. De akkor ennek a számnak pontosan meghatározott ideje, pontosan meghatározott káosza és agressziója volt.
Cepo: Ez a dal a szituációs humor része, zeneileg semmi különös, hardcore zenei alapra épül. Ami a nevetést és a heccet illeti, az nem begyakorolt dolog, hanem a szituációs humor része. Olyan, mintha az asztalnál a haverokkal elmondasz egy viccet, amin mindenki fetrengve röhög, még te is sírva fakadsz tőle, de ugyanazt a viccet nem mondhatod el tíz évig ugyanazoknak az embereknek. Neked sem lesz már vicces. Eleve mindig arról szólt a dolog, hogy nekünk tetszik valami, és ha arról éneklünk, hogy Kenny meghal, az metal. Ez death metal, Kenny death metal.
Tegla: Annyi féleképpen hal meg, ahányan csak lehet. Ő dead.
Cepo: Persze minden dolognak van egy határa. Amikor felveszed az első demót, azt a húsz percet, előzenekarként játszol, és megkérnek, hogy játssz még… Emlékszem, amikor 1997-ben Halloweenkor Železnikiben játszottuk az első koncertünket, 7 percnyi műsorunk volt, és kétszer játszottuk le, hogy legalább kinézzen valahogy. Ilyenkor nem nehéz annak, aki túlélte az első szettet, még egyszer eljátszani a teljes műsort, de ha két órányi műsorod van, nem játszhatsz két dalt tizenöt évig.
Tegla: A legnagyobb poén az, hogy tavaly néhány koncertet az első énekessel nyomtunk le, és ez volt a legjobb alkalom arra, hogy meghallgassuk a New Dominaton cd-t és a First Chapter demót. Az az összesen 20-25 szám, plusz a They Killed Kenny és a Nordland Fjordland. Ez a két szám gitár nélkül is simán megy, csak dob, basszus és ének, ezt Szerbiában és Szlovéniában is kipróbáltuk párszor, de gond lenne belőle, ha túl gyakran kapaszkodnánk bele életmentő szalmaszálként. Többször előfordult, hogy az emberekben az identitásválság benyomását keltettük: „Na jó, ti most egyáltalán mit játszotok? Régi számokat, újakat írtok, ki van egyáltalán a zenekarban, már csak ti ketten vagytok, az meg nincs itt…” Ilyen problémákat kellett kezelnünk 2005-től egészen mostanáig. A mostani setlistek is tartalmaznak néhány régi számot, amelyek közül néhányat kicsit át is írtunk.
RockLine: És az elején a „true” metalosok pont emiatt a humor miatt néztek rátok ferde szemmel? Mert hát nem voltatok evil és necro.
Cepo: Nem tudom, keresem a megfelelő szavakat, hogy ne sértsek meg senkit. Sok metalműfaj eléggé behatárolt, mi pedig old-school death metalt játszunk, mert ez volt mindig is a vágyam. Azt viszont nem mondanám, hogy a Dickless Tracy a Death, a Deicide meg hasonlók másolata. Nemrég munkából jöttem haza, és az AC/DC Powerage-ét hallgattam, szerintem pont ez az, ami minket elválaszt ezektől a zenekaroktól. Eredetiségnek nem nevezném, de mi hülyéskedünk, és a death metalban állítólag nincs helye a humornak. Sokan mondják, hogy a fuvolának semmi keresnivalója a metalban, vagy hogy a norvég erdőkben maskarázás meg vérrel locsolkodás megy, közben meg vegánok és anyuci kisfiai. Nekem pont az tetszik, hogy mi a széles zenei spektrum nagy rajongói vagyunk, és ezeket a hatásokat bevihetjük a zenénkbe is. Azért nem megyünk el odáig, hogy egy blastekre épülő számba AC/DC-riffet tegyünk.
