Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2021. 2. 12.
Produkció: Robert Berry
Az album hossza: 56.59 perc
Műfaj: progresszív rock
Értékelés: 9.0/10
A 3.2 a rockuniverzum egészen különleges története. Ahogy különleges volt a 3 és a „The Power of Three” album is. Amikor az ELP, a progresszív rock nagy „tabudöntögetőinek” sztorija végleg lezárult, a nyolcvanas évek közepén a zenei ügynökök győzködni kezdték Keith Emersont és Carl Palmert, hogy alapítsanak egy olyan zenekart, amely rádióbarátabb muzsikát ír. Greg Lake láthatóan nem akart részt venni ebben, vagy egyáltalán nem is hívták. A „Love Beach” az ELP diszkográfiájának máig be nem gyógyult sebe maradt, és a rajongók szívében is az. Itt lép a képbe Robert Berry. Amerikai zeneszerző, multiinstrumentalista, és ha kell, több mint tisztességes énekes. Így született meg a 3 (Emerson-Berry-Palmer), és így jelent meg a fent említett album. Teltek az évek, és Berry újra felvette a kapcsolatot Emersonnal. Egy új 3 albumról beszélgettek. Demófelvételek készültek, élénk ötlet- és felvételcsere zajlott. Emerson azonban nem érhette meg a végét, mert megelőzte a halál. Ennek ellenére 2018-ban megjelent egy lemez 3.2 néven, „The Rules Have Changed” címmel, amelyen az összes szerzemény Berry és Emerson közös munkája, Berry – hihetetlenül tapasztalt és edzett zenész és producer – pedig minden részletről gondoskodott. A „The Rules Have Changed” így a 3 hiteles folytatásának nevezhető, annak a projektnek, amely akkor született, amikor Emerson, Lake és Palmer kortársai az Asia és a GTR típusú rádióbarát formációkban játszottak, a Yes és a Genesis pedig sikeresen végrehajtotta kaméleonszerű vedlését, és megőrizte a hetvenes években szerzett rádiós népszerűségét. Sok proggernek ez nem sikerült (Jethro Tull, Gentle Giant), de ez már egy másik történet.
Nos, Berry több mint megfelelt a 3.2 névnek. Úgy lehetne értelmezni: „a hajdani három, a mostani kettőre csökkentve”, és ahogy mondtuk, a „The Rules Have Changed”-del diadalmasan be is zárta a 3 könyvét. Legalábbis tavaly év végéig így tűnt a dolog. A Frontiers Music Srl. unszolására azonban Berry még egyszer úgy döntött, hogy ehhez a zenei kalandhoz hozzátesz még egy folytatást. Így készült el a „Third Impression”. Berry a tapasztalataival és hihetetlen zenei tehetségével aligha vállalt volna el ilyen kihívást. Őszintén szólva a magáét a „The Rules Have Changed”-del letette az asztalra, és akik követik, sokkal szívesebben látnának egy új Alliance-albumot. Berry azonban talált az archívumban még egy számot, amely Emersonnal közös munkában született, és szerzeményként túl hosszú volt ahhoz, hogy felkerüljön a „The Rules Have Changed”-re. Ez a Never, a „Third Impression” záródarabja. Berry nyilatkozataiban hosszan mesélt arról, hogyan fogott neki az új számok megírásának: beleélte magát Keith Emerson helyébe, és a billentyűs hangszerelések (szintetizátorok, Moog, Hammond-orgona) és a zongora megírásakor úgy dolgozott, ahogyan elképzelte, hogy Emerson írta volna, ha élne. A hangzásvilág szerkezetében, a hozzáadott Hammond-fűszerekben, a Moog-csínytevések beépítésében és persze a klasszikus zongora hangjain megszólaló részekben, a rock és a neoklasszika szintézisét idéző, jól kihallható ízesítéssel – mindez természetesen Keith Emerson alakját és munkásságát idézi – a „Third Impression” hihetetlenül sikerült album. Nem lehetett abban reménykedni, hogy ezt valaha leírhatjuk. De Berry ezzel a lemezzel is újra bebizonyította, milyen elbűvölő zenész, és hogy az is marad.
Berry valóban minden részletre gondolt a hangszerelésnél. A hangszerelések gazdagok, a számok pedig nagyon élvezetesen változatosak. Vannak köztük progresszív, kutakodó hangvételűek, és olyanok, amelyeket különösebb gondolkodás nélkül fel lehetne tenni a rádió műsorára, például a remek Missing Peace (olyan szám, mintha valamelyik Alliance-albumról vette volna). A Black of the Night szintén könnyebben befogadható darab, vezérmotívuma kelta folk dallam, amely teatralitást és pompát idéz. A The Devil Of Liverpool progresszív beállítottságú impresszió, amelyben Berry kitűnő hangzásbeli tágasságot ért el – az alapritmust további ütőhangszerekkel támogatta meg, a kanyargó basszusvonalak (Berry az együttesekben általában a basszusgitáros szerepét töltötte be) pedig rendkívül kellemes „groovy” alaphangot és szerves melegséget adnak. A refrén persze dallamos és elbűvölően énekelhető. Vannak ritmusképletváltások, a kivezető részben pedig Hammond-orgonaszóló, amilyet szinte biztosan Emerson játszott volna. Ez csak egy a lemezt uraló pontok közül. A progresszív szerkezetű számok között nehezebb kedvencet választani, de az album legimpresszívebb pillanatai közé tartozik a nyitó Top of the World, amely „folkosan” indul, de hamar megmutatja gyors és ügyes progresszívrock-tartalmát és lazaságát, valamint a záró Never. A „Third Impression” különlegessége az Emotional Trigger. Ez puha, lomha hömpölygéssel nyílik, amelyet zongoraváz épít. Ezt a szintetizátorok finom pasztelljei veszik körül, és titokzatos fátyolt húznak rá. Mindezek fölött pedig a kabarés jazzsanzon karakteréhez közelítő pillanat érkezik. Remek, lágyabb szám, amely körről körre gazdagodik hangszerelésében, és közben nem nehéz elképzelni mondjuk Nina Simone-t sem hozzá, amit a zseniálisan beillesztett Moog-szóló „metsz át”, és abszolút art rock pecsétet nyom a számra. Kitűnő színfolt az albumon. A vihar előtti csend után az A Fond Farewell következik érdekesen mozgalmas résszel, amelybe Berry 7/8-os ritmusképletet vezet be, majd a záró Never – az album csúcspontja. A Never, a lemez legprogresszívebb hangvételű száma, Emerson eredeti vonalait tartalmazza, Emerson elbűvölő Hammond-szólóját, amelyet Berry remekül megtoldott saját gitárszólójával. Az A Bound Of Union ünnepélyes, lelkesült szám. Ennek a himnusznak az utolsó harmadában van egy érdekes rész, amely zenei aláfestésként szemléletesen beilleszthető lenne valamilyen régi, fekete-fehér filmbe.
Berry tényleg hihetetlen. Kiváló. Bár ez nem az ő szólóalbuma, mégis a nagy perfekcionizmus és kidolgozottság műve. Elhivatottságé. Berry remek énekes is. A hangja felismerhető, markáns és hihetetlenül szimpatikus. Mind a progresszív rockban, mind az AOR-os hangvételű szerzeményekben. Emellett Berry az összes gitárt és gitárszólót is ő játszotta fel, és ezzel is lenyűgözött. A „Third Impression” régi iskolás progresszívrock-album. Sikerült kiegészítése az előző két lemeznek – amelyek közül az egyik erősen a nyolcvanas évekbe nyúlik vissza –, és bár az elődje, a „The Rules Have Changed” nagyobb tisztavérűséget, illetve rokonságot mutat a „The Power of Three”-vel, a „Third Impression” hihetetlenül jól sikerült „hamisítvány”, amely több mint hitelesen hozza mindazt az összetevőt, amelyről két elődjét felismerik. Vagyis mintha Emerson nemcsak a Never című számban, hanem az album minden pontján jelen lenne. Ez volt Berry szintézisének a célja is, amely a Frontiers Music Srl. megrendelésére készült, és amiért a kiadó tulajdonosai csak meghajolhatnak Berry előtt. Mindezek mellett hihetetlen, mire képes egyetlen zenész a saját stúdiójában. Minden tekintetben. A producerit is beleértve. A „Third Impression” mindenben elbűvölő munka, egy rendkívül éleslátású művészi értelem műve, amely a Frontiers Music Srl. kiadó megrendelt és mesterségesen eladott zenei projektjeinek tengerével – amelyek gyakran érzések nélküliek és „instant csomagolásúak” – szemben teljes vérű, kézzelfogható lelket és zenei karaktert hordoz.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Top of the World (9:00)
2. What Side You’re On (2:51)
3. Black of the Night (6:15)
4. Killer of Hope (3:16)
5. Missing Peace (5:54)
6. A Bond of Union (5:20)
7. The Devil of Liverpool (6:09)
8. Emotional Trigger (4:54)
9. A Fond Farewell (4:27)
10. Never (8:58)
Felállás:
Robert Berry – ének, basszusgitár, billentyűk, gitár, dob
