Kiadó: K-Scope Records
Megjelenés éve: 2011
Produkció: Steven Wilson
Album hossza: 83.03
Műfaj: Progressive Rock / Art Rock
Steven Wilson az utóbbi években a műfajok kis tengerének egyik legnevesebb alakjaként tűnik fel, és bár elsősorban a modern progresszív rockot játszó Porcupine Tree frontembereként ismerik, ennél jóval többről van szó. A britek a progresszív rock kevés zenekarának egyikeként verekedték át magukat az „autotune-os” tinisztárok és az általános, elektronikusan gyártott beatek tengerén, és felébresztették a zenei függők több mint 30 éve szunnyadó reményét egy élő, népszerű (progresszív) zenei színtérre, ahol a minőség magától értetődő. Wilsont azonban csak a Porcupine Tree-n keresztül bemutatni végtelenül lebecsülő dolog: a zseniális, autodidakta gitáros és hangmérnök messze túlnő a Porcupine Tree szűk keretein. Számtalan projektjével végtelen tudást mutat gitárban, énekben, hangmanipulációban, masteringben és keverésben, és soha, de soha nem marad meg a hetvenes évek retró hangzásának határai között: hatásokat merít a drone-ból, a poszt-punkból, a pszichedelikából, a keményebb metálirányzatokból, a shoegaze-ből, természetesen a jazzből, és végül még a popból is. Ezt igazolják a projektjei is: a Porcupine Tree a progresszív rock modern értelmezését adja, a Blackfield melankolikus popos beütést és háromperces „slágereket”, a No-Man Wilson pszichedelikus, kozmikus zeneeszméjéhez áll közel, a Bass Communion nehéz basszusokkal és egyetlen eltorzított, elmosódott hang ismétlésével van átitatva, ami a drone-hangzás lényege, néhány további projektjében pedig az is látszik, hogy Wilson vonzódik az olyan zenekarokhoz, mint a The Cure és a My Bloody Valentine (Wilson feldolgozásprojektjeiben újraértelmezi a poszt-punkos The Cure „A Forest” című dalát, a shoegaze pedig nagy szerepet kap Steve első szólólemezén, az „Insurgentes”-en). Közvetve, öntanult producerként Wilson neve még több albumon feltűnik, mint az elsődleges projektjein, hiszen az utóbbi években a progresszív színtér egyik legkeresettebb hangvarázslója. Éppen ezért csak a szólóalbum az, amelyen keresztül igazán megismerhetjük a zsenialitását: a saját hatásaival, a saját produkciójával, a saját érzéseivel és (zenei) vágyaival.
Steven Wilson az utóbbi interjúkban pontosan ezt mondta, amikor arról kérdezték, hogyan látja a második szólóalbumát, a „Grace for Drowning”-ot. Az első, az „Insurgentes” viszonylagos sikert aratott a progresszív zene szerelmesei és a többi zenei újonc körében is, hiszen maga az album jóval kevesebb progresszív rock hatást hordoz, mint azt az ember várná. Wilson szerint ebben az időszakban főleg a shoegaze és a poszt-punk hatott rá, ami a lemez dalainak ambientes arculatából könnyűszerrel kiderül. Az interjúkban ugyanezt állítja a „Grace for Drowning”-ról is: mivel az utóbbi időben a King Crimson, a progresszív rock egyik legnagyobb zenekara diszkográfiáját dolgozta át hangzásilag, logikusnak tartja, hogy az új albumhoz sok ihletet épp tőlük merített (Wilsont egyébként is mindig Fripphez hasonlították, főleg a szokatlan akkordok és az antimelódiára és disszonanciára építő szólók miatt). Ugyanakkor, ahogy említettük, arról beszél, hogy szólóprojektként végre korlátlan az vágyait és ötleteit illetően, mert a legtöbb zenekarában a dalok születése a tagok harmóniájának és szimbiózisának eredménye (Wilson célozgat rá, hogy a Porcupine Tree-ben valaki nem szereti a jazzt, a Blackfieldben Aviv megszállottja a háromperces popszerkezeteknek stb.). Emellett pályafutása során már annyira híressé vált, hogy gond nélkül megtalálja a pontosan megfelelő zenészt a pontosan megfelelő dalhoz vagy hangszerhez, a brit pedig nagy vezetőként és mindenre kiterjedő karmesterként mutatkozott meg, ami a „Grace for Drowning”-nál elsősorban volt, és csak azután zenész.
