Kiadó: Cherry Red Records
Megjelenés: 2023. 4. 28. (digitálisan) / 2023. 5. 12. (CD, LP)
Produkció: Hawkwind
Az album hossza: 68.58 perc
Stílus: Space Rock / Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
Manapság, amikor az aranykor (a hetvenes évek) számos legendás progrock zenekara rég vagy csak nemrég feloszlott (Pink Floyd, ELP, Rush, Gentle Giant, Procol Harum), mások különféle okokból már legalább két évtizede nem mernek új anyagot felvenni (King Crimson, Genesis, Camel, The Moody Blues), vagy egyszerűen csak tengődnek olyan stúdiómunkákkal, amelyek többé-kevésbé már csak halvány árnyékai egykori nagyságuknak (Yes, Van der Graaf Generator, Focus), azokat pedig, akik időnként meg is lepnek, nehéz egy kezen megszámolni (az elmúlt néhány évben elsősorban a Jethro Tull, a Soft Machine, a Caravan és a Kansas okozott kellemes meglepetést). Ide tartoznak már jó ideje az elpusztíthatatlan angol spacerock-legendák, a Hawkwind is, akik az elmúlt évtizedben mintha fogadásból gyártanák a java részt kiváló, vagy „legalábbis” nagyon jó albumokat. 2016 óta szinte minden évben, 2022 kivételével, kijött egy új lemezük, ebből kettő Hawkwind Light Orchestra néven, de ettől a magas alkotói mércéjük a legcsekélyebb mértékben sem esett vissza.
A „The Future Never Waits” a space rock úttörőinek legújabb, 35. stúdióalbuma. Stílusában teljes visszatérés a kísérletező, kreatív aranykor (a hetvenes évek) felejthetetlen vállalkozásaihoz. Vagyis nem hiányoznak róla a hosszú, pszichedelikus színezetű hangszeres szakaszok, a futurisztikus hangeffektek, a „elszállt” szólók, és ott van a Hawkwind főnökének, gitárosának és billentyűsének, Dave Brocknak a félreismerhetetlen hangja is. Brock 81 évesen a progresszív rock egyik legidősebb és egyben legtiszteltebb pátriárkája (a zenei pályát viszonylag későn, 30 évesen választotta, így már fiatalon afféle bölcs öregnek számított). A szövegek többsége szarkasztikus odaszúrás a modern, digitális, disztópikus és robotizált civilizációnak, amely fölött egyre nagyobb hatalmat szerez a mesterséges intelligencia.
A Hawkwind két éve „megfiatalodott”: új billentyűse Thighpaulsandra (valódi nevén Timothy Lewis), új basszusgitárosa pedig Doug MacKinnon lett. Sokan gyászolták a hosszú ideje a zenekarral játszó Tim Blake-et, aki a space rock rajongói között kultikus státuszt élvez, de Thighpaulsandra már az előző, „Somnia” című albumon (2021, RockLine kritika) bebizonyította, hogy teljesen méltó utód, kivételes kísérletező és multiinstrumentalista a billentyűs hangszerek, elsősorban a szintetizátorok terén. Ez már a nyitó és egyben címadó instrumentálisban is tisztán hallatszik, amely a modern produkciót leszámítva akár a hetvenes években is születhetett volna. A space rock és a pszichedelikus zene kedvelői mellett az ambient rajongóinak is tetszeni fog, mert túlnyomórészt meditatív hangulat uralkodik rajta, szerteágazó szintetizátorrétegekre építve, miközben az egészet időnként magas hangok kísérik, amelyek leginkább a bálnák énekére emlékeztetnek.
A teljesen klasszikus Hawkwind-szerzemény, a „The End” is születhetett volna akár öt évtizeddel ezelőtt, hiszen az „űrbeli” szintetizátortextúrák mellett a Hawkwindre olyannyira jellemző protopunk ritmusok és nyers gitárfutamok uralják, rajtuk pedig Brock messziről felismerhető, „álmodozó” éneke vezényel. Az „Aldous Huxley” következik, amely tisztelgés a híres angol filozófus, látnok, író és az első disztópikus regény, a Szép új világ szerzője előtt. Ez a kiváló instrumentális két teljesen eltérő hangzásvilágot mutat, egy spacerockosat és egy szimfonikusabb színezetűt, és Huxley monológjaiból és párbeszédeiből is tartalmaz felvételeket. Ezek most, amikor a kilencven évvel ezelőtt leírt víziói valóra válnak, még megrázóbban hatnak. A „They Are So Easily Distracted” egy „orrbavágás” mindazoknak, akik tévesen azt hiszik, hogy a Hawkwind több mint öt évtized után a mai korban már nem képes semmi újat alkotni a megszokott „komfortzónán” kívül: egy érdekes jazzkísérletről van szó, szétszórt szaxofon- és zongorafutamokkal, miközben a háttérben futurisztikus szintetizátorfüggönyök hullámzanak.
