Tony Kaye: End Of Innocence

0 147

Kiadó: Cherry Red Records
Megjelenés dátuma: 2021. 9. 10.
Produkció: Tony Kaye
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 8.5/10


A rutinos angol billentyűs mester, Tony Kaye a legendás progresszív zenekar, a Yes rajongói körében gyakran az „elfelejtett” egykori billentyűsnek számít, pedig Hammond-orgonajátéka kivételes nyomot hagyott a banda korai időszakában. Később is fontos szerepet játszott, a zenekar legnagyobb kereskedelmi sikereinek idején. Bár Kaye, aki már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején híressé vált kifinomult orgonatechnikájával, az említett kultikus csapat alapító tagja, az 1971-es (első) távozása után gyorsan beárnyékolta hírhedt utódja, Rick Wakeman, akivel a Yes a legjobb munkáinak többségét felvette.

Kaye így a Yes-rajongók többsége szemében egy egész évtizeden át, egészen a nyolcvanas évek elejéig tragikus figurának számított, aki „pont akkor lépett ki a bandából, amikor igazán izgalmassá vált a dolog”, mert nem akart behódolni Steve Howe gitáros akaratának és követeléseinek, aki a Yes jövőbeli zenéjéhez a Hammond-orgonánál változatosabb billentyűs hangszerparkot követelt.

A hetvenes évek végéig Tony különféle, rövid életű formációkban próbálkozott, például a Flashben (ezt az egykori Yes-gitárossal, Peter Banksszel alapította), a Badgerben és a Detective-ben, de egyikkel sem tudta megismételni azt a sikert, amelyet 1971-ben a kultikus Yes-albummal, a „The Yes Album”-mal ért el, és amelyen az orgonatechnikája teljes fényében ragyogott. 1976-ban David Bowie kísérőzenekarának tagja volt a „Station to Station” albumot népszerűsítő turnén. A Badfingernél tett rövid „kitérője” sem keltett nagyobb visszhangot az „Say No More” (1981) című lemezen.

Tonynak végül 1982-ben mosolygott rá újra a szerencse, amikor a Yes új felállásban született újjá, majd egy évvel később kiadta a „90125”-öt, kereskedelmileg legsikeresebb albumát. Tony tizenhárom évig maradt a Yesnél, egészen 1995-ig, amikor kiderült, hogy a helyére ismét a rajongók körében kedveltebb és híresebb Wakeman tér vissza. Tony visszautasította a Yes akkori menedzsmentjének ajánlatát, hogy a továbbiakban már csak a menedzsment részeként működjön együtt a zenekarral, és inkább a zenei nyugdíjazás mellett döntött.

Nyugdíjas évei 2006-ig tartottak, amikor együtt kezdett dolgozni az egykori Yes-gitáros/billentyűssel (és jelenlegi basszusgitárossal), Billy Sherwooddal a Circa nevű csapatban. Ez a zenei kapcsolat sikeresnek bizonyult. Közben Kaye és Sherwood az egykori Toto-énekessel, Bobby Kimballal létrehozta a rövid életű Yoso formációt is, amely 2011 után megszűnt. 2018-ban Tony a „Cruise to the Edge” koncerthajózáson, valamint az észak-amerikai turné amerikai állomásain különleges vendégként újra összefogott a régi Yes-cimborákkal.

2021. szeptember 10-én végül elhatározta, hogy kiadja első szólólemezét „End Of Innocence” címmel. Ezt Kaye 2001. szeptember 11. tragikus eseményei kapcsán érzett gyötrő érzései ihlették, amelyek az úgynevezett terror elleni háború kezdetét és az amerikai világuralom végének kezdetét jelentették, bár ezt akkoriban a legtöbben még nem fogták fel. Hogy a főként instrumentális „End of Innocence” a modern amerikai történelem legtraumatikusabb eseményére utal, már a Roger Dean által tervezett borítóról is látszik, amelyen tűz és füst csap fel a Világkereskedelmi Központ égő „ikreiből”.

Kaye, aki 1974 óta él az Egyesült Államokban (2019-ben Kaliforniából Floridába költözött), bár még mindig nincs amerikai állampolgársága, az „End Of Innocence” lemezen felhasznált néhány archív felvételt is, amelyek húsz évvel ezelőtt végigkísérték az említett eseményt. Szerencsére ezekből nincs sok, és – egy kivételével, amelyről később még szó lesz – nem rontják el az album nagyon kellemes, szinte élvezkedős hangzásvilágát, amely olykor úgy szól, mint egy szeptember 11-ről szóló dokumentumfilm aláfestő zenéje.