A „Grace for Drowning”, amelyen több mint 10 zenész működik közre, két részre oszlik: „Deform to Form a Star” és „Like Dust I Have Cleared From My Eye”. A kizárólag a Deluxe kiadáshoz mellékelt bónuszlemez pedig egy harmadik részt tartalmaz „The Map” címmel (demófelvételekkel és olyan számokkal, amelyeket Wilson kihagyott az első két rész koncepciójából). Az első, amit az első hallgatás után észreveszünk, egyfajta ingadozás: furcsán hullámzó feszültség- és sötétségnövekedés és -csökkenés, a torzított atonalitás és a gyönyörű melankolikus harmóniák látszólag esetlen táncolása, a végeredményben pedig az egész valahogy szétesően szól, és kifejezetten pszichofizikailag kellemetlenül hat a hallgatóra. A dalok közötti átmenetek összezavarnak, kizökkentenek, és kibillentenek a hallgatói hangulatból – legalábbis első ránézésre. Ha mélyebbre ásunk, éppen ez a megközelítés az, amely zseniálisan elfedi a rendkívül vékony vörös fonalat, amelyet Steven Wilson a fülünkön át varr, miközben folyamatosan tűvel szurkálja a dobhártyánkat. Ez az, ami olyan erősen hat a tudattalanunkra, a nem kognitív énünkre, megtalálja azokat az érzelmeket és hangulatokat, amelyekről meg voltunk győződve, hogy nincsenek, és idegi pályákon elküldi őket a végtagjainkig. Amikor ugyanis végleg beletörődünk, hogy nem hétköznapi albumról van szó, ezért szokatlan hallgatót igényel, akkor kezdjük igazán élvezni Wilson egész zsenialitását. Egyúttal ez a megközelítés teljesen személyes, Steven-féle, és arra mutat, amiről korábban írtam: a zenész személyes ingadozására a műfajok, preferenciák, zenei korszakok és pillanatnyi hatások között. A King Crimson az egyik ilyen hatás, ami a „Sectarian” című hihetetlen instrumentálison a legnyilvánvalóbb: ez a hetvenes évekbeli Crimson rendkívül modern értelmezése, akik már akkor is megelőzték a korukat. A „frippes” gitárriffek és -futamok, az orgonával elért felülmúlhatatlan csúcspont, valamint Elton Dean (a legendás canterburyi Soft Machine szaxofonosa) utódja, Theo Travis sötét, helyenként free-jazzes irányultságú szoprán szaxofonja adják az alapképletet az eklektikus King Crimson-világ ambientes-skizofrén tájainak eléréséhez. A „Sectarian” előtt azonban a „Deform to Form a Star” részen a kétperces címadó szám vezet minket végig, atmoszferikusan gyönyörű, melankolikusan popos duett Rudess zongorája és Wilson között, aki a mikrofonnál dalocskás „lalalázik”. A „Sectarian”-nal ellentétben tehát a „Grace for Drowning”-nál a rádiós slágerek alapképletével van dolgunk, de az eredmény egészen más, egészen sajátos szerepű valami, ami önmagában is vészjóslóan, feszülten hat, mint a közelgő apokaliptikus vihar előhírnöke. Komolyan: Wilson még a slágerszerű daloknál sem viccel. Vagy dúr akkordot üt meg.
Néha úgy érezzük, hogy Wilson enyhén szólva játszik velünk. Nem a macska-egér játékot, inkább azt, hogy próbára teszi a hallgatót: vajon átlátja-e az egész játékot, csatlakozik-e hozzá, a végén pedig őszintén elmosolyodik, és összecsapnak. Mert ha a „Grace for Drowning” az apokaliptikus vihar előtti csend volt a sláger álarcában, akkor a „Deform to Form a Star” még egy, legalábbis stílusában ugyanolyan Wilson-maszkabál. Ezúttal ugyanis fogja az összes ismert progresszív formát, a szabálytalan ritmusokat, az időn kívüli breakeket, az epikus hosszúságot, a „kingcrimsonos” fogásokat (a számban végül is Tony Levin játszik basszusgitáron), és slágert csinál belőlük. Travis free-jazzes klarinétjával, prog-metalos gitárriffel és szólóval, kísérleti dimenziójú drone-zajokkal. Mikor tudtál utoljára elfütyülni egy kísérleti progresszív rock számot?