Tegla: Pont ez a hozzáállás, amiről beszél, a pályafutásunk elejétől fogva sokaknak szálka volt a szemében. Voltak, akiknek akkoriban bejöttünk, mert értették a viccet, és mert gyorsan, rövidre és ütősre játszottunk. Akkor nem foglalkoztunk azzal, hogy a punk vagy a metal színtér részei vagyunk-e. Egyik nap egy ska punk zenekarral játszottunk, másnap a Scaffolddal, harmadnap valami helyi black metalosokkal, többnyire viszont avantgárd vagy hardcore bandákkal. Soha nem azt néztük, kivel játszunk, hanem hogy játszunk. Szlovéniának akkoriban nem volt hozzánk hasonlóan szóló zenekara, és az élő humor is spontán volt, a lazaság és az élvezet kifejeződése. Az akkori szlovéniai színtér komoly volt, rengeteg volt a black metal. 2003-ig alig akadt metalos, aki értette a humort, a punkokkal, crusterekkel és alternatívokkal viszont nem volt gond. Minket ez nem zavart, sőt még szórakoztatónak is találtuk, és mindig azzal poénkodtunk, hány black metalost sértettünk meg aznap este. 2005-ben, amikor mi komolyabban nekifogtunk a dolognak, ironikus módon a fiatalabb generáció sokkal lazább lett, mint az idősebb. Akkor mi voltunk a humoristák egy komoly közegben, ma viszont a mi humorunk egy lazább hangulatban már nem érvényesül úgy. A Nordland Fjordland is válaszként született az akkori Doblekarjere, Noctiferiára, akik nem vettek minket komolyan. És hogyan idegesítesz fel ilyen embereket? Fogod a legkomolyabb akkori műfajt, a black metalt, és paródiát csinálsz belőle. Cepo nagyanyám köntösében és műanyag fülekkel lépett fel.
Cepo: Nehogy félreértés legyen, Teglával mindketten szeretjük a jó black metalt, ezzel a számmal mondani akartunk valamit az embereknek, tükröt tartani eléjük. Szlovénul parafrazeáltuk ezeket a közhelyes szövegeket, de nem akartunk vele szándékosan megbántani senkit. Mi ezt angol humornak hívjuk.
Tegla: Rengetegen gyorsan vágták a poént, bár tény, hogy a metalosok között a legkevésbé. Az is sokáig tartott, mire kizárólag metalkoncerteken is játszani kezdtünk. Addig szívesen játszottunk bárkivel, mert soha nem volt olyan érzésünk, hogy különösebben kilógnánk.
Cepo: És ahogy a közönség görcsöl, úgy görcsölnek egyes zenekarok is, akiket ismerünk, itthon is, külföldön is. Korlátok közé szorítják magukat, azon aggódnak, hogyan ne lépjenek ki a skatulyából. Mindennek valami sablon szerint kell készülnie, minden instant. Amikor mi számot írunk, nekem nincs szükségem arra, hogy kényszerítsem magam, hogy valamit ne csináljak meg. Ha lassú, attól még nem doom, ha gyors, attól még nem speed metal.
Tegla: Ha vodkáról énekelünk, az nem Russian Girl (nevet).
Cepo: Szóval nálunk nincs ilyen önkorlátozás, hogy „ez a zenekar szuper, de nem death metal”. Vagy hogy „ez a zenekar a Cannibal Corpse-ra emlékeztet, de mi van a számok közti humorral, és miért nem engedi le az énekes a copfját?”.
Tegla: És miért nem tartja a dobos soha magán a pólót (nevet).
Cepo: És ez olyasmi, ami az embereknek nagyon szúrja az orrát.
RockLine: Ha most visszamegyünk még egy kicsit a múltba: milyen volt, amikor Gooyda elhagyta a zenekart? Az éneket szándékosan vetted át, vagy csak nem találtatok megfelelő pótlást?
Cepo: Szerintem énekest utána sem kerestünk soha. Gooyda 2004-ben hagyta el a zenekart, akkor Ivannal még a Tenacious Zghantsiban működtünk, aminek szintén volt énekese, de ő is kilépett. Egy koncert előtt egyszer elmentünk egy deci borra, hogy kipróbáljam, hogyan megy a ricsajozás, és úgy látszik, mégiscsak ott lapul bennem egy ördög.
