Kiadó: SPV / Steamhammer Records
Megjelenés dátuma: 2021. 1. 22.
Produkció: Ben Grosse
Az album hossza: 48.15 perc
Műfaj: Hard Rock
Értékelés: 10/10
A The Dead Daisies igazi rocksupergroup. Ez a név alatt ugyanis a rock and roll zenei óriásai találkoznak, a zenekart pedig az ausztrál mágnás, David Lowy vezeti, aki egyébként a csapat ritmusgitárosa. A banda viszonylag rövid idő alatt négy stúdióalbumot, egy koncertlemezt és egy válogatást szórt szét a világban, számtalan turnét teljesített szerte a földkerekségen, és energikus fellépéseivel rendre lenyűgözött mindenkit.
Mindenesetre a csapat eddig egyetlen albumot sem vett fel úgy, hogy közben ne forgatták volna meg a felállást. Így jött el 2019 ősze. Újabb sorsfordító pillanat ez David Lowynak, aki időközben már megbékélt a ténnyel, hogy a zenekart állandóan átjáróház-huzat fújja a tárva-nyitva hagyott ajtókon át, ahol megállás nélkül jönnek-mennek a különböző zenészek. Ezen az ajtón lépett be a rockkorszak egy különleges óriása is, akit a „the voice of rock” jelző kísér. Glenn Hughes, aki egyszerre vette át az énekes és a basszusgitáros szerepét. Corabi és Mendoza saját elhatározásából távozott, senki sem kényszerítette őket. Az egyik pihenni akart az egésztől, a másik új projektekre akart koncentrálni. Glenn érkezésének fő kezdeményezője Doug Aldrich gitáros volt, aki nagyon jól ismeri Hughest. Még akkor ismerkedtek meg, amikor Aldrich Ronnie James Dio mellett játszott. Doug Hughest a szólókoncertjein is elkísérte. Európában legutóbb 2015 őszén, amikor Hughes a „Resonate” című szólóalbumát mutatta be. Hughes igazán szeretett volna lemezt készíteni Aldrichcsel, aki eleinte biztos volt benne, hogy Glenn zsúfolt időbeosztása miatt ez egyszerűen lehetetlen. A banda 2019 novemberében Dél-Franciaországba, a La Fabrique stúdióba vonult, ahol jó ideig ötleteket pörgettek, és azt tesztelték, hogyan illeszkedik egymáshoz az új felállás. A The Dead Daisies ugyanis pályafutása során először vált kvartetté.
Úgy tűnik, a dolgok tényleg gyorsan haladtak, mert az album már 2020 elejére elkészült. Aztán megtörtént, ami megtörtént. A zenekarok turné nélkül maradtak, és a The Dead Daisiesnek is el kellett tolnia az album megjelenését. Egy egész évvel. De a kiadással sem lehet a végtelenségig várni. Így a „Holy Ground” 2021. 1. 22-én végre megszületett. És milyen album lett! A „Holy Ground” az eddig megjelent öt album közül a legkülönlegesebb The Dead Daisies-lemez. A banda – hasonlóan az „Revolution” előtti időszakhoz, amikor billentyűs nélkül maradt, és Lowy úgy döntött, a következő albumon a gitárhangzást helyezi előtérbe (Richard Fortust akkor a jócskán más karakterű Aldrich váltotta) – gyökeres hangzásbeli változáson ment keresztül. Ez a földrengésszerű rázkódás azonban semmi ahhoz képest, amikor színre lép Glenn Hughes.
Glenn Hughes – és ez már évek óta egyáltalán nem meglepetés – rendkívül domináns figura. Énekesként, basszusgitárosként és zeneszerzőként egyaránt. A maga stílusában megírta az összes szöveget, és persze aktívan részt vett az összes dal megkomponálásában. Az alakítása azonban alapvető elmozdulást hoz mindenhez képest, amit a The Dead Daisies korábban csinált. A „Holy Ground” zenéje megkapta azokat a fekete, soulos énekakrobatikai tágasságokat, amelyek az egész galaxisban egyedülállóak, színpadiasan féktelenül robbanékonyak, és garantálják mindazt a különlegességet, amit Hughes rozsdamentes torka minden albumra magával hoz. A The Dead Daisies mindig is erősen kötődött a blues gyökereihez, de Hughesszal ez még határozottabban hangsúlyossá vált. Átragadt rájuk valami a Black Country Communion nehézsúlyú feketeségéből is, szerencsére viszont Aldrich nagyon más, mint Bonamassa – így a Daisies és a BCC további összehasonlítása okafogyottá válik. Másfelől a laikus, aki a „Holy Ground”-dal hallja először a The Dead Daisiest, Hughes kivételes énekdominanciája mellett legfeljebb azt hinné, hogy Glenn Hughes új albumát hallgatja.