A műfaji szinesztézia tehát nem látszik véget érni. Bár kisebb mértékben, az első rész következő számaiban sorra felbukkannak a fent említett hatások, például a poszt-punk az ötödik számban, a „Postcard”-ban, vagy a sötét gregorián áriák a „Raider Prelude”-ban, amely a kerek 23 percnél is hosszabb „Raider” bevezetője, ez utóbbi egyébként a második rész utolsó előtti száma. Érdemes megemlíteni a „Remainder the Black Dog”-ot is, az első promóciós számot, amely a „Grace for Drowning” megjelenése előtt jelent meg, szintén egyedi keveréke számos műfajnak, szokatlan hangszerátmeneteknek (ahol Nick Beggs jár az élen a Chapman Stick basszusgitáron) és a Genesis gitárhősének, Steve Hackettnek a gitárszólójának.
A „Like Dust I Have Cleared From My Eye” más stílusban kezdődik, mint az első rész: a skizofrénia ezúttal elsősorban Wilson lírai tollának tintáján folyik át, nem a gitáreffektek és (anti)melódiák hangfüggönyein (bár ezekből most sem marad el sok), meg az általános zenei kakofónián. Az „Index” egy kényszerbeteg sorozatgyilkos története, aki embereket és a múltjukat gyűjti – ez a motívum nem először bukkan fel Wilson zenéjében. Ő maga azt mondja, megszállottja ezeknek, és falja a róluk szóló történeteket és profilokat tartalmazó könyveket. Hangszeresen a szövegét a legkülönfélébb poszt-rockos mintákkal támasztja alá, amelyek az adott műfajú számokban valahogy instrumentálisként jelennek meg – furcsa zajok, meghatározhatatlan hangok és hasonló morzsák és darabkák, amelyeket mátrixszal készített, és amelyek amúgy a zenei kontextuson kívül élnek. A második rész címadó számát a „Track One” követi, de a „Raider II” az a szám, vagy inkább nem szám, hanem egy egész odüsszeia a delphoi „Ismerd meg önmagad” nyomán, az emberi elme pókhálóin át, ami talán nemcsak a második rész, hanem az egész „Grace for Drowning” lényege: összefoglalja az egész lemezt, ezzel pedig Wilson egész munkásságát és azt a szándékát, hogy hasson az emberi agy jobb féltekéjének tudattalan és a bal féltekéjének kognitív oldalának pszichofizikájára (a kérdés persze az, hogy ez valóban a célja-e, de nem tehetünk róla, elveszünk a számok varázsában Wilson dalainak felépítésében). Ezúttal is a sorozatgyilkos motívuma van jelen, így a zene skizofrén jellege, amelyet Wilson olyan fenomenálisan határoz meg, sőt megszemélyesít és megtold ezzel a jelzővel, legalább részben biztosított, és igazolja az albumon jelenlévő ingadozást és hullámzást is. Ezúttal inkább nem azokra a tettekre koncentrál, amelyek a sorozatgyilkost azzá teszik, aki, hanem a „miértre” ezek mögött a tettek mögött, és hangszeresen próbálja bemutatni a tudatát – ez nagyrészt felülmúlhatatlanul sikerül neki a drone-zene hatásával, amely a szám epikusságához is hozzájárul. Ezt támasztja alá az is, hogy Wilson az album második részének készítése közben a Bass Communion új albumát, a „Cenotaph”-ot is előkészítette, de ez inkább több a véletlennél, hiszen a drone-zenén keresztül Wilson könnyebben tárja fel és mutatja be meggyőzően számtalan idegi pókháló belső labirintusát, amelyek önmagukban állnak, önállóak és elválnak a valóságtól, amely a sorozatgyilkos széteső elméjében él. Következésképp a szám is pontosan ilyennek tűnik: széthullottnak, nem zavarosnak, hanem szándékosan elvágottnak a tér és idő valós érzékelésétől, amelyek a zenéhez tartoznak, nyilvánvaló eleje és vége nélkül, kaotikus rend, rendezett káosz, ahogy tetszik. Éppen ezért van a „Raider II”-nek ilyen erős hatása a hallgatóra. Közvetlenül az agy hangmodelljeként jött létre, az elme egyfajta hangtükreként, mintha Wilson az agyról készült röntgenfelvételen hangjegyeket látott volna, és eljátszotta volna őket, ezzel már a legelején közvetlen kapcsolatot teremtve az elme és a zene között. És ez a kapcsolat elme és zene között soha nem bomlik fel, soha nem szakad el, amit a hallgató is érez, sőt a zenén mint közvetítőn keresztül ő maga is összekapcsolódik a sorozatgyilkos elméjével. És sosem számítana rá, hogy egy ennyire sötét és empatikus elmébe való betekintés ilyen eksztázist hozhat.
