Emerson, Lake & Palmer: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Island Records
Megjelenés dátuma: 1970. 11. 20.
Producer: Greg Lake
Hossz: 41.13 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
Amikor Keith Emerson, a billentyűs varázsló feloszlatta a The Nice-t, az egyik legjobb proto-prog zenekart, mert az túl szűk lett kivételes tehetségének, pontosan tudta, hogy teljesen új zenei kalandba vág bele. És amikor együttműködésre hívta Greg Lake-et is – az akkori rockzene egyik legtehetségesebb énekesét (egyébként basszusgitárost és gitárost is) a King Crimson prog rock jelenségéből –, valamint Carl Palmer dobost, aki korábban az Atomic Roosterben csiszolta a tehetségét, végleg lerakták az alapjait a rocktörténet első igazi szupergrupjának. Az említett zenekarok hatása az első lemezükön jól kivehető. Az „Emerson, Lake & Palmer” olyan album, amely mindhárom korábbi formáció erényeit kiváló keverékben egyesíti (vagyis a The Nice ötletes klasszikus zene–rock ötvözését, a King Crimson kiszámíthatatlanságát, újításra való hajlamát, misztikusságát és avantgárd vonásait, valamint az Atomic Rooster jazzes, pszichedelikus színezetét). A lemez mindhárom, már befutott zenész számára új művészi kezdetet jelentett, amit jól szemléltet a borító is: egy galamb (vagy lélek) emelkedik ki egy alvó (halott?) ember fejéből.
Az egyes zenészeket nem kell külön bemutatni, mégis érdemes róluk néhány lényeges szót ejteni. Emerson a lemez megjelenésekor már a billentyűk „varázslójaként”, vagyis a Hendrix-szintű billentyűs hangszerek mestereként volt elismert, aki akkoriban, főleg technikai szempontból, egyszerűen verhetetlen volt a rockbillentyűsök között. Az Emerson, Lake & Palmer, rövidebben ELP megalakulásával kinyithatta a szelepet, hogy kiengedje a benne rejlő összes potenciált. Egyúttal a lemezen a hozzájárulását tekintve messze ő képviselteti magát a legjobban. Lake a zenekarnak dallamos, gazdag hangját hozta, no meg szilárd basszus- és gitárjátékot. Bár a gitározása (a zenekar későbbi lemezeihez hasonlóan) az albumon nem érvényesül igazán, és csak ízelítőnek szolgál, meg kell említeni, hogy remek érzéke volt a megfelelő dallamokhoz és a finom szólókhoz a megfelelő helyeken (abból a kevésből, ami volt). Basszusgitárosként pedig már a King Crimsonban bizonyította a tehetségét, abban az együttesben, amely mindig is kiváló basszerekről volt híres. Carl Palmer jazzes dobtechnikájával akkoriban az egyik legkeresettebb fiatal dobostehetség volt. Ezek a különböző zenei hatások és játékstílusok a lemezen kivételes stílusbeli kontrasztot teremtenek, és hozzájárulnak az album összetettségéhez és hangzásbeli hullámzásához. Az „Emerson, Lake & Palmer” egyebek mellett azt is megmutatja, milyen kiválóan értett Emerson a klasszikus zeneszerzők műveinek előadásához, többnyire a 20. század elejiekéhez (aki ismeri e klasszikus művek eredeti változatait, és összeveti őket a zenekar feldolgozásaival, gyorsan észreveszi, hogy nincs köztük érdemi különbség, bár a zenekar kétségkívül hozzáadja a saját báját).