A „Ranma (The Prophecy)” dallamos, szinte epikus refrénnel szarkasztikusan beszél egy ősi jóslatról és Visnu hetedik avatárjának, inkarnációjának eljöveteléről a hindu vallásból. Ez a remek szerzemény szemléletes bizonyíték arra, hogy a Hawkwind – amely története során már készített jóval könnyebben befogadható, dallamosabb, mégis nagyszerű slágereket, mint például a „Silver Machine”, az „Urban Guerilla”, a „Master of the Universe” és a „Spirit of the Age”, hogy csak a legismertebbeket említsem – még mindig képes olyan kompozíciót alkotni, amely az „egyszerűbb” hallgatókhoz is eljut, azokhoz is, akik amúgy nem fogékonyak a zenekar többnyire összetett spacerock-kísérleteire.
Az „USB1” című instrumentális álmodozó szintetizátortextúrákat, Brockra jellemző, blues felé hajló gitárfutamokat és finoman időzített tempóváltásokat tartalmaz, amelyek együtt megteremtik azt a Hawkwindre olyannyira jellemző „űrbeli” hangulatot. Az „Outside of Time” igazi spacerock-csemege, amely egyszerre hangzik „retrónak” és modernnek, és bár túlnyomórészt hangszeres szerzemény, amely első osztályú ambient „utazást a világűrben” kínál, a záró részben váratlan vokális betétek is helyet kapnak.
Az „I’m Learning to Live Today” igazi spacerock-kísérlet, számos kiszámíthatatlan, pszichedelikus szakasszal és keleties színezetű záró résszel, pentaton/arab skálákkal. A sötét és melankolikus „The Beginning” inkább búcsúra emlékeztet, mint kezdetre, és bőven kínál stílusbeli sokszínűséget, ami viszont nem fogja meglepni azokat, akik jól ismerik a legendás zenekar eklektikus korábbi életművét. A „Trapped In This Modern Age” rövid, de kiváló záró csemege, Brock úr főszereplésével. A címe és a szövege egyben tökéletesen leírja azt, amit az olyasvalaki érez, akinek, akárcsak Brocknak, már nyolc évtized van a háta mögött, és aki nem tud lépést tartani a többnyire negatív, rendkívül gyors technológiai változásokkal és a velük járó társadalmi metamorfózisokkal.
A „The Future Never Waits” az elmúlt két évtized egyik legjobb Hawkwind-albuma, amely úgy szól, mintha a zenekar Brock kapitány parancsnoksága alatt időgéppel visszautazott volna a hetvenes évekbe, de közben megőrizte a mai szerzői erényeit és tapasztalatát. A Hawkwind az év végén egyúttal összemérheti magát a honfitárs és kortárs Jethro Tullal arra, ki készítette 2023 legjobb albumát a legendás progrock zenekarok közül. Hogy mi lesz a végső ítélet, és melyik teljesítmény végez majd előrébb, az több tényezőtől függ. A Hawkwind előnye, hogy 2023-ban gyakorlatilag úgy szólnak, mint a legjobb alkotói korszakukban, és egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogyan közelítsék a zenéjüket holmi mai trendekhez.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. The Future Never Waits (10:15)
2. The End (4:10)
3. Aldous Huxley (4:37)
4. They Are So Easily Distracted (10:25)
5. Rama (The Prophecy) (8:29)
6. USB1 (3:56)
7. Outside of Time (7:37)
8. I’m Learning to Live Today (8:05)
9. The Beginning (8:21)
10. Trapped in This Modern Age (2:59)
Felállás:
Dave Brock – gitár, billentyűs hangszerek, ének
Richard Chadwick – dob, ének
Doug MacKinnon – basszusgitár
Tim „Thighpaulsandra” Lewis – teremin, ‘synthaxe’
Magnus Martin – billentyűs hangszerek, gitár, ének