Tegla: Ezt most ő mondja, amúgy a saját hardcore zenekarában háttérénekes volt, és igen, vannak felvételeink (nevet).
Cepo: Szóval soha nem kerestünk tudatosan énekest.
Tegla: Az érdekes, hogy az akkori felállásban Gooyda szuperül hörgött, Cepo meg tényleg förtelmesen rosszul üvöltött. Ma Cepo hörög szuperül, Gooyda pedig valahol menet közben elvesztette a hörgést, és ma inkább üvölt. Akkor viszont nem volt könnyű, mert Gooyda a legelejétől velünk volt, de ő már nem volt elégedett azzal az iránnyal, amerre mi mentünk.
RockLine: A diszkográfiátokban elég sok split is van, és számos válogatáson szerepeltetek. Hogyan jön létre egy ilyesmi?
Cepo: Az utolsó, amit megvalósítottunk, egy szám a Grom Records Message From the Other Side válogatásán. Készül egy split tape a boszniai Motherpiggel, az előnye pedig az, hogy a kilencvenes években, amikor mi indultunk, nagyon erős volt a tape trading színtér, és ennek köszönhetően tulajdonképpen az egész világon jelent meg anyagunk. Tényleg rengeteg zenekarral működtünk együtt különféle spliteken és válogatásokon. Ez akkoriban a zenekar reklámozásáról, promóciójáról szólt, internet nélkül.
Tegla: Ezeken a kiadványokon olyan zenekarokkal is együtt szerepeltünk, amelyek ma már nagyobb metalnevek.
Cepo: Minden a tape tradingre épült, és senki nem nézte, hogy Peter Tägtgrennél készült-e a cucc, ki masztereltte le… ki maszturbálta le, meg ilyenek.
Tegla: Tényleg rengeteg kazettánk és CD-nk van, most végre egy hétcolos bakelitet is sikerült kiadnunk, ami az underground igazi ismertetőjele.
RockLine: Van olyan zenekar, amellyel szívesen készítenétek splitet, és reálisan meg is valósítható lenne?
Tegla: Sok van, de olyan nincs, amelyik kiemelkedne. Ha felbukkanna egy zenekar vagy ajánlat, ami mindenkinek hasznos lenne, biztosan belemennénk.
RockLine: Ebben valószínűleg az is segített, hogy a volt Jugoszlávia területén is sokat játszottatok?
Tegla: Nem igazán, két-három koncertünk volt Szerbiában, egy Boszniában, és elég sok Horvátországban. Cepónak viszont már korábban is voltak kapcsolatai ezzel a színtérrel fanzinokon és tape tradingen keresztül. Érdekes olyan emberek előtt játszani, akik nem ismernek, mert igazán őszinte visszajelzést kapsz, ráadásul a színtér embereinek hozzáállása ott teljesen más, mint nálunk.
RockLine: Mivel testvérek vagytok, ez a tény könnyebbé vagy nehezebbé tette a közös zenélést? A Death Angel tagjai, akik az első felállásban mind unokatestvérek voltak, például azt mondták nekem, hogy emiatt néha még nehezebb volt.
Tegla: Igen, határozottan. A Dickless Tracynél mindig úgy van, hogy a konkrét szám a próbán, a helyszínen áll össze, és mindenki a saját elképzelését akarja megvalósítani, és azt akarja, hogy a szám alaptervéhez tartsuk magunkat. Ha néha nem fogadod el ezt a tervet, könnyebb összeveszni egy gitárossal, mint Cepóval, akit másnap ugyanabban a szobában vagy ugyanazon a munkahelyen kell néznem. Ebből a szempontból határozottan nehezebb, más szempontból viszont könnyebb számokat írni, mert köztünk folyamatosan áramlik az információ, és 90%-ban tudom, hogyan álljak hozzá például az ő számához, vagy fordítva.
RockLine: A Dickless Tracy ott volt a szlovén metalszíntér kialakulásának kezdetén is, a kilencvenes években.
Cepo: Az akkor még messze volt attól, ami ma.