Az album kompozíciói nem teljesen egységesek abból a szempontból, hogy közülük nem mind közös munkája a három zenésznek. A lemez első felében ez csak az első szám, a „The Barbarian”, amely Bartók Béla, a klasszikus magyar zeneszerző „Allegro Barbaro”-jának izzásig hevített feldolgozása. A szám barbár ritmusába azonnal berántja az embert Emerson hammondjának és szintetizátorainak energikus összjátéka, Palmer tomboló dobolása, majd Lake vastag basszusvonala. Az első átvezetésnél megszólalnak Emerson gyorsujjú zongoraszólói. A végén drámai orgona- és dobszóló zárás következik. A megvadult barbár képe magától megrajzolódik a hallgató előtt. A „The Barbarian” rendkívül ambiciózus felvezetés az albumhoz. A zenekar láthatóan igazi robbanással akarta nyitni a debütálását, és ez teljesen sikerült is neki. Persze minden robbanás után jön a csend és egy kis megnyugvás. A „Take A Pebble” összetett szerkezetű Lake-ballada, amely jelentős stílusbeli kontrasztot képez az előző számmal, hiszen teljesen lecsendesíti annak „barbár” hangulatát. Pszichedelikus bevezetőjével, amelynek hangzása a pengetők zongorahúrokon való csúszására emlékeztet, és nyugodt ritmusával a hallgatót gyorsan kellemes révületbe ringathatja. Ekkor hallhatjuk először Lake dallamos, tiszta és erős énekhangját (amellyel már a King Crimsonban befutott). Ezt törékeny dallam követi, amelyet Emerson zongorája és Palmer finom cintányérozása teremt meg. Lake éneke nem tart sokáig, aztán terjedelmes zongoraszólók következnek Emersontól. Majd a ritmus ismét kissé lecsillapodik, és olyan rész jön, ahol valamiféle csobogást és szappanbuborékok pattogását halljuk, amelyek újra pszichedelikus hangulatot teremtenek. A középső részben a kompozíció folk rock számmá változik, amely Lake akusztikus gitárjának appalache-i hangzásaira épül, tapsolás kíséretében. Rendkívül eredeti ötlet, amely átmenetileg teljesen más zenei vizekre viszi a számot. Újabb zongoraszólók, Lake éneke és Palmer jazzes dobfogásai következnek. Remek kompozíció, amelyben először érvényesül mindhárom zenész tehetsége, és amelynél a hallgató könnyedén átadhatja magát egy kis révült ábrándozásnak. Hogy ez a rendkívüli stílusbeli kontrasztok albuma, azt a izzásig hevített „Knife-Edge” is megerősíti: Emerson feldolgozása egy újabb klasszikus zeneszerzőtől, a cseh Leoš Janáček „Sinfonietta”-jából, Lake énekével megspékelve. Ez a lemez egyik csúcspontja is. A zenekar ezúttal még izzóbban szól, mint a „The Barbarian”-ben, és azt is megmutatja, milyen súlyos hangzást tudtak kicsalni Emerson szintetizátorai. Lake éneke itt rendkívül dühösen szól, és vokális tehetsége itt érvényesül a leginkább az egész lemezen. Emerson hammond-szólója a szám utolsó részében az album egyik legjobbja, miközben a szintetizátora az idő nagy részében templomi orgonaként szól. A szám az évek során a zenekar egyik legkedveltebb és legismertebb dalának hírnevét szerezte meg, különösen amiatt, hogy Emerson a koncertváltozat közben rendszeresen késeket szúrt az orgonája billentyűi közé. Palmer dobolása ezúttal is nagyon jó. A dal igazi gyilkos, a hallgatása közben szinte a „kés hegyére tűzve” érzi magát az ember. Tartalmaz továbbá egy sötét, szarkasztikus Lake-szöveget is (újabb a sok tehetsége közül). Az album második felében azok a kompozíciók vannak, amelyek a három zenész egyéni szólóalkotásai. Mindegyikük azt a számot mutatja be, amelyben a legerősebb. Elsőként Emerson határtalan tehetségének bemutatója következik a „The Three Fates”-ben, egy három részre osztott szvitben, amely a sors három görög istennőjét, Clothót, Lachesist és Atroposzt jeleníti meg. Ez egy klasszikus zenei