Helyszín: Roncade (Treviso) / New Age Club / Olaszország
Dátum: 2019. január 31., csütörtök
A Uriah Heep hosszú életű, úttörő múltú rock ‘n’ roll legenda, amely nem áll meg és nem ad alább a tempóból. 1969 vége óta tolják ezerrel, és számtalan olyan zenei sztenderd fűződik a nevükhöz, amely színre lépésük, látnoki szemléletük és kreativitásuk nyomán később visszafordíthatatlanul és tartósan beépült a követőik kifejezéstárába – azokéba, akiket a Uriah Heep inspirált, köztük olyanokéba is, mint a Queen. Ez a bevezető nem is lenne ennyire „teátrálisan pompőz”, ha a Uriah Heep nemes öregedése közben nem adna ki folyamatosan friss saját anyagot is, amely minden tekintetben hiteles és kiváló volt és maradt. 2018 szeptemberében így már a huszonötödik stúdióalbumuk, a „Living the Dream” jelent meg, amely művészi erejében simán hozza legalább a „Wake the Sleeper” színvonalát. Sőt, a „Living The Dream” lemezen a Uriah Heep pályafutásának szinte minden korszakából remekül merít: a Hammond-témák és Box jellegzetes riffjeinek ötvözésével megalapozott, vaskos, old school hangzásukhoz ismét több hangszerelési eleganciát és változatosságot csempésznek olyan kiváló albumokról, mint a „Sea Of Light”, a „Sonic Origami” vagy a „Raging Silence”. Pontosan ez az a húzás, amelyet a rutinos zenekar mesterien előhúzott a kalapból a kissé üresjáratos és ötletek terén meglehetősen „lepusztult” előd, a „Outsider” (2014) után.
A zenekar az utóbbi években megfiatalodott, ami annyi viszontagság után, amennyit hosszú útja során átvészelt, magától értetődő. A csapat egyetlen alapító tagja, az évek múlásával legfeljebb csak fiatalodó gitáros, Mick Box mellett 1986 óta Phil Lanzon billentyűs és Bernie Shaw énekes tart ki, 2007 óta a kiváló Russell Gilbrook felel a ritmusért, aki annak idején a betegeskedő Lee Kerslake-et váltotta, a legrövidebb ideje pedig Dave Rimmer basszusgitáros tagja a csapatnak (Box akár az apja is lehetne). Ő 2013-ban az elhunyt, ám ikonikus Trevor Boldert váltotta, aki egykor David Bowie-nál játszott. A tapasztalat és a fiatalos erő ötvözete tehát az új időkben is igencsak szilárdan életben és örökzölden tartja a Uriah Heepet, a csapaton pedig semmi jele a rozsdásodásnak, a kreatív kifulladásnak vagy a színpadi „demenciának”. A Uriah Heep tehát továbbra is állandó érték, a kivételes rock ‘n’ roll zenekar mintapéldája.
Ezt igazolta legutóbbi találkozásunk is a zenekarral az olaszországi Roncade-ban, Treviso mellett, a helyi New Age klubban, amely néhány év szünet után láthatóan ismét elkezdett csengő rock- és metalneveket programra tűzni. A zenekar este fél tíz körül kezdett, előzenekar nélkül. A hely dugig megtelt. A kis klub, amely talán 500 embert fogad be, és ahol főleg 1999 és 2011 között rengeteg remek koncertet láttunk, tényleg kiválóan megtelt. Természetesen az idősebb korosztály dominált, akik a Uriah Heeppel nosztalgikus időutazásra indultak abba a korba, amikor tinédzserként a rock’n’roll felejthetetlen klasszikusain nőttek fel, élükön a kultikus „Look At Yourself”, „Very ‘Eavy… Very ‘Umble”, „Salisbury”, „Demons And Wizards” és „The Magician’s Birthday” albumokkal.