Aldrich írt néhány olyan frázist, amely egyszerűen Hughesra van szabva. Főleg amikor a hallgató beleütközik a „Holy Ground” egyik legjobb dalába. Ez a „Like No Other (Bassline)”. Aldrich úgy írta meg, hogy elképzelte, hogyan játssza Glenn Hughes a basszusvonalakat az ő frazeálása közben. Mivel Glennt nagyon jól ismeri, mesterien hajolt meg előtte, különösen az intenzív refrénben, ahol a dal különleges, felfokozott groove-ot és hihetetlen ragadósságot bontakoztat ki Hughes kifejezetten erős, azonnal megragadó dallamának köszönhetően. Az albumot két rendkívül erős tétel nyitja. Az első a „Holy Ground (Shake the Memory)”, amelyet Glenn Hughes írt, a második pedig a már említett „Like No Other (Bassline)”. Pár másodperc hallgatás után egyértelmű, hogy gyönyörű munkával van dolgunk, olyannal, amilyet a The Dead Daisies még soha nem készített. Zeneileg mindenben különleges, a zenekar új művészi arca pedig valójában az újjászületését jelenti. Ennek a változásnak a hordozója Glenn Hughes, aki a másik háromból olyan dolgokat hozott felszínre, amelyekbe maguktól nem vágtak volna bele. A „Holy Ground” anyaga egyszerűen lenyűgöző. Hughes ragadósan hatásos. Aldrichnek olyan fogásokhoz kellett nyúlnia, amelyekhez korábban nem. Ez meglátszik a szólókon is, amelyek mások, jóval inkább az új formához igazodnak, amely az élre a végső funkys groove kibontakozását helyezi, és amely az éles, kihegyezett gitárfrázisok burkában, alapos blues-karakterrel megtámogatva más hozzáállást követel a szólózástól is. A technikai csiszoltságot a háttérbe szorítja, a groove-kinetika fenntartását viszont megköveteli. Abból pedig végig bőven van. Tekintve, hogy a dalok száma – a Humble Pie-feldolgozással, a „30 Days in the Hole”-lal együtt – tizenegy, remek felismerés, hogy az album hossza kevesebb mint 50 perc. Ez azt jelenti, hogy a dalok átlagosan úgy négy percesek. Kicsit több, kicsit kevesebb. A hét percre nyúló „Far Away” záró dal, és az album felvételének legvégén született. A The Dead Daisiesből ugyanis hiányzott egy lassú szám. Hughes ebben mester még a Mistreated idők óta. Aldrich, aki főleg a nagyon gyors játékhoz és a torzított, kihegyezett frázisokhoz szokott, ennél a dalnál különösen elmélyülten foglalkozott a gitárok hangszerelésével. Főleg a pont megfelelően kimért „clean” hang keresésével. Így született meg az album egyik legjobb kompozíciója, amely nagy lendülettel zárja le a lemezt.
A The Dead Daisies mindig is szívesen nyúlt feldolgozásokhoz. Erre épül a megjelent „Locked and Loaded: The Covers Album” (2019) című válogatás is. Igaz, sem Hughes, sem Aldrich nem különösebben híve a feldolgozásoknak, mert elsősorban a saját anyagra esküsznek, mégis. Több saját anyag készült, a The Dead Daisies mégis a feldolgozást részesítette előnyben. A már említett Humble Pie-klasszikust, a „30 Days in the Hole”-t. Ez is a végére kifejezetten felborzolt gitárfrazeálást kapott, ami szükséges volt, mert különben túlságosan hasonlított volna az eredetire. A vezető éneket benne Deen Castronovo dobos veszi át, akit egyébként kiváló énekesnek tartanak, ezt pályafutása során a Journey is kipróbálta, és ugyanez igaz Aldrich és Castronovo Revolution Saints-beli párosára is.
Hughes „gyilkol” az énekével. Az évek nem fognak rajta. Egyhamar semmiképp. Ez az album hatalmas mágnes lesz mindenkinek, aki mostanáig nem fordított túl nagy figyelmet a The Dead Daisies működésére. Hughes bekapcsolódásával ugyanis minden más. Mindez azonban nem lenne meg Ben Grosse briliáns produkciója nélkül, aki az ötödik tag attitűdjével a háttérben filigrán módon kalibrálta a dolgokat, és döntően hozzájárult ahhoz, hogy az albumon az egyéni tehetségek teljes fényükben és teljes hozamukkal érvényesüljenek. Ez a hangkép elemeinek briliáns „színezésével” és kontrasztosításával, valamint az ebből adódó, erőteljes funky groove-rugózással kamatozik, amely az album minden lépését végigkíséri. Ez a zenei kompaktság és a szenvedélyek, érzelmek pillanatainak hihetetlen, egyedülálló egyesülése, valamint a hihetetlen Hughes kaméleonszerű énekakrobatikájának magva. Aldrich és Castronovo virtuóz erényei meghajolnak az albumon végigterpeszkedő fenséges groove előtt. Glenn Hughes basszusvonalai kifejezetten vastagok, és vad „drive”-ot biztosítanak, amely a kibontakozó feszültségével az nyitó „Holy Ground (Shake The Memory)” első taktusai után máris sokkolja és megbűvöli a hallgatót.
A „Holy Ground” tehát olyan The Dead Daisies-album, amely a szárnyai alá veszi Glenn Hughes munkásságának rajongóinak is egész seregét. Ide tartoznak többek között azok is, akik szeretik a Deep Purple Mk IV-felállását. Vagyis a már most is nagy The Dead Daisies a „Holy Ground”-dal még nagyobbá válik. Nem túlzás a feltevés, hogy a kvartett koncertrepertoárjába egy-egy Deep Purple-klasszikus is becsempészheti magát. A „Holy Ground” tehát olyan album, amely 2021 legelején meghozza az év egyik rock and roll csúcspontját. Olyan lemez, amely még jó ideig nem akar majd kimenni a jó rockzenét játszó lejátszóitokból.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Holy Ground (Shake The Memory)
2. Like No Other (Bassline)
3. Come Alive
4. Bustle And Flow
5. My Fate
6. Chosen And Justified
7. Saving Grace
8. Unspoken
9. 30 Days In The Hole
10. Righteous Days
11. Far Away
Felállás:
Glen Hughes – ének, basszusgitár
Doug Aldrich – gitár
David Lowy – gitár
Deen Castronovo – dob, ének a 9. dalban