kompozíció, amelyben Emerson minden orgonista és zongorista varázslatát megmutatja, általában szuperszonikus sebességgel, de mindig a kompozíció gördülékeny menetének világos érzékével. Az első részben, a „Clotho”-ban különleges, zenekari orgonán játszik, amely rendkívül gazdag hangzást teremt. Aztán átvált a „Lachesis”-re, ahol zongorán nagyon szép dallamokat játszik, amelyek a modern klasszikus zene első osztályú bemutatói. Az „Atropos”-nál Emersonhoz Palmer is csatlakozik, és a zongorát jazzes ütőhangszerekkel gazdagítja. Emerson kivételes billentyűtechnikai bemutatói ellenére (egyesek ezt a saját egótripje bizonyításának is nevezték) a kompozíció semmiképp sem veszíti el a fejét és a farkát, ami hasonló esetekben általában megtörténik, ezért élvezhetjük a mélységét és szépségét is, azt, amit csak a klasszikus zene mesterei tudnak megidézni. A „Tank” az a pillanat, amikor Palmeré a főszerep, aki a tehetségét főleg gazdag dobszólókkal mutatja meg. Itt nem valami elnyújtott dobszólókról van szó, hanem egy hosszabb fusion instrumentálisról, amelyben Emerson szellemes betétekkel végig kíséri Palmer dobjátékának egész menetét, és megfelelően továbbépíti azt. A finálé pedig Lake halhatatlan balladája, a „Lucky Man”, amely tiszta győzelem, a legtöbb hallgató által ismert szám, és egyben a zenekar legnagyobb slágere. Ez az örökzöld ballada egy ironikus szöveggel arról a férfiról, akinek kezdetben mindene megvolt bőségesen, de katonaként mégis eltalálta egy golyó, a lemez összes száma közül kétségkívül a legtöbb pontot hozta a zenekarnak. Teljes véletlenből született, és eredeti formájában Lake gyerekkori műve volt. A „Lucky Man” egyébként is rendkívül kiváló alkotás és az album csúcspontja, bár messze a legegyszerűbb a szerkezete, és a legkevésbé progresszív mű rajta. De éppen ezért határtalan szépség és kivételes üzenetgazdagság jellemzi, olyasmi, ami a többi kompozíció többségéből hiányzik. Lake akusztikus gitárjára, énekére és egyszerű ritmusára épül. Művészi elektromosgitár-szólója a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban érkezik. A végén pedig teljesen váratlan Emerson-szóló következik moogon, amely állítólag teljesen spontán született, és a számot a záráskor még magasabb szintre emeli.
Az „Emerson, Lake & Palmer” három monumentális, energiával teli, friss ötletekkel megáldott, bizonyítani vágyó zenész lenyűgöző debütálása. Az album ugyanakkor kivételes érettséget is sugároz az egyes tagok részéről (akik ezt egyébként már korábbi zenekaraikban megszerezték). Bár a lemez nem mestermű, mégis a rockzene egyik legjobb debütáló albuma, és a progresszív rock számára felbecsülhetetlen jelentőségű. Ez ugyanis az az album, amely döntő mértékben hozzájárult a műfaj, és a klasszikus zene népszerűsítéséhez is a megrögzött rockerek körében. Ugyanakkor a zenekar az igazi potenciálját még nem mutatta meg a maga teljességében. Az „Emerson, Lake & Palmer” kétségkívül a legendás trió egyik legjobb lemeze, amellyel rendkívül sikeresen kezdte meg villámgyors (bár rövid életű) rohamát a műfaj csúcsa felé. Az album kiváló betekintést nyújt a zenekar jövőjébe is.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. The Barbarian (4:33)
2. Take a Pebble (12:34)
3. Knife-Edge (5:08)
4. The Three Fates (7:45)
– a. Clotho (Royal Festival Hall organ)
– b. Lachesis (piano solo)
– c. Atropos (piano trio)
5. Tank (6:52)
6. Lucky Man (4:36)
Felállás:
Greg Lake – ének, basszusgitár, elektromos és akusztikus gitárok
Keith Emerson – Hammond orgona, zongora, clavinet, Royal Festival Hall pipe organ (4), modular Moog
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
