Helyszín: Bécs (Wien) / Simm City / Ausztria
Dátum: csütörtök, 2019. 02. 14.
„Living the Dream” – ez a címe a rock and roll úttörő fényét hordozó, örökéletű legendák, mondjon bárki bármit, az elpusztíthatatlan brit rockerek, a Uriah Heep vadonatúj, immár 25. stúdióalbumának. A banda folyamatosan turnézik. Évek óta. Meg sem áll. Még ha nincs is új lemez, évente koncertek sorát nyomja le. Ez egy igazi rockbanda életformája, és a Uriah Heep esetében ezt külön hangsúlyozni sem kell. A rock’n’roll az ereikben folyik. Az új albumot népszerűsítő turné első részeként a zenekar már tavaly ősszel komoly európai körutat tett, idén télen pedig nekivágott a második felvonásnak. Ez sem volt kisebb, de egy szlovéniai átlagrajongó szemszögéből óriási különbséggel: az új turné néhány állomása földrajzilag sokkal barátságosabb volt, így Szlovéniából egyetlen nap alatt el lehetett csípni őket (természetesen hazaúttal együtt). Így 2019. január 31-én már élvezhettük a koncertjüket a Treviso melletti olasz városkában, Roncade településen, ahol exkluzív klubkoncertről volt szó, ezt követte pedig lapunk stratégiai döntése, hogy két héttel később Bécsbe, sőt tovább is elmegyünk. Hogy Bécset összekössük a Uriah Heep két egymást követő csehországi fellépésével (Prága, Hluk) – de ez már egy másik történet.
Szóval Bécsben vagyunk. A Simm City, ahol szinte napra pontosan két évvel korábban a híres Glenn Hughes lépett fel „Resonate” című albumával, ezúttal tényleg rengeteg embert vonzott. Minden várakozás ellenére, hiszen a Uriah Heep folyton játszik Ausztriában. Jó két évvel korábban a bécsi Szene klubot, amely érezhetően kisebb helyszín, alig nagyjából 350 néző töltötte meg. Most viszont legalább ezren gyűltek össze a Simm Cityben, és a terem tényleg dugig volt. Az osztrák közönséget úgy tűnik, mégsem rontotta el annyira „az évente kínált rengeteg szuper koncert”, mint azt egyesek gondolnák. Úgy látszik, az új albummal ismét érezhetően megugrott a Uriah Heep népszerűsége és a kereslet irántuk. Az új lemez ugyanis tényleg nagyon-nagyon jó. A szellőzésről pedig kiderült, hogy teljes kapacitáson sem képes elszívni azt a fülledtséget és hőséget, ami ezen a csütörtök esti, rocklegendákkal töltött estén a Simm City gőzölgő üstjét elárasztotta.
Bemelegítésként a hazai Jay Bow hangolta a közönséget. A hard rockerek jó öt éve működnek, egy maroknyi saját szerzeménnyel és néhány agyonjátszott feldolgozással, amelyeket már ötéves gyerekek is fújnak kívülről (Rage Against the Machine, Guns N’ Roses). Korrekt volt, de különösebb pillanatok nélkül, amelyek megragadtak volna abban a nézőben, aki nem ismeri a bandát, és először látja színpadon. Rengeteg duma a dalok között, és jó adag időhúzás, például a Sweet Child O’ Mine és társai refrénjeinek nyújtogatásával… Röviden: rendben volt, de gyorsan feledhető. Túl hosszú műsoridő, túl kevés saját dal és a koncert taktikus elnyújtása sok szövegeléssel a szünetekben. Ilyen bandából van egy rakás. Karcos hard rock egyébként tisztességes előadásban, korrekt kommunikációval, összeszokottsággal és korrekt énekkel. Csak a karizma hiányzik. A saját dalaik közül a Hurricane, a You’ll Be Gone, a Love Will Set You Free, a The Prince Of Darkness, az I’m Not A Bluesman és a The Moonlit Skies hangzott el.
