Helyszín: Bécs / Szene / Ausztria
Dátum: csütörtök, 2016.03.24.
Az Uriah Heep, a brit rock legendás úttörői idén decemberben – hihetetlen, de igaz – tisztes 47 évesek lesznek. Az öregedés jelét azonban nem mutatják. A még mindig aktuális, új „Outsider” (2014) stúdióalbum ezúttal is elvitte őket az egyik tavaszi európai turnéra a sok közül. Így landoltak ismét Bécsben, ahol már számtalanszor felléptek, legutóbb 2014 novemberében. Ha évekkel ezelőtt még a Gasometer termében játszottak is, az idők gyorsan változnak a koncertlátogatás terén, és a szervező ezúttal inkább a Szene klubban hirdette meg a bulit, amely az új időkben afféle „pótléka” az elhunyt bécsi Planet Music klubnak, ahol egészen 2007-ig rengeteg ragyogó és felejthetetlen koncertet láttunk.
Az Uriah Heepet a bécsi újratalálkozásig legutóbb három egymást követő alkalommal láttuk „nyílt” fesztiválszínpadokon. Ezek a Rock Batuje 2014, a See Rock festival 2014, valamint a július végi önálló fellépés az olaszországi Lignano Sabbiadoro üdülővároska Arena Alpe Adriájának közepén. Egyiken sem győztek meg teljesen, és az volt az érzésünk, hogy az idő vasfoga lassan tényleg elkezdte rágni a bandát. De úgy tűnik, továbbra is igaz, hogy az Uriah Heepet a német nyelvű országokban érdemes nézni, mert ott hozzák a koncertmaximumot. Most is ugyanerre a következtetésre jutottunk. Egy feltételnek viszont még teljesülnie kell: a helyszín legyen klubszerű, vagyis zárt terű. De erről kicsit később többet.
20.00-kor a The Weight lépett színpadra. Német rock-revivalisták. A kvartett, amelyben az énekes szükség esetén billentyűs/énekesként is besegített, azt jelezte, hogy követi az általános revivalizmus trendjét, amely nemrég Skandináviát, Németországot és Nagy-Britanniát is elérte. A banda klasszikus, retró iskolás rockhangzást ápol, ahol a gitárfrázisokban főleg a Led Zeppelin (főleg vizuálisan, az énekes színpadi mozgását és interpretációját nézve), de a Black Sabbath hatása is érezhető, pszichedelikus fátyollal, két szám pedig – főleg az elején, a Hammond-hangzású billentyűk és a gitárfrázissal való keresztezés miatt – még a régi Uriah Heepet is idézte. Semmi különös, de mindenben korrekt, hiteles és magabiztos. A srácok maximálisan kihasználták a lehetőséget, és jólesett látni, hogy az Uriah Heep tisztelettel bánt az előzenekarral, amely 45 perces műsort játszott, kiváló hangzást és korrekt színpadi világítást kapott.
A Szene tömve volt. Az utolsó sarokig. Alig lehetett levegőt venni a klubban. A hőmérséklet percről percre lassan emelkedett. A közönség persze többnyire az idősebb korosztályból került ki, abból a generációból, amely tinikorát a hetvenes években élte, amikor az Uriah Heep kereskedelmi csúcsán volt, és az egész rock’n’roll világ szeme rajtuk függött. Az óra fél tízet mutatott! Az emberek megélénkültek, először gyengéd fény világítja meg Phil Lanzont a billentyűk mögött, majd az hamarosan erős, kéken kavargó fénycsóvává változik, ahogy a billentyűs megrajzolja az Uriah Heep-klasszikus, a Gypsy nyitó hangjait. Kemény riff, kemény rockos nyitás. A rajongók ízlése szerint. Klasszikus, amely nem hiányozhat a repertoárból. Már az elején, ahogy a banda elfoglalta a színpadot és szétáradt rajta, világos volt, hogy ez újabb remek koncert lesz. Minden szuperül összeállt. Bernie Shaw kiváló énekesi formában volt, a vokális harmóniák – a klasszikus Uriah Heep-szerzemények alapvető védjegye – briliánsan szóltak. Ebben a tekintetben Dave Rimmer basszusgitáros, aki a harmadik éve tagja a zenekarnak, végre teljes mértékben átvette elhunyt Trevor Bolder minden feladatát. Phil Lanzonnal és Mick Boxszal együtt a trió fenomenális támogatást nyújtott Bernie vezető énekének. Az Uriah Heep-hangzás klasszikus elemeinek összefoglalása, élükön a vokális harmóniákkal, most fenomenálisan működött. Főleg a Hammond-billentyűk testes hangja és Mick Box kicsiszolt gitárfrázisai közti összhangra gondolok, miközben Russell Gilbrook dobos ismét eszeveszett dobprodukciót tolt le.