A kompozíciók többségét gazdag zenekari hangszerelések és Tony sajátos orgonatechnikájának időnkénti bemutatói jellemzik, amelyek sokakat emlékeztetnek majd a Yes-es korszakának egyes alkotásaira. A hatalmas, drámai nyitány, a „911 Overture” volt az első szerzemény, amely Tony zenei nyugdíjazása után készült, demóváltozatát a végzetes dátum másnapján vették fel kazettára. A „Flight 11” dinamikus dobszólót tartalmaz Tony barátja, Jay Schellen (Circa, ex-World Trade) játékában. A számok közül kiemelkedik a „Battle Cry” is, amelyben „arab” pentatonikus skálák és közel-keleti fanatikusok időnkénti megszólalása hallható, közvetlenül a terrortámadás előtt.

A „Sweetest Dreams” című siratódalban, amely közvetlenül a két „ikertorony” lerombolása utáni időbe van helyezve, a főéneket Tony felesége, Dani Torchia adja elő, ami az album egyik ritka vokális pillanata. Az „End of Innocence” uralkodó hangulata a témához illően sötét, baljós és drámai, bár különösen a záró részben néhány derűs és kifejezetten epikus motívum is hallható.

Az album, illetve a koncepció záró részét három olyan szám is jellemzi, amely a katasztrófa következményeire utal, például az amerikai invázióra és az afganisztáni háborúban húsz évvel később elszenvedett végső vereségre, amellyel több szempontból véget ért az angolszász (amerikai és korábban brit) imperializmus négyszáz éves uralma, és elkezdődött a feltörekvő kínai birodalom új korszaka, az úgynevezett ázsiai színezetű 21. század.

Kaye, mint elamerikaiasodott angol, természetesen nem tudta megállni hazafias kitörés nélkül, ami a „Hope And Triumph” és a „Homecoming” kompozíciókból is látszik. Hangszeres jellegük ellenére ezekben hazafiasan ünnepli az amerikai katonákat hősként, nem pedig imperialista vesztesekként. Különösen ízléstelenre sikerült a „Hope In Triumph”, amely az elején Bush volt amerikai elnök propagandabeszédét tartalmazza, és ez az egyetlen dolog, amit az „End  Of Innocence” szemére lehet vetni. A határ egy korszak hangdokumentuma és a politikai propaganda között itt nagyon vékonnyá válik, és profi zenészeknek kerülniük kellene ezt.

Tony persze nem „köp a saját levesébe”, és nem akar amerikai rajongói részéről médialincselést megélni, ahogy az 2004-ben majdnem megtörtént a kultikus brit neo-prog csapattal, az IQ-val az „imperialistaellenes” eposz, a „Harvest of Souls” miatt, de mégis jobb lett volna, ha az „End of Innocence” koncepciója politikailag pártatlan marad. Ettől függetlenül, ami magát a zenét illeti, a végső benyomás pozitív. Az „End of Innocence” optimista hangon zárul a „Ground Zero”-val, amely világos, ambientes természetével jelképes reményt kínál a fényesebb jövőre.

Kaye úr az egész „End of Innocence” alatt – amely a modern történelem egyik kulcsfontosságú eseményének igen sikerült hang-„dokumentumfilmje”, és amelyet a hazafias színezetű záró rész sem tesz tönkre – azt bizonyítja, hogy kiváló filmzeneszerző lehetne, ha akarna. Az album ugyanis rendkívül meggyőző hangkalandot kínál, amely végigvezeti a hallgatót New York utcáin, az „ikrek” elleni légitámadáson, majd az afganisztáni háború hamvain, a „birodalmak temetőjének” területén. Valójában kár, hogy Tony nem lépett korábban önálló vizekre, hiszen billentyűs és zeneszerzői tehetsége soha nem volt kérdéses, de úgy tűnik, több évtizedre volt szüksége, hogy „megbátorodjon”. Talán az „End of Innocence” remek ugródeszka lesz egy érdekes és sikeres szólópálya kezdetéhez.

Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik

Számok listája:
1. Twinkle Twinkle Little Star/Twilight Time
2. 911 Overture
3. NYC Blues
4. Battle Cry
5. 285 Fulton Street
6. Let’s Roll
7. Tug of War
8. Flight 11
9. Towers Fall
10. Sweetest Dreams
11. Aftermath
12. Heroes
13. The Battle
14. Hope and Triumph
15. Homecoming
16. Ground Zero

Felállás:
Tony Kaye – billentyűk, programozás, zenekari hangszerelés, zeneszerző, producer

Közreműködő zenészek:
Dani Torchia – ének az 1. és a 10. számon
Jay Schellen – dob


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik