Kiadó: Caroline International
Megjelenés dátuma: 2021. 1. 22.
Producer: Steven Wilson
Az album hossza: 42.02 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 8.5/10
A „The Future Bites”-ról, a modern progresszív rockszíntér angol pátriárkájának, Steven Wilsonnak a hatodik albumáról már majdnem két évvel a megjelenése előtt beszéltek. Az album első kislemezei sok prog-puristát megrémítettek, mert döbbenten kellett látniuk, hogy az új Steven Wilson – aki időközben, ötvenévesen végre társra talált, rövidre vágatta a haját és „családapává” vált – még messzebb akar kerülni a progresszív rock és a progresszív metal világától, amit valamivel visszafogottabb módon már az előző, „To the Bone” című lemezén (2017, RockLine recenzió) is jelezett.
Stevennek ez idő alatt alaposan megtetszett a hetvenes évek második felének krautrock-szcénája, valamint a nyolcvanas évek elektro/szintipopja és dance pop rockja. Steven, aki mindig utálta, hogy a kollektív tudatba „csupán” műfajilag begyöpösödött progrockerként íródjon be, a bizonyos pop-rock zenekarok iránti vonzalmát egyébként soha nem titkolta. Azt is érdemes megemlíteni, hogy kísérőzenekarában ott van egy zenész, aki gazdag tapasztalatokat szerzett a nyolcvanas évek pop rockjának és prog popjának világában – a kultikus basszusgitáros és Chapman Stick-játékos, Nick Beggs, aki elsősorban az újhullámos szenzáció, a Kajagoogoo tagjaként szerzett magának nevet.
Míg a „To the Bone” sok tekintetben prog pop rock album volt, amely elfogadható volt Steven egykori zenekarának, a Porcupine Tree-nek a rajongóinak és például a Tears For Fears-hez hasonló bandák híveinek is, addig a „The Future Bites” egy újabb lépést tesz a pop rock, a dance és az elektronika világa felé. Szkeptikusból persze nem volt hiány a megjelenés előtt, hiszen sok progrockos zenész, aki azt hitte, hogy fél kézzel is összehoz egy behízelgő poprock dalt, az elmúlt évtizedekben alaposan megégette magát. Steven nem követte el ezt a hibát: a „The Future Bites”-szal egy nagyon jól hallgatható, mindenekelőtt azonban eklektikus és kísérletező poprock albumot készített, amelyen időnként még mindig áthallatszanak progrockos és ambient zenei gyökerei. Mindössze két dal van a „The Future Bites”-on, amelynek nyilvánvaló kereskedelmi potenciálja van, de azok sem férnének el minden rádióállomáson a „nyers” szövegeik miatt, amelyek a mi rozoga, kapitalista társadalmunkat tépik szét.
Az album egy rövid és teljesen felejthető ambient siratóval, az „Unself”-fel nyit, amely tulajdonképpen bevezető a szolid, de nem túl izgalmas szintipopos „Self”-hez, ahol főleg az elektronikus mintázatok és Steven régi munkatársának, az izraeli vokalistának, Ninet Tayebnek a kísérővokálja emelkedik ki. Az ambient jellegében rendkívül kellemes, ugyanakkor kifejezetten melankolikus „King Ghost” az album legérdekesebb pillanatai közé tartozik, hiszen a hangszerelése erősen emlékeztet Steven főként elektronikus és ambient alkotásaira a Porcupine Tree kezdeti időszakából. A „12 Things I Forgot”, amelyben elsősorban a kiváló vokális harmóniák és Adam Holzman zongoraszólama nyűgöz le, a dance pop rock aranykorának és Steven klasszikus ambient elemeinek fúziója.
A funkos irányú „Eminent Sleaze”-t, amely helyenként úgy szól, mint a Pink Floyd és Michael Jackson közeli találkozása, és amelyből kihallatszik, hogy Steven többek között nagy rajongója Prince zenei örökségének, Steven hívei közül néhányan valószínűleg élete eddigi legrosszabb és legidegesítőbb alkotásának fogják minősíteni, másoknak viszont ez a tapssal és gospelelemekkel fűszerezett „provokatív” kísérlet rendkívül szórakoztató lesz. A „Man of the People” az album egyik csúcspontja, és egyike azon kevés pillanatoknak, amikor klasszikus progresszív rockról lehet beszélni, amely ambient hangulatában egyaránt emlékeztet a Porcupine Tree-re és a Pink Floydra.
A „Personal Shopper”, Steven eddigi pályájának valószínűleg legváratlanabb vállalkozása és a szövegét tekintve nagy kritika a fogyasztói társadalomról, a krautrock és a dance pop szokatlan hibridje. A harmóniák és az akusztikusgitár-szakasz ezen az (anti)kapitalista himnuszon nagyon behízelgőre sikerültek, a refrén pedig az ABBA és a Depeche Mode közeli találkozására emlékeztet. Az egyetlen dolog, ami elrontja ezt a rendkívül szórakoztató, a fogyasztói társadalmat kfigurázó kísérletet, a túlzott hossza: ez a „The Future Bites” leghosszabb darabja, pedig a lényege már négy perc után kiderül.
A „Follower” az ismétlődései miatt az album gyengébb dalai közé tartozik, és – Steven rövid, kissé hamis gitárszólóját leszámítva – nem hagy maga után mélyebb benyomást. Kellemesebbre sikerült az ambient sirató, a „Count of Unease”, amely „klasszikus” és „felismerhető” steveni stílusú zárás, vagyis az album egyik azon kevés darabja, amely a zenerajongók széles körének, a Steven-zene régi és új híveinek egyaránt tetszeni fog.
A „The Future Bites” valószínűleg még évekig vitatott album marad, hiszen Wilson úr vele biztosan magára haragít néhány prog-puristát, míg a műfaji béklyóktól mentes hallgatók élvezni fogják a számtalan hangszerelési, ambient és produceri erényt, amelyekből ebben a főként elektronikus irányultságú, de még mindig eklektikus és érdekes alkotásban bőven akad. A „The Future Bites”-ot tehát mindazok becsülni fogják, akik Stevent nem elsősorban a modern progrockos mozgalom központi figurájának tekintik, akinek tilos más műfajokkal kísérleteznie és „játszadoznia” a hangzás kommercializálásával, a többiek pedig arra fognak várni, hogy Steven újra visszatérjen a progresszív rock és a prog metal „otthonosabb” és „kényelmesebb” világába.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számok listája:
1. Unself
2. Self
3. King Ghost
4. 12 Things I Forgot
5. Eminent Sleaze
6. Personal Shopper
7. Man Of The People
8. Follower
9. Anyone But Me
Felállás:
Steven Wilson – ének, gitár, billentyűk
Adam Holzman – billentyűk
Nick Beggs – basszusgitár, Chapman Stick”
Craig Blundell – dobok
Vendégzenész:
Ninet Tayeb – kísérővokál