Élmény volt a zenekart a kis helyszín kis színpadán figyelni. Különösen azok az apró dolgok, finomságok kerültek a felszínre, amelyek a közönség elől sokszor „rejtve” maradnak. Kifejezetten szembetűnő volt a tagok közötti folyamatos kommunikáció, az egymásra figyelés. Apró gesztusokkal, jelzésekkel és kacsintásokkal. Egy kis klubban ezek az apróságok mind tálcán kínálják magukat a hallgatónak. Egy rutinos zenekar elképesztő összhangjának lehettünk tanúi. Néhány kompromisszum elkerülhetetlen volt: Russell Gilbrook dobjait átalakították, mert a színpad és a terem a szokásosnál kicsit kisebb volt. A dobokat valószínűleg éppen azért állították egy vonalba a többi négy taggal, hogy ne nyomják el a hangzást, különben a színpadon a többiek nem hallották volna egymást. Russellnek a koncerteken egyébként használt teljes szettje sem volt meg. A zenekar tagjai viszont, mint mindig, ezúttal is rendkívül élvezték a show-t. A setlistben a legújabb stúdióalbum dalai domináltak, ami várható volt, főleg annak fényében, hogy a lemez tényleg kiváló. A zenekar tisztában van ezzel, ezért nagy elégedettséggel és örömmel játssza az új dalokat. Ezek közül szólt a nyitó, felpörgetett, borzolt idegzetű katalizátor, a Grazed By Heaven, aztán az album misztikus címadó dala, valamint a hihetetlenül átütő és ragadós, enyhén AOR-os Take Away My Soul, a vaskos, old school hangzású Knocking At My Door, továbbá a félakusztikus, elbűvölő Waters Flowing, és az új album legmarkánsabb darabja, az igazi mini epikus szvit, a Rocks On The Road, amely a koncert egyik csúcspontja volt. Olyan anyagról van tehát szó, amely remekül illeszkedik a klasszikusokhoz. Közéjük két „csemege” is becsúszott, mégpedig a Return to Fantasy és a Too Scared To Run, amelyeket a zenekar hosszabb idő után ismét műsorra tűzött, nem sokkal utánuk pedig csatlakozott hozzájuk a fantasztikus „Demons And Wizards”-klasszikus, a Rainbow Demon is. A koncert kétharmadánál aztán a zenekar a kiélezett, ikonikus Gypsyvel, amely automatikusan még jobban felpörgette a közönséget, bejelentette, hogy innentől klasszikus klasszikust követ. Így a ráadással együtt egy és háromnegyed órás koncert végéig a várakozásoknak megfelelően sorra jöttek a „best of” klasszikusok, élükön a Look At Yourselffel, amelyet egy teátrális jammel – ebben Lanzon és Mick Box vitte a prímet – több mint tíz percre nyújtottak, aztán a sóvárgó July Morning, a közös örömünnep Lady In Black, valamint a kötelező ráadásban a koncert egyetlen „The Magician’s Birthday”-dala, a Sunrise, és persze minden nosztalgikus rock’n’roll szív kötelezőnél is kötelezőbb gyújtózsinórja, az Easy Livin’.
Bernie kivételével, aki főleg az első felében kissé tartalékolt – ami logikus, hiszen hosszú turné áll előtte –, a zenekar teljes erőbedobással nyomta, és megbabonázta a közönséget. Bernie dalról dalra fokozta a teljesítményét, énekben pedig éppen a műsor utolsó harmadában volt a legerősebb.
Minden szempontból kiváló koncert volt. Igazolta az egyébként is magas elvárásokat. A Uriah Heep a „Living The Dream” albumot népszerűsítő új európai turné második szakaszát járja. 2019 márciusában Japán következik, majd májusban egy észak-amerikai turné, ahol a Judas Priest lesz a társuk, nyáron pedig visszatérnek a nagyobb európai fesztiválok színpadaira.
A zenekaron tehát semmi jele a lankadásnak vagy bármiféle megállásnak. Mindenben a kiválóság és az előadói elegancia mintapéldája marad. Box, Lanzon és Rimmer vokálharmóniáikkal remekül támogatják Bernie-t, a csapat összeszokottsága továbbra is álomszerű. Mick Box mint mindig, most is izzik a gitárral, a hihetetlen billentyűs, Phil Lanzon biztos hátteret ad neki, a ritmusszekció pedig különösen „fiatalos” elszántsággal, kielégíthetetlenül és átütően dolgozik. Főleg a legfiatalabb tag, Dave Rimmer tűnik öt év Uriah Heep után minden eddiginél jobban beleöntve a csapatba. Bravó, fiúk, várjuk a további találkozásokat! Az első már Valentin-napra esik, amikor a legendás „orchideák zenekara” 2019. február 14-én Bécsben áll meg!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist:
1. Grazed By Heaven
2. Return To Fantasy
3. Living The Dream
4. Too Scared To Run
5. Take Away My Soul
6. Knocking At My Door
7. Rainbow Demon
9. Waters Flowing
10. Rocks In The Road
11. Gypsy
12. Look At Yourself
13. July Morning
14. Lady In Black
—ráadás—
15. Sunrise
16. Easy Livin’