Az albumot a második rész címadó száma, a „Like Dust I Have Cleared From My Eye” zárja. Wilson kilép egy széteső és romboló elme skizofrén pszichedéliájából, és visszatér a hétköznapi halandók világába, bár nem „valódi” talajra lép, hanem valahogy fölötte lebeg, éteri vokálokkal és gyengéd orgonahanggal, lassú, lüktető dobokkal és egyszer a változatosság kedvéért olyan gitárdallammal, amely nem sötéten hangzik, csak gyönyörűen szomorúan és melankolikusan, „blackfieldesen”. Ha véletlenül hozzájutsz az album Deluxe verziójához, az eksztázist még egy kicsit meghosszabbíthatod, hiszen a koncepcióból kimaradt három szám mellett kapsz még három demófelvételt, három „pre-mixet”, ötletet (pre-Raider, pre-Raider II és pre-Remainder The Black Dog), amelyek betekintést engednek Wilson elméjébe és a zenéje születésének folyamatába. Az első három szám mindenképp folytatja az elsődleges album első két részének minőségét, a két legjobb szám vázlata pedig még eredetibben és az igazi Wilsonhoz közelebb szól, mivel a produkció előtt készültek, amely úgy van megcsinálva, hogy a számok progresszívebb rockosan szóljanak, még mindig egyedien Wilsonosan, de ezért azt mutatják, hogy szerelme inkább a drone-ban, a poszt-punkban és hasonló műfajokban rejlik, mint a progban, és csak ezek fúziója hozza el a progresszív rockot úgy, ahogy Steven Wilson érti és mindvégig fejében tartja.
A „Grace for Drowning” nem progresszív rock album. A „Grace for Drowning” tulajdonképpen nem is zenei album per se. A „Grace for Drowning” egyszerűen művészet. A hangok, a betűk és végső soron a képek művészete. És ha a görögök istenként tisztelték volna a művészeket, és Eric Clapton (állítólag) isten lenne, akkor Poszeidón lenne; Zeusz ugyanis Steven Wilson.
szerző: Tine Kolenik
pontszám: 10 / 10
Számlista:
1. lemez: Deform to Form a Star
1. „Grace for Drowning” 2:06
2. „Sectarian” 7:41
3. „Deform to Form a Star” 7:51
4. „No Part of Me” 5:45
5. „Postcard” 4:29
6. „Raider Prelude” 2:23
7. „Remainder the Black Dog” 9:27
2. lemez: Like Dust I Have Cleared from My Eye
1. „Belle de Jour” 2:59
2. „Index” 4:49
3. „Track One” 4:16
4. „Raider II” 23:21
5. „Like Dust I Have Cleared from My Eye” 8:01
3. lemez: The Map (Deluxe Edition)
1. „Home in Negative” 3:00
2. „Fluid Tap” 5:45
3. „The Map” 3:30
4. „Raider Acceleration” 6:15
5. „Black Dog Throwbacks” 2:30
6. „Raider II (Demo Version)” 21:15
Felállás:
Steven Wilson – zongora, elektromos gitár, basszusgitár, billentyűk, ütőhangszerek
Jordan Rudess – zongora
Steve Hackett – elektromos gitár
Sand Snowman – akusztikus gitár
Tony Levin – basszusgitár, stick basszusgitár
Trey Gunn – basszusgitár, Warr gitár
Nick Beggs – basszusgitár, stick basszusgitár
Markus Reuter – U8 gitár
Nic France – dobok
Pat Mastelotto – dobok
Theo Travis – szaxofon, klarinét, fuvola
Ben Castle – klarinét
London Session Orchestra – vonósok
Dave Stewart – vonósok