Az est sztárja, a Uriah Heep volt persze logikusan a kiruccanás fő célpontja. A banda ismét pontosan ugyanazt a setlistet hozta, mint 14 nappal korábban Olaszországban, és a borzolt, felhúzott, felpörgetett új dallal, a Grazed By Heavennel nyitott. Ezt a kiváló, adrenalint az ereidbe pumpáló nyitó katalizátort a Return to Fantasy klasszikusa követte. A két dal már az elején megerősítette, hogy a Uriah Heep hihetetlen koncertintézmény, amelyet nehéz bármivel kizökkenteni. Hihetetlenül összehangoltak és tömörek. Bár Berniének nem a legjobb estéje volt, ez az előadás által hátrahagyott összbenyomáson szinte alig látszott meg. A legendás énekesnek a fellépés során akadt néhány gondja. Főleg a csendesebb részeknél jött ez elő: a July Morning versszakában időnként kicsit elfogyott a levegője, ahogy a Waters Flowin’ versszakainál is. A koncert alatt többször is kiment a színpadról a kulisszák mögé, és már a kezdésnél kissé viccesen imbolygott be a színpadra, miközben majdnem kicsúszott a kezéből a mikrofon. Ám ezt a társai rutinosan, könnyed eleganciával „elfedték”. A Uriah Heep a fenomenálisan összecsiszolt vokális harmóniáiról híres, amelyekkel a főéneket körbeölelik. Kivétel nélkül mindenki beszáll, ez az állandó jellemzőjük, ami társalkotója a jellegzetes hangzásuknak (és stílusuknak). És ezúttal is a harmóniákkal tartották rendesen a hátukat Bernie mögé, akinek nem éppen a legjobb napja volt.
A Uriah Heep a színpadon megőrzi az örök fiatalság érzését és a nagy rockszívek elnyűhetetlenségét. Részben a zenekar egy ideje lezajlott frissítésének is köszönhetően, hiszen a legutóbb csatlakozott tagok, Russell Gillbrook és Dave Rimmer, teljes erőbedobással vannak jelen, és hihetetlen lendületet, viharos energiát mutatnak a színpadon. Gillbrook egy igazi állat. Erre a turnéra kicsit átalakította a dobszerkóját. Valamivel kisebb, és nincsenek rajta a magasra emelt üstök az átvezető tamok stílusában, ami egyébként a védjegye volt, a pergője viszont szó szerint romboló. Rimmer már teljesen beilleszkedett a tagok közötti energiaviszonyokba, a basszusa végig tisztán és jól kivehetően szól, ahogy virtuóz játéka minden színességével lépked azoknak a kivételes és felejthetetlen elődöknek a nyomában, akik előtte a Uriah Heepben basszusgitároztak – közülük hárman már nincsenek közöttünk: Gary Thain, John Wetton és persze Trevor Bolder.
Mick a hetedik ikszen túl is megőrzi tartását, lazaságát, lágyságát és kifinomultságát. Híres wah-wahja csalogányként énekel a szólókban, jellegzetes gitárhangzása védjegyszerű és egyedi. Phil Lanzon, a rendkívüli virtuóz vaskos Hammond-futamaival összefonódva Mick és Phil adja azt az egyedi Uriah Heep-ízt, amely egyedülálló helyre emeli ezt a zenekart a rock’n’roll univerzumában. És ez így is marad, amíg Mick így akarja. Minden rajta áll. És a fickón egyáltalán nem látszik, hogy bármibe is belefáradt volna. Épp ellenkezőleg.
Lehet, hogy a Uriah Heepnek ezen az estén nem a legjobb napja volt, ami időnként főleg Bernie-n látszott, de rutinjukkal és hihetetlen tapasztalatukkal olyan előadást húztak ki, amelybe nehéz bármibe is belekötni. Mindig ott marad a mély tisztelet érzése a rockszakma e páratlan óriásai iránt, és ez előtt csak meghajolni lehet. A repertoárt jócskán megpakolták az új album dalaival, amelyek azonban karakterükben fantasztikusan illeszkednek a vasbeton klasszikusokhoz, így bőven megérdemlik a komoly bemutatást. Utóbbiak közül mindenképp ki kell emelni a Look At Yourself klasszikus kinyújtott változatát. A jam első része a ritmusszekcióé, a másodikban pedig Mick és Phil tüzes párbaja kerül az első vonalba. Végig igéző. Az új Knocking At My Doorról Bernie a felvezetésben elmondta, hogy hosszú idő után ez az első új Uriah Heep-dal, amely felkerült a slágerlistákra.
Ezután Csehország felé vettük az irányt. Egy köztes megálló mély alvással közvetlenül a határ után, kicsivel a határmenti Mikulovon túl, Dolni Dunajovice településen, majd másnap tovább a cseh fővárosba, Prágába, ahol a Uriah Heep az U.D.O. társaságában lépett fel – mindez pedig többnapos, Ausztria–Csehország útvonalon zajló koncerteposzunk következő fejezetében kerül terítékre.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist:
1. Grazed By Heaven
2. Return To Fantasy
3. Living The Dream
4. Too Scared To Run
5. Take Away My Soul
6. Knocking At My Door
7. Rainbow Demon
9. Waters Flowing
10. Rocks In The Road
11. Gypsy
12. Look At Yourself
13. July Morning
14. Lady In Black
—ráadás—
15. Sunrise
16. Easy Livin’