Hogy a fenti bekezdés nem túloz a dicshimnuszokkal, azt az is igazolja, hogy Bernie az összes előírt énekvonalat eltalálta. Teljes erővel. Két nehezebb próbát kiválóan teljesített. Az első a The Magician’s Birthday progrockos mini-eposz végén várt rá (a Shadow of Grief mellett ez volt a koncertrepertoár fő színfoltja), ahol sikeresen végigvitte Hensley legmagasabb vonalait, a második pedig a July Morning klasszikus záró részében. Ehhez hozzá kell tenni a rendkívüli érzékiséget, a szenvedély és érzelmek áradását, amely főleg a gyönyörű Rain balladában érvényesült, amelyet Shaw és Lanzon zongorán teljesen kettesben adott elő. A setlistán helyet kapott a felejthetetlen The Wizard is, ahol Bernie először mutatta be konkrétabban Mick Boxot, mondván: „Ezt a számot az a férfi írta, aki a jobbomon áll, és akinek híján ma nem lenne Uriah Heep, hölgyeim és uraim, a legjobb barátom, Mick Box!” A szuperepikus, a koncert egyik csúcspontját jelentő The Magician’s Birthday végén, ahol Gilbrook a dobos kötelezők közben nem használt kazoót, ahogy előtte a felejthetetlen Lee Kerslake, Bernie megjegyezte: „Ugyan ki a fene írhatott volna abban az időben ilyen számot?”, miközben gesztusokkal sejtette, hogy persze bódító szerek hatása alatt. A válasz egyszerű, Bernie: „Hát Ken Hensley.”
A banda az utóbbi években ismét felfrissítette a színpad kihasználását, a dinamikus események és a showműsor irányába. Dave Rimmer, aki teljesen felszabadult és remekül beilleszkedett a zenekarba, a párbajokban úgy is csatlakozik Mick Boxhoz, hogy a riffek közben egymás mellé állnak, a basszusgitáros pedig gyakran használja a dobok és Lanzon Hammondja alatti dobogót, és egész idő alatt aktívan szaladgál a színpadon.
A banda kiváló fellépését a hangzás is támogatta: tisztán lehetett hallani a hang minden építőkockáját (én a jobb szélső sarokban álltam, elöl a jobb oldali monitoroknál, ami már csak a részben takart kilátás miatt is hálátlan pozíció a koncertnézéshez), fenomenálisan szóltak a vokális harmóniák, emellett remek volt a közönség együttműködése is, amely nem fogta vissza az érzelmeit, és átélten együtt énekelt a zenekarral. Summa summarum: úgy tűnik, az Uriah Heepet zárt terű koncerteken kell megnézni, mégpedig legalább Németországban vagy Ausztriában. Az erő nem apad. A nagy rock’n’roll guru és a zenekar főnöke, Mick Box is frissnek, lelkesnek, lendületesnek tűnik. Egy kis rutin mindenesetre van, az ennyi megtett kilométer után biztosan ott van. De ezúttal háttérbe szorult. Az ötös egységként bűvölte el a közönséget, és energiával teli, igazi rockspektákulumot nyújtó színpadi show-t tett le az asztalra. Tapasztalat, tudás, erő és áthatolhatatlan önbizalom.
Ilyen játék és ilyen ördögi rock’n’roll varázslás mellett, amilyet a legendás formáció ezúttal Bécsben letett az asztalra, nem kell tartani attól, hogy a banda a visszavonuláson törné a fejét. Reméljük, gyűlik az anyag egy új stúdióalbumhoz, amelyre őszintén szólva az Uriah Heepnek nincs is szüksége, de ez az a tett, amely közel 50 év működés után is mindenképp fiatalon tart. A setlista kiváló volt. Az „Outsider” (2014) dalait leszámítva a legfiatalabb szám a listán 1973-as születésű. Egy óra és 40 perces fellépés után a ráadásba akár még a Bird of Prey is befért volna, de legyen elég. A legendák tehát nem adják fel, a naptárukban pedig már ott van a nyári fesztiválfellépések újabb, megerősített hulláma, ahol újra találkozhatunk velük. Ezúttal a kultikus Bang Your Head!!! fesztivál idei kiadásán, Németországban!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
1. Gypsy
2. Look At Yourself
3. Shadow Of Grief
4. Stealin’
5. The Law
6. The Outsider
7. Sunrise
8. Magician’s Birthday
9. Rain
10. The Wizard
11. One Minute
12. Can’t Take That Away
13. July Morning
14. Lady In Black
—ráadás—
15. Easy Livin’