Tegla: Mi azt mondhatjuk, hogy végignéztük a legtöbb punk rock koncert hanyatlását. Akkoriban a színtér sokkal nyitottabb volt mindenféle alternatív, avantgárd dologra, és a 14 éves fennállásunk alatt eljutottunk oda, hogy látjuk: minden színtér a maga útjára tért.
Cepo: Én akkor még elég sokat jártam koncertekre, és tényleg nem emlékszem nagy mennyiségű metalkoncertre. Akkoriban inkább a punk, hardcore és crust színteret követtük, a metal minket nem érdekelt valami nagyon.
Tegla: Az akkori metalzenekarok annyira feszültek voltak, hogy nem tudtad, magasról néznek-e le rád, vagy félnek tőled. Sokkal lazább volt a punkbandákkal együttműködni, akikkel azonnal könnyen összehaverkodtál. Én 2004-ig nem is éreztem semmiféle azonosulást a metallal, amikor elkezdtem dolgozni a Master of Metalnál, és a zenekarok 90 százaléka, akiket ismertünk, a metalon kívül volt, nekem személy szerint pedig ez nagyon tetszett, mert a színtér olyan begörcsölt volt, mint egy apáca puncija.
RockLine: Nemrég egy új gitárossal erősítettétek a felállást, vele valószínűleg már új számok is készülnek, aminek ő a társszerzője?
Cepo: Ő tulajdonképpen simán a szerzője (nevet).
Tegla: Igen, az új tag Andrej L’Püss, a Küzlavci mastermindja, és az érkezésével tényleg megnőtt a zenekar kreativitása. A számírás terén hihetetlenül hiperaktív, gyakorlatilag minden próbára hoz egy új számot, vagy legalább egy ötletet, amiből aztán építkezünk. Remélem, még sokáig a zenekarban marad, mert határozottan kicsit más irányba vitte a bandát, és főleg gazdagította. Most részben neki köszönhetően megint nagy élvezet alkotni, hosszú idő után újra érezni valami pozitív kihívást.
RockLine: Szóval vele új korszak kezdődik a Dickless Tracynek?
Cepo: Definitivno ne bo šlo več za preigravanje že preigravanega, ez pedig azt is jelenti, hogy most nem kezdünk el valami teljesen mást játszani. Már a második gitár is kiterjeszti az alkotás spektrumát, most sokkal inkább lehet magán a számok atmoszféráján dolgozni, és hozzáigazítani a témák morbiditásához. Persze nem úgy, mint az Amon Amarth vidáman csengő dallamos death metal riffjei, amelyek mellett háborúkról és hasonlókról énekelnek. Szerintem most a bandában amolyan darkthrone-os hangulat és „Fuck Off and Die” hozzáállás uralkodik. Lényeg, hogy ez nekünk hobbi, és amíg élvezzük, addig csináljuk.
RockLine: Lassan zárjuk is le…
Cepo: Hát ezt érdemeljük 14 év után? Hiszen még csak 98 februárjáig jutottunk el, hol van még 2011 (nevet).
RockLine: Hehe, oké, akkor megcsináljuk a Dickless Tracy interjú Part Deux-t. Az új lemezre megint olyan sokáig kell majd várni, mint a Hall of Sicknessre?
Tegla: Hét évig (nevet). Na komolyan, remélem, nem kell ilyen sokat várni, és bármit veszünk is fel, remélem, színvonalas lesz a hangzása.
Cepo: A próbák most nagyon rendszeresek, már elég sok új anyag van, de egyelőre sehova sem sietünk. Egyetlen kiadónak sem tartozunk elszámolással, úgyhogy nem kell 2012 áprilisáig kint lennie az új lemeznek. Amikor mi úgy látjuk, hogy elég az anyag és elég jó minőségű, akkor jön el a felvétel ideje, és ha Chop még érdeklődik, akkor a kiadásé is.
Tegla: Éljen soká a heavy metal (nevet).
Képgaléria




Wait — correcting the first paragraph, which I left partly untranslated: